Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 2. szám - HAGYATÉK - Cs. Varga István: Fábry Zoltán példája

géről így vall: „egészen, minden más hatást messze fö- íülmúlóan, egy életet eldöntőén és kísérőn: Ady Endre. .. Ady a legnagyobb magyar. Széchenyi, Kossuth és Petőfi korhatványon, összegezően, eldöntőén, maradandóan, mert Ady az emberség teljességének tudatos hordozója." A publicista Adyban felismerte a forradalmárt, aki kora társadalmi-politikai és művészeti megújulásának fókuszában állt. Benne ismeri fel az eszményt, mint politikumot, azt, hogy „A költő egyszerre lehet a magyarság és emberiség lelkiismerete. Egyszerre és együtt, mert lénye, indítéka és összegezője a humánum". Az ő nyomdokain haladva vallhatta, hogy a magyarság szükség és érték az emberiség csillagokhoz vezető útján. A Duna- völgy népeinek sorsközösségét felismrő és megvalló Ady ott van az egész Fábry életmű mélyén. Sokat idézett szavai: „Ember az embertelenségben,/Magyar az űzött magyarságban,/Újból-élő és makacs halott” — jelszóként visszhangoztak a haladó gondolkodású értelmiségiek tudatában, akik megtartó erőt meríthettek belőle.

Adynál az ember világhelyzete, Fábrynál politikai sorsa áll előtérben" — állapítja meg Bori Imre. Fábry- ban Ady öröksége maradt legépebb, legtermékenyebb. De Fábry Zoltán egyedül védte meg Hasek Svejkjét is, amikor egy cseh irodalmár „cseheskedéssei" vádolta a remekművet. Őszinte bizalommal fordult hozzá a kor iszonyú szorításában a legnagyobb magyar proletárköltő József Attila is. Attila Adyt védte Kosztolányival szemben. az ő verseinek pedig Fábry Zoltán adóit helyet Az Útban, amikor a meg nem értés miatt elszigetelődött. Bensőséges barátságukat fontos, a korszak egész szellemi életét érintő levelek őrzik. Fábry Zoltán stószi ablaka a nagyvilágra nyitott ablak volt. Stósz jelentette számára azt az archimédeszi pontot, ahonnét felmérhette magyarság és európaiság, irodalom és politika átfogó problémakörét. A magány az ő számára a meditáció lehetőségével azonos, életközeg, amelyben felerősödnek a valóság üzenetei, amely elmélyülésre, igazi valóság- és önismeretre neveli a gondolkodó embert.

ANTIFASIZMUS ÉS VOX HUMANA

Fábry Zoltán már a húszas évek közepén figyelmeztetett a fasiszta veszélyre mint az emberiség és a duna- táji kis népek közös ellenségére, amikor Hitler még csak álmodott a hatalom megszerzéséről. A harmincas években már „Korparancs”-ot fogalmazott, osztályharcos kritikát írt. Antifasizmusának jelentőségét kiemelve Alek- szander Gerskovics külön fogalmat alkotott: a „Fábry- formulát”. A vox humánát irodalom-publicistaként nemcsak esztétikai, hanem főként etikai alapon hirdette meg. Stószon megszervezte a maga számára a nagyvilágot (Szalatnai Rezső). Kitartóan ragaszkodott elveihez és szülőföldjéhez: Stószot 23 éves korától alig hagyta el. A legnagyobb mekszakítás sem önkéntes: az illavai börtön lett akkor életének színhelye.

Az embert idézzük, aki nemcsak írta, de a legmélyebben élte is elveit: „Az etika egyetlen realizmust ismer: a vállalás hűségét... Az európai hűség neve: humanizmus". Az élet a mű fölé nőtt, magatartássá vált. Küldetést vállalt, a progresszivitás fenntartását az emberiesség hangján, a hídszerepet a dunatáji népek között (Czine Mihály)

Illyés Gyula „oltárőrzőnek” nevezte, „klasszikus európai: egy szentszagúan hű szabadsághívő", akihez hasonlót messze országokig nem látott.

Veres Péter így írt róla: „a német fasizmus legkövetkezetesebb ellenfele a magyar mezőkön". Az imperialista embertelenségek közepette vállalta Fábry Zoltán az embert. „Fegyver a vitéz ellen" szólt. Majd rákényszerí- tett időkben tanúságként a jövő számára Palackpostában üzent. A Palackposta írásait már 1938/1939-ben kötetbe tudta volna rendezni, de ezt lehetetlenné tették a körülmények. 1945 után is sajnálatos késéssel csak 1960-ban jelent meg könyvalakban. A megkésettségből eszméket és magatartást egyaránt igazoló könyv született, amelynek fokozott időszerűségét az újraéledő fasizmus szolgáltatta.

Még Veres Péter kérte a németül kitűnően tudó Fábry Zoltánt arra, hogy a fasizmus őspotenciáljának, a

német bellicizmusnak a csehszlovákiai és magyar kihatásait kutassa, tárja fel a nácizmusnak, ennek a „zoológiái fajőrület”-nek, „őserdő morál”-nak a jellegzetességeit, tárja fel „a horogkereszt egész ösztönbeli és eszmebeli zűrzavarát." Fábry Zoltán egész életét szentelte ennek a feladatnak, az antifasizmusnak.

Embertelen korban ahhoz az időhöz fellebbezett, amelyet Petőfi és Ady „eldöntőnek", törvényt mondónak" „beteljesítenek” nevez, Marx pedig az „emberi haladás teré”-nek. Azt hirdette Fábry Zoltán vészterhes időkben, hogy ebben az erkölcsöt beteljesítő időtérben a fasizmusnak nincs semmi keresnivalója. „Minden, ami nagy és maradandó, az időben és idővel nagy . . . Ember és idő maradandóan csak az idő erkölcsi telítettségében találkozhatnak. Amit halhatatlanságnak nevezünk, az nem más, mint az állandósult időszerűség: a mindenkor jelenvalóság." összecseng ez a megállapítás Veres Péterével, aki könyveimmé emelte, népre-nemzetre szabottan a „történelmi jelenlét" követelményét.

MINEK TEKINTSÜK?

Sok tanulmány ellenére is jogos a kérdés, hogy minek is tartsuk Fábry Zoltánt. Esszéírónak, publicistának, kritikusnak, politikus erkölcsembernek, magányos bölcsel- kedőnek? Duba Gyula fejti ki, hogy sem Fábry Zoltán, sem művei nem tűrik a kialakult sémákat, a leszűkítő osztályozást. Szalatnai Rezső „irodalom-publicistának", Robotos Imre „gondolati publicistának", B. Nagy László a „történelmi esszé" művelőjének tekinti. A legtalálóbbnak Tőzsér Árpád megállapítását érezzük: „a világkultúra nagyszerű ismerője és letéteményese — esztéta, ha nevet akarunk adni, s igényre és szerepre tanító, ha szlovákiai jelentőségét elemezzük... Ami kifelé antifa- sizmus, az befelé igény. A kifelé publicista Fábry befelé esztéta."

Már a korársak is bőségesen ellátták jelzővel az élő Fábry Zoltánt. Nevezték a legszerényebb embernek, az emberi méltóság szószólójának (Balogh Edgár), „ol- tárőrző”-nek (Illyés). Az vitathatatlan, hogy emberi és írói tevékenysége a szocialista ember humanizmusát szolgálta maradéktalanul. A fasiszta barbárságok ellenében, mint József Attila, ő is bátran fellebbezett az Értelemhez: „Lényeges intellektualizmus egyjelentőségű a lényeges szocializmussal... A tudatos szocializmus: tudatos intellektualizmus, a fasizmus első számú ellensége: az intellektualizmus.”

Jellemének legtalálóbb és 'legszebb jelzője az, hogy egyenes. A fasizmusra a humanizmus volt a válasz, azaz egy csodálatosan egyenes jellem, a Fábry-jellem felelete. Azt tartotta, hogy „Humanizmust csak az példázhat, akinek magatartása mindig etikus volt. Az etikai folytonosság a humanizmus eldöntő garanciája. Erkölcsi állhatatosság nélkül nincs humanizmus” — idézi Fábry szavait B. Nagy László, hozzátéve a maga véleményét is: „Nincs egyéb sem”.

Azzal a felfogással szemben, amely azt állítja, hogy Fábry műfajt teremtett életével: az antifasizmus műfaját — csak részben tudunk egyetérteni. Intkább Rákos Péterrel vagyunk egy véleményen, aki azt mondja, hogy az „antifasizmus” mint „műfaj" nem szerencsés oln»™- zés, csupán eav mérhetetlen fontosságú témakört jelöl. Ugyancsak ő idézi Illyés Fáklyalángjából ezeket a találó szavakat: „Aki egyszer azt érzi, hogy valami szép nagy ügyben fején találja a szöget, az csináljon kalapácsot magából, s amíg bírja lélegzettel, sújtson és sújtson". Ilyen kalapácsot formált magából Fábry Zoltán, életének nagy ügye, az antifasizmus szolgálatában.

Az Európa elrablása a nagy bizonyíték arra, hogy milyen erőfeszítéssel és eredménnyel perelte vissza az európai kultúrát. Figyelmeztet arra, hogy miért kell minden emberöltőnek megtapasztalnia a rémet, mert nem tudjuk megfelelő hőfokon tartani, tudatosítani a rettenet élményét. Mindent megemészt az emberi feledés izoláló rétege: a közöny. „Itt a veszély: ami erkölcsileg már közömbös, az jogilag feddhetetlen, a feledékenység az elévülésnek teremt jogi alapot". (Rákos Péter)