Hevesi Szemle 3. (1975)
1975 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Gerelyes Endre: Vádolom
— Zsuzsa — Balázs nem bírja tovább, idegeire ment az asszony szótlansága. — Ide figyelj! Zsuzsa horgászik, nézi az úszót, nem szól egy szót sem. —• Vannak helyzetek, amikor... amiket. . . úgy érzem, szétrobban a fejem. Tudja az ember, hogy nem jó, amit tesz, csak éppen képtelen mást tenni. Érted? Zsuzsa horgászik. — Vannak dolgok — folytatja a férfi —, amiket nem lehet elfelejteni. — Vannak. — Látod! Ök hárman forszírozták ki, hogy az üzem elengedjen egyetemre. ösztöndíjjal, érted? Sanyi, meg Laci olyan volt nekem, mint... most én menjek nekik? — Kiképeztek maguknak egy semleges óllamügyészt. Csak nem értem .. .miért nem egy védőt? Balázs indulatosan az asszony felé fordul, de megfékezi magát. — Most már mindig így lesz? Ma öt mondatot mondtál. Már mint egy eszelős számoltam, egész nap. Öt mondatot. — Mert ennyi mondandóm volt. — Miért? — A férfi felcsattan, azután ismét észbekap. — Ahhoz a hülye bagolytömőhöz nekem semmi közöm. Én tudom, hogy bűnösök. De, hogy éppen én... — Miért éppen terád bízták volna? — Mit mondasz? — Miért éppen rád osztották volna? Balázs kínlódva vállat von. — Tudták, hogy barátok. . . voltatok? Hogy ötvenhatban együtt harcoltatok? Hogy együtt horgásztok, meg túrázunk a Dunán? — Lehet... nem tudom. — Miért terád bízták? — Ej...! — Majd én megmondom! Azért, mert bonyolultabb ügy ez, mint a hasonló, kisebb stílű dolgok. Mert ide nem elég, ha valaki tehetséges. Ide bátorság, meg kommunista hit kell. Mert itt igenis bele kell harapni olyan kérdésekbe, amiket ennek az országnak, ennek az eszmének az érdekében, igenis — egy kézmozdulattal elhallgattatja Balázst —, igenis, meg kell oldani! Ezért bízták rád! Lehet, hogy vannak erre hasonlóan alkalmas emberek. De RÁD bízták. Te meg ellógtál, Balázs! A férfi néha közbevágna, de Zsu- sza elhallgattatja. És azután már nem akar közbevágni. Az a gátőr, az megadta neki a kegyelemdöfést. Zsuzsa horga nagyot rándul, az asszony kirántja a halat, és magához húzza. Balázs nem is veszi észre, magában kínlódik. — Neked, lehet, hogy... igazad van. Igen. De én... nem vagyok római szenátor. A bőréből pedig nem bújhat ki senki... Az asszony, aki eddig kezével lefogta a halat, hogy figyelhessen, gyűlölettel, égő szemmel mered Balászra, gyűlöli, hogy a férfi csak ezt mondja, és ilyen tettre kényszeríti. Mert a halat ráteszi egy kőre, egy másik kővel szétzúzza a fejét és vo- nagló szájjal, de meg nem rebbenő szemmel, odatartja véres kezét a megrettenő férfi elé. Balázs felugrik, hitetlenül és rémülten mered a kezét lemosó asz- szonyra. Zsuzsa felkapja a halat, indul a sátor felé. Balázs tétován megy utána. Fönn, a gát tetején, ahol nyilván gyalogösvény vezet, ekkor elbiciklizik egy férfi. Balázs megáll, szemmel követi, amíg el nem tűnik a fák között. Arra a másik biciklisre gondol, aki azt mondta — ..egy lányt, meg egy asszonyt nem lehet megismerni'’. — Gyógyterápia — morogja maga elé. Zsuzsa félvállal visszafordul, s végignézi a mozdulatlan férfit. — Na? — kérdezi, s hangjában sem gúny, sem részvét nem csendül — Mi lesz? 0^.0 Késő este van már, tiszta az ég, fennjár a hold is. A sátor közelében pattog a tűz, mellette felhangzott gallytömeg. A fákon is levéltelen gallyak, nyilván az árvíz szárította ki őket. A sátor előtt hömpölyög a Duna. Rossz szó, mert vize sima, mint egy tó, egyetlen rezdülés, egyetlen kis hullám nem barázdálja fel. Balkézre folyó csillog vagy egy holtág, itt szakad a Dunába. Az asszony benn van a sátorban, eloltja a lámpát, már aludni készül. Balázs ül a tűz mellett teát kortyolgat, nézi a lángokat, de nem a tűzre gondol. Néha ajkához viszi a poharat, és nem érzi a tea ízét sem, minthogy nem látja a tüzet. Hallgat, Zsuzsára gondol, aki tőle még soha nem tapasztalt megrendüléssel hallgatta azt a fogcsikorgató vallomást ott, Dunaújvárosban, aki azóta úgy jár, mint akit főbeütöttek, s Íme, most, alkonyatkor, ő ütötte főbe a halat. Nem hívta Balázst segítségül. „Hol voltál?" — „Gyógyterápián”. Amikor, az indulásnál keserű tréfával ő mondta ezt a szót, Zsuzsa nevezett, nem tudta, mennyire véresen komoly mondás volt ez, mennyire ki akart gyógyulni ebből a rettenetes ügyből, a volt barátaiból, azokból a falhoz lapító napokból, amikor vicsorogva olvasta, önmaga által önmagában elmondott védőbeszédeit összerombolva azokat az átkozott aktákat. Ki akart gyógyulni annak a fölismerésnek a sokkjából, hogy nemcsak benne voltak, hanem, igenis, csaknem vezetőszerepet játszottak ebben a vérremenő, és vérrel végződő ügyben. „Gyógyterápia”. És amikor ezt a szót Zsuzsától hallotta, bambán mosolygott, olyan süket vokt, mint egy öszvér, nem hallotta ki, nem értette meg, hogy az asszony régóta és hajszálpontosan tudja mi megy végbe benne, nyomonkövette és alkalmazta ezt a szót. De miért? Mit élt át, mit látott, vagy hallott, ott a faluban, amíg körtéért járt? Furcsa. Nem is furcsa, több annál, riasztó. Nyolc éve élnek együtt, a feleségét tulajdonképpen ő szabadította fel paraszti félénkségéből, ő formálta vidám és az igazságért bátor emberré, s azt hitte, ismeri minden gondolatát. Hiszen minden komolyabb ügyében tőle kért tanácsot, hozzá fordult, olykor apró-cseprő gyerekpörökben is. Hiszen azt is tudja, hogy a felesége osztályában Geisz- ler Csaba a vízipálma felelőse, de le kell majd váltani, mert agyonöntözi szegény vízipálmát. Ezt is tudja. De egyetlen válságos pillanat, óra vagy nap kellett, és nem tudja, miért mondta a felesége ezt a szót: „Gyógyterápia" vagy „gyógyterápián”. Felkapta a fejét, testét hirtelen elöntötte a verejték, idegeit félelem lepte el. Mindig ez az érzés kerítette hatalmába először, ha számára érthetetlen jelenséggel találkozott, ezért csörgött a hátán a víz a „barátairól” felvett jegyzőkönyvek, ügyiratok és bizonyítékok láttán. Az erdőből erős, kérkedő, böffenő- morgó hangok hallatszottak. S azután távolabbról egy másik. Ez az elnyújtott, dallamtalan bődülés végig- szállt a folyó felett és hirtelen megszakadt. S azután távolabbról és közelebbről, mint az ég zengése, fenyegetőztek ezek a hangok. „Szarvasok" — könnyebült meg, csak a szarvasok bőgnek. Félelme elmúlt de megrendülése nem. Zengett az erdő. S ott, annak a holtágnak a túlsó partján, tőle vagy száz méterre egymásra találtak. Semmit sem lát ebből a bömbölő kihívásból, ebből a készülődésből és igen, tisztán hallja már, ebből az összecsapásból. Azon a parti fűzek és fák övezte tisztáson megkezdődnek a nőstényekért vívott földrendítő harcok. És ő csak agancscsapásokat, tülekedő lábak dobogását, fújtatást és bődülő nyögéseket hall. Megrezzen, mert ott áll mellette az asszony. — Még mindig nem feküdtél le? Miért nem alszol? — Hallod? — A párbaj felé figyel, nem tudja levenni a szemét onnan, pedig csak a sötét vizet és a fákat látja. — Hallod, hogy küzdenek? — Ne félj — az asszony hangjában végtelen lenézés —, ne félj! Azok a másik parton vannak. Balázs szembefordul az asszonnyal, ott, a közelítő ősz páráitól egyre inkább elborított nagy víz partján, a tűz csak egymás ellen feszülő testüket világítja meg. — Mert én — mondja rekedten —, én, ugye ezen a parton, a tunya, békesség partján vagyok? — Te mondtad. — Elég volt! — Nem volt elég! — Az asszony visszarántja a karját. — Nem volt elég! Nem volt elég! — Mit akarsz te tulajdonképpen?
