Hevesi Szemle 3. (1975)
1975 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Gerelyes Endre: Vádolom
— Gyógyterápián. Balázs nem érti, meglepetten rázza a fejét. — Miket találsz te ki! A part itt meredeken szakad le a vízig, fönn ritkás nyárfák, két-három hatalmas jegenye. A csónak odasiklik a partszegélyhez, alkonyodik. Zsuzsa kiszáll, mászik felfelé a meredek parton, Balázs tartja a csónakot. Az asszony fölér, széttekint a vidéken. Távolabb valami holtág lehet, kinnrekedt vízfelület csillog. Messzi, benn a Dunántúlon, a látóhatár szélén valami erdő sötétlik, egy víztorony gömbjén megcsillan a lebukó nap, A gát mellett, mintegy védelmet keresve, meghúzódva új kőépület áll, szénakazal, s egy lerogyott, összeros- kadt ház árválkodik. Az asszony széttekint a vidéken, odább egy gulya vonul lassan hazafelé. A táborhely jó. A ritkás, fákborította partrészt legelőnek használják, mert füve olyan egyenletesen rövidrerágott, mintha fűnyírógép ment volna végig rajta. Zsuzsa a karjára csap, agyonvág egy szúnyogot, azután elmosolyodik. A kökénybokrok között izgatott mozgás van, s előbújik öt, kis, fekete malac. Egy csomóban állnak, riadtan bámészkodnak az asszonyra. Balázs lenn van a parton, benn ül a csónakban, s elgondolkodva nézi a nagy, lompos, sárkoloncokkal teleragadt, lógóemlőjű, rusnya anyadisznót. Az állat dühödten gázolja a sarat, rá sem pillant a férfire, megy fölfelé a parton. Balázs kiszáll, ekkor hallja meg Zsuzsa ijedt sikoltását. Egy pillanatra felkapja a fejét, azután lassan és komótosan — hol van már a csónak felborulásakor történt Zsuzsához-rohanás gyorsasága, felballag a táborhelyre. Zsuzsa remegve áll egy fa mögött, s nézi, amint a disznó ott turkál a sátor körül, szétfreccsenő nedves földdel szennyezi be a holmit. Balázs elzavarja az állatot, s ránéz az asszonyra. — Jaj — Zsuzsa a szívére szorítja a kezét —, úgy megijedtem. — Egy koszos disznóval, azzal nem tudsz elbánni, mi? — Zsuzsa megdöbbenve bámul a férfira. — Engem, engem szekírozni, azt lehet. Az asszony magához tért, hosszan vizsgálja a férfit. — Mit nézel? Mit mereszted a szemed? Ezzel lett volna félig akkora szád, mint. . . — Balázs — szólal meg halkan •— nem velem ven teneked bajod. 0^.0 A kövezett, világos, nagy konyha asztalánál ülnek, fölöttük légypapír, rajta légyhullák tömege. A viaszosvászonnal letakart asztalon szalvétában kenyér, házikolbász, paprika. A tűzhely mellett, kezét összefonva, vékony, középkorú asszony áll, szorosan lesimított haján kendő. Arcán zárkózott szomorúság. Az asztal mellett hárman ülnek, Balázs, a felesége és égy őszeshajú, napbarnított, erőteljes, ötvenéves férfi. Tempósan vág, tempósan teszi a szájába a falatot, tempósan eszik és szól. — Kutyavilág volt itt. Látták, menynyi víz kinnmaradt? — Hogy jöhetett az ki? Sehol sem látom, hogy a gát elszakadt volna. Nem is olvastunk róla. A férfi, bicskát tartó kezével, int az asszony felé. — Nem is úgy történik az. Hanem ahány árok, meg patakmeder van, azon mindenütt felvándorolt a víz. S azután itt van az a nyomorult buzgár. — Buzgár? — Az. Olyan az a buzgár, mint a gyáva ember. Akkor támad, mikor senki sem várja. Feltör a gáton túl, a mederből nyomja a víz s átszivárog a talajon. — S erre is volt olyan? Az asszony megmoccan, a férfi egy pillanatra elhallgat, letámasztja a kezét az asztalra. — Volt. — Errefelé dolgoztak katonák? A férfi rápillant a kérdező Balázsra, s tagadóan int. — Errefelé nem. Itt nem kellett. Itt a két falu népe tette a dolgát. — S jöttek? — Jöttek bizony. Merthogy mind a kettő lejebb van, mint a Duna szintje. S ha valahol áttört volna. . . Meg aztán a kijelölt községekből mindenünnen kellett jönni. Kötelező volt az. — Nem hallottam, hogy valakit bíróság elé állítottak volna. A férfi csendesen ingatja a fejét. — Mert akit lehetett volna, azt nem kellett, akit meg kellett volna. . . — Azt nem lehetett? — Zsuzsa feszülten vár. A férfi ránéz, most fáradt az arca, csöndesen szomorú. Lassan int. — Azt nem. . . A tűzhelynél álló asszony szemét elönti a könny, kezével tétován arcához nyúl, a férje észreveszi, súlyos, szomorú pillantást vet rá. Az asz- szony megfordul, kezébe temeti az arcát és kifordul a konyhából. Balá- zsék riadtan összenéznek. — Nem akartunk. .. nem akartam megbántani- .. — Maga nem bántotta meg. Szótlanul falatoznak, s akkor a férfi, láthatóan súlyos gondban, és éppen ezért ellenállni nem tudván tovább, az ablak felé pillant. — Odanézzenek! — Szemét végig- jártatja az összeroskadt vályogházon, melynek falai inkább sárhalmok már. Az volt a régi házunk. Még az én nagyapám építette. — És ez? —Ez? — tétovázik a férfi. Ez az államé. Most égy hónapja lett készen. Az volt a miénk. Az én nagyapám mezőőr volt, de már ő is a gátat járta. Nem is tudom már, mióta vigyázzuk mi bzt a vizet. Megverékedtünk :véle, !há keltett.' Hát most tavasszal, kellett. Abban á házban született az apám is. Én is... A fiam is. — A fia? — A fiam. — Ö hol van? — Ö nem akart gátőr lenni, bement a városba, üzembe. Jó. Mikor ez a nagy víz jött, csak jött, mintha sose lenne ennek az istenverésnek vége, írva is, szóval is, hívtam, jöjjön, segítsen! Itt nőtt fel, tudja, hogy milyen ez — bök a folyó felé —, ha megbolondul. A fiam visszaírt, amint lehet, jön. Most nem engedik, mert határidős munka van, mifene. Én meg éjjel-nappal a gátat jártam. S amikor innen nem messze feljött a víz, vagy kilenc kilométerre voltam. A feleségem egyedül. Nem bírta ő a homokzsákokat, követ. Mire ideértem, minden ázott. Maga elé bámészkodott. — És? — Hát. . . összedőlt a ház. Azután megjött a fiam is, később. Hozott takarékkönyvet, meg otépét emlegetett. Én meg elkergettem. — Dehát miért? A férfi becsattantja a bicskáját, megtörli a száját, és húz a poharából. — Mert előtte én már jártam a városban. Kerestem a szálláson, az üzemben. Nem találtam meg. És hát ott benn megmondták, hogy nem szólt ő senkinek. Balázs szótlanul, félig összehúzott szemmel nézi a gátőrt, Zsuzsa lehajtott fejjel kérdezi. — Ezért kergette él? A férfi fáradtan végigjártatja rajtuk a tekintetét, bólint. — örökre. O w. o Lement a nap. A Duna barnára szineződik, a fák teste eltűnik, egyetlen falként követi a vizet. A sátor tisztáson áll, körülötte vastagtörzsű fűzek, s egy furcsa, nagy, fedett vályú, a vadetető. Kint ülnek a parton. Zsuzsa fiorgászik, Balázs nézi a vizet, kavicsokat dobál bele, s szemmel követi az apró gyűrűs hullámokat,■ egészen a partig. A Duna közepén elegáns, idegen formájú motorcsónak burrog, orra magasra emelkedik, hárman ülnek benne. A vezető lekapcsolja a motort, s lendületük odasodorja őket a parthoz. —- Jóestét — kiabál a hátul ülő férfi — ismerik ezt a vidéket? Zsuzsa horgászik, Balázs figyeli őket, nem szól semmit. — Mondják kérem, messze van még a gemenci erdő? Balázs körbemutat a karjával. — Régen benne járnak. A férfi előrehajol izgatottan magyaráz valamit németül. Integetnek, rákapcsolnak, a vezető mögött ülő nő nagy messzelátót, fényképezőgépet ; készít elő. Balázs halvány mosollyal hézi őket. Zsuzsa hofgászlk.
