Hevesi Szemle 3. (1975)
1975 / 2. szám - HAZA ÉS NAGYVILÁG - Berkovits György: Magyar franciák
I BERKOVITS GYÖRGY: } Magyar franciák íllKlllllltlMlimMimillMtlMMIUllllllllinilllllllllllllllllllllllllllllllllllllllMHIHIHIHIIIIIIHIIIIHNHIIMHMMIMtlintlIMMMIIIIIHtmillllIII tWWIMII MIHI IIIIIII l< ItttH* III )tl< III I IHlMftl II ill IIII III 111 HI IIIIIIIHIII llllll lltll 11 III 11 llinHIIMHIttT — Magyarok? — kérdezte az Eiffel-torony árnyékában egy férfi franciául. — Igen — válaszoltunk meglepődve, franciául. Miből gondolta? — Mert más a lengyelek kiejtése, más az angoloké, más a spanyoloké, ha franciául beszélnek — magyarázta franciául. — Térjünk át a magyarra — javasoltuk magyarul. — Nem tudok magyarul — mondta franciául —, csak összeismerkedtem néhány magyarral, hasonlóan ejtették a francia szavakat, mint önök, hát gondoltam . . . Turisták, ugye? — Igen. — A turistákkal itt nem sokat törődnek. Az idegen betelepülőket sem nagyon fogadják be. — Több oroszról, németről, magyarról, románról tudunk, akiket ma már franciáknak ismernek — ellenkezünk. — A hírességeket, a neves embereket vagy a gazdagokat! Az más. Egy-egy ilyenre több ezer, Párizsban élő nem francia, francia jut. Mindenki tudja róluk, hogy idegenek. Sokszor ők maguk érzik ezt a legkevésbé. — Ez nehezen érthető. — Úgy gondolják — kérdezte az ismeretlen —, ha valaki megkapja az állampolgárságot, a nyelvet kitünően beszéli, háborítatlanul, jól él, az már francia, ha nem annak született is? — Miért ne? — ezt viszont mi kérdezzük. — Téved. Társaságban igen hamar terelődik a szó a múltra. A gyerekkori, iskolai élményekre. A katonaságra. A szülőkre. Az idegen ilyenkor elhallgat. — Azt mondják, az idő mindent megold, egyszer csak mindenkit befogadnak. — Lehetséges. De aki nem született ebbe a közösségbe, csak a szokásait sajátítja el. S ez érződhet. — Magyar ismerőseitől tudja? — Nem ... illetve — és zavarba jön —, valamikor én is magyar voltam, de most már francia vagyok. Sohasem beszélek magyarul, magyarokkal sem, mert a magyar beszéd néhány órára visszavet, érzem, már nem vagyok igazi francia, persze ez csak egy érzés de kellemetlen. Kérdezzék meg a többi magyar franciát. Beszélgettünk építészmérnökökkel, cipőnagykereskedővel, paróka ügynökkel, ügyvéddel, fogtechnikussal, asztalossal. 0^.0 Monsieur A. S. építészmérnök, harminc éves korában, 1926-ban érkezett Párizsba, fiákért fogadott és azonnal a Quartier Latin-ba hajtatott, egy mellékutca olcsó szállodájába. — Magyarország, az Magyarország mondogatta mindig apám — idézi fel mosolyogva a verébfejű, kis, sovány A. S., arcán a ráncos bőr kirajzolja a csontokat. Hetvenöt éves, de annyira élénken, lendületesen mozog, hogy — ha fiatal nem is lehet — kortalan. Apja, a hódmezővásárhelyi szatócs meggazdagodott, művészetpártoló lett, megszerette a vásárhelyi festőket. De amikor fia, A. S., azzal állt elő, hogy festő lesz, méregbe gurult és kényszerítette, hogy válasszon magának tisztes polgári foglalkozást — legyen építész- mérnök —, azután festegessen, ha akar. A. S.-t meglepően gyorsan megutálták párizsi pályatársai. Első főnökének felajánlotta, hogy naponta éjfélig, de legalább este tízig dolgozik. A főnöke örült és felemelte a fizetését. Hát ezért sem szerették a többiek. — Apám se csinált mást, csak dolgozott. Igaza lett a művészkedéssel kapcsolatban: Párizsba festeni jöttem, de már évtizedek óta nem vettem ecsetet a kezembe. Elkapott a munkaláz — magyarázza és múmiafeje fölött mintha glória lebegne. Huszonhárom éve önálló tervező- irodája van, magyar rajzolókat alkalmaz, mert azok kisebb fizetéssel is beérik. Több háza van; éppen most emelte a havi lakbéreket. Az a szenvedélye, hogy Napóleon-aranyakat gyűjt. Reggel hatkor kel, este tízig, tizenegyig dolgozik még most is. — Nemrég meglátogatott Debrecenben élő húgom. Egy hónapig volt itt, de csak a második héten kaptam észbe, hogy meg kell mutatnom neki Párizst. Szerencsére nem sértődött meg, tudja, hogy sok a munkám. Monsieur A. S. Párizst még azokból az időkből ismeri, amikor ideérkezett: negyvenhat évvel ezelőtt egyszer keresztül-kasu! bejárta. Azóta nem sokat sétált, utoljára húsz éve vásárolt felöltőt, de vadonat újnak hat. — Minden az üzlet — ismételgeti —, minden. Nekem De Gaulle, Brigitte Bprdot, Picasso ugyanaz: üzlet. Az irodám a harmadik emeleten van, ha mondjuk tűz üt ki a második emeleten, attól még nyugodtan dolgozom, de ha a harmadikon, akkor veszem a sátorfámat és odébbállok az értékeimmel. Az arany mindenféle valutára átváltható. 0^.0 Monsieur A. A. nemrégiben egy hétig Magyarországon turistáskodott. — Voltam a Moulin Rouge-ban, a Duna Intercontinentálban, az Asto- toriában, az Apostolokban, a Mátyás pincében, a Régi Országházban és még egy csomó helyen. Mondhatom, meglepődtem. Béreltem egy Polski Fiatot, egész jól fut. A. A. harmincnégy évesnek mondja magát — iratai szerint negyvenhárom —, dús, fekete, hosszú hajat hord — valójában kopasz —, gondtalan, kedélyes fiatalember benyomását kelti, függetlenségét hangsúlyozza — holott huszonegyéves lánya egyetemista, két fia gimnáziumba jár. Nagy Fiat sportkocsijával naponta a párizsi éjszakában tündököl. Külön szobát rendezett be magának, ahová családja tagjai nem lépetnek be, földön heverő puha párnákon ücsörög, a Play-boy-t és a tizenéveseknek szóló magazinokat olvassa, táskamagnóról beat zenét hallgat. Akt fotókkal díszítette a 33 falakat. Időnként meglép a családjától, nemrégiben két évre Brazíliába ment. Eredetileg építésztechnikus.
