Hevesi Szemle 2. (1974)
1974 / 3. szám - HAGYATÉK - Fülep Lajos: A jövő nemzedék
szabad-e akkor — és ez a fontos — ítéletet mondaniok gyerekek fölött, akiket nem ismernek? Szabad-e visszaélniük saját tudatlanságukkal és tájékozatlanságukkal? Szabad-e valamely intézetnek kitaszítania magából legkiválóbb tanítványait, azokat, akiknek életcéljuk a tudomány, azokat, akik minden tehetségükkel és erejükkel készülnek a jövő nagy föladataira? Abból a nemcsak egyéni, hanem egyetemes hiányból, hogy a tanár a mai körülmények között nem ismerheti tanítványait, szabad-e jogot szerezniök arra, hogy elítéljék őket? Ugyanebben az intézetben, ugyanaz a magyar tanár, aki Judása lett az ifjúságnak, tavaly huszá- val-harmincával vitte a fiúkat a Grün Lili és Lyon Lea előadásaira s ezekről a darabokról magyar „irodalmi” dolgozatot is íratott velük s akkor is meghagyta nekik, hogy írjanak saját belátásuk szerint; s a fiúk írtak is; megírták, milyen búja gondolatokat keltett bennük ez vagy az a színésznő, milyen kéjes álmaik voltak az előadás után és így tovább, olyan dolgokat, amiket itt nem akarok reprodukálni. Arany Jánost még nem ismerték a fiúk, de Földes Imrét annál inkább s a magyar irodalomtörténeti órák aktuális irodalmi botrányok megvitatásával teltek el. Hiába panaszkodtak a fiúk azon, hogy ki fognak kerülni az iskolából anélkül, hogy a magyar irodalmat, sőt a magyar nyelvet megismernék — a tanár úr az önképzőkör választási ügyeivel és ünnepélyek rendezésével volt elfoglalva. A tudományhoz, művészethez, irodalomhoz a kultúrához vezető utat maguknak kellett megtalálniok, nem támogatva, hanem gátolva azok által, akik vezetésükre hivatottak. Tanárok és tanítványok, két különböző generáció, idegenül és értetlenül állottak egymással szemben. S e tipikus jelenség vigasztaló oldala? Talán nem is olyan rég az ilyen kicsapatási esetből diáktragédia lett volna. Egy időben napirenden voltak a diáköngyilkosságok — most mintha megváltozott volna a helyzet. Az új generáció egy-két fölszínre vetődött alakja azt sejteti, hogy ezeknek a fiúknak van életcéljuk, tudják, miért élnek, van az élethez való akaratuk, amit az iskola nem tud megbénítani. Tudják, hogy az iskola mai alakjában meghaladott, lélek nélküli tákolmány, melynek az élethez, a tudományhoz, a jövőhöz semmi köze, csak formaság, melyen át kell esniök s az élet a tudomány, a tanulás azután kezdődik. Puszta véletlen és szerencse-e, hogy a kicsapott diáknak több esze van a tanárainál, akik meggondolatlanul megkockáztatják a diáktragédiát, hogy a kicsapott diák Platót veszi kezébe, ahelyett, hogy revolvert ragadna vagy a Dunába vetné magát? Vagy nem inkább az véletlen-e csupán, hogy csak most látjuk meg ezt a generációt, amikor mártírja támadnak? Szelíd, nem-véres, sztoikus mártírjai, akik észre sem veszik, hogy áldozatul vetették oda őket? Minden új életnek mártírokra van szüksége, de mindegyiknek a maga fajtájára. Itt a korán föltámadt kötelességtudás, a tudománynak való élés, a kultúrának szeretete lép föl a kötelesség-mulasztással, a féltudománnyal és álkultúrával szemben — magabízón, némán, öntudatosan, panasz nélkül. Nem forradalom fog megváltani bennünket a mai állapotból, hanem a kötelességnek az a rendíthetetlen nyugalma, mely tapodtat sem tágít, mert a megalkuvást azonosnak érzi az életről való lemondással. Amikor nem iskola és élet, hanem kötelesség és élet fognak korrelativ fogalmakká válni, akármiről legyen szó, tudományról, politikáról, gazdasági vagy szociális funkcióról, akármiről. Az új generáció, a jövő nemzedéke, itt van már mellettünk. Úgy látszik, az ellentét a múlt és jövő között elérte a kiélesedésnek végső fokát. Ezután a lassú, természetes, némán széjjelválásnak, egymás negligálásának kell következnie. A múlt már nem tud áldozatokat szedni, a jövő sem áldozatra, sem szóra nem méltatja a múltat. A nagy dolgok hangtalanul jönnek —, de akinek füle van, hallja. IIC, *51
