Heves Megyei Hírlap, 2020. október (31. évfolyam, 230-255. szám)

2020-10-24 / 249. szám

2 helyőrség szerkesztoseai terepasztal TEREP ES ASZTAL Farkas Wellmann Endre Szűkül a terep. A szívemhez nagyon közel áll ez a rovatunk, sokáig azért szerettem, mert itt kidühönghette magát az ember, szabadon írhatott arról, ami épp foglalkoztatta. Mint lehetőség, most is körbevesz ez a szabadság, de egyre nehezebb megszólalni. Tévedés ne essék, száz témát is találok hirtelen, de valahogy nem látom értelmét a megszólalásnak. Miről kellene beszélnem? A koro­navírusról azt hiszem, már három­szor is írtam, tudom, hogy minden­kit ez érdekel most a legjobban, de azt is tudom, hogy szinte lehetetlen e témában hitelesen megszólalni. Újabban - hivatalosan második hullámnak nevezik - arcot öltött a világjárvány; míg az első rettenet­ben meglehetősen távolinak tűnt, mostanában egyre több ismerős és barát lesz áldozat, egyre romló az elhalálozási statisztika is. Nem tu­dom, meddig fokozható ez a pszi­chózis, lassan az élőket is elsiratjuk és meggyászoljuk előre, ha kell. Azt sem mondhatom, hogy különösebb öröm, hogy engem még nem ért utol, inkább csak ok a hálára az esti ima közben, és nem tudom, hogy a rettegés, a közöny vagy a beletörő­dés az erősebb bennem, hogy eddig még megúsztam. Leginkább hála, hogy megúszták a gyerekek, a csa­lád... Düh azok miatt, akik nem. Mert hiába bízom az Úrban, nem vigasztal a helyzet, hogy nem segít­hetek annak vagy azoknak, akiknek szeretnék. Most konkrétan nagyon aggó­dom valakiért. Valakiért, aki épp a fél lábával átlépett a túlvilág bizonytalan tektonikus lemezei­re, valakiért, akibe most egy gép pumpálja a levegőt, valaki olya­nért, aki, ha nem jönne vissza kö­zénk, életre szóló fájdalmat és ér­tetlenséget okozna a távozásával... Nagyon remélem, hogy hamarosan újra együtt fogunk ülni egy pohár bor mellett és fanyar nevetéssel fo­gunk emlékezni ezekre a napokra. Bízom benne, hogy többet jelent neki ez a Föld, az itteni dolgai, a barátságunk... Szóval terepasztal. Akkor hát miről írjak? Melyik fon­tosabb az említett száz téma közül? Ha erről nem, másról sem tudnék most hitelesen. Mert pofámba ha­rap azonnal a felismerés, ha bármi másról kezdek el gondolkodni, hogy hazudok, ha azt mondom, hogy más foglalkoztat akár egy percre is. Azt hiszem, mindnyájan félünk. Azt hiszem, Blake sora: a képzelő­erőnk ára a félelem. Milyen furcsa, hogy a gravitációval egyszerűbb volt szembe menni mégis és egy­szerűbb volt talán a holdra szállás is, mint most ezt a kilátástalannak tűnő harcot vivni az ismerős isme­retlennel. Még mindig azt látom, hogy túl kicsi az ember. Túl kicsi a tudo­mány, az empíria, az elvonatkozta­tott igazságok halmaza mind-mind babagügyögésnek hatnak ilyenkor. Minden francot tudunk a világról szinte, csak ezt az egyszerű, szinte esetleges és követhetetlen szeszél­lyel működő RNS-foszlányt nem ismerjük, nem tudjuk megzaboláz­ni és tehetetlenül tűrjük, ahogyan átírja az egész életünket. Közben meg sokan meghalnak. Méltatlanul, csúnyán és embertele­nül. Végül is azt sem tudjuk, hogy hogyan. Amikor először hallottam néhány évtizeddel ezelőtt egy or­vostól az egyik közeli szerettem állapota kapcsán, hogy már csak imádkozhatunk érte, ledöbbentem. Hogy mondhat ilyet egy orvos? Lai­kusként nyilván számomra nem marad más esély egy ilyen helyzet­ben, de egy orvos szájából haliam, hogy feladni kényszerült? Nos, igen. Ha akkor nem is volt ennyire nyilvánvaló, most az. Egyre több­ször halljuk ezt a mondatot manap­ság. Igen, épp így néz ki a helyzet. Ők is, mi is Isten kezében vagyunk. Hát Ő legyen velünk! tarca IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET Helyőrség.ma, e-mail: helyorseg.szerkesztosegiiiigmail.com, postacím: Petőfi Irodalmi Ügynökség, 1394 Budapest 62. Pf. 394. 2020. október helyőrség Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin ígyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. Lázár Emese csali szürcsölés közben figyeltem a futókat. Sokan voltak. Esteledett már, azért. Az első, amit megállapítottam: a futás magányos műfaj. Mindenki együtt, mégis egyedül. És egymás után. A második: fu­tás közben nem kell a külvilág zaját halla­ni, s ha igen, akkor is csak fél füllel. Ergo: telefon és fülhallgató szükséges, a fület be kell dugni. Nem azért, hogy nehogy az el­lenszéltől begyulladjon, mert olyan gyor­san senki nem futkorászik, hanem azért, hogy futás közben a fülbemászó muzsika vagy egyéb kultúrhang elterelje a figyel­met arról, hogy az ember szenved a bol­dogságért. A fülhallgató pedig kizárja a zihálás, halálhörgés hangját. Mert, és ez a harmadik: egy kör megtétele után még láttam vígan futókat, de a második, har­madik után már nagyban romlott a szala­dok ábrázata, állapota. Persze, hogy nem a profi gazellalábúakra, hanem a szemmel láthatóan ólomvirgácsokkal közlekedőkre koncentráltam. Volt, aki már csak mímel­te a futást, volt, aki még erőltette a küz­delmet a kilométerekkel, s közben orcája egészen padlizsánszínűre váltott, mintha menten gutaütést kapna. Mint az a szim­patikus duci srác, akinek nyomában már a Duna folyt, s egy koronavírusos betegek ápolásában megedzett orvos azonnal léle­geztetőgépre kapcsolta volna. Fohászkod­tam: futók Istene, add, hogy abba. Hagy-ja vég-re ab-ba! De ő nem! Valóságos Tom Hanks a Forrest Gumpból. Egy hős! A pá­lya hőse! Istenem. Amikor már elfogyott a limonádém, s le­szállt az est, mikor már csak a neon színű sportszerkóban futkorászó lány világított a pályán, és már a cigaretta sem esett jól, feladtam. Sportosan felpattantam, fi­zettem és megtettem a következő lépést. 1768-at. Fel sem tűnt, hogy a hazaút hosz­­szabb volt. Kétségek gyötörtek. Láttam magam, ahogy szállók, mint az a neon­­szerkós lány! De betolakodott a képbe a Hős. És megjelentem én, aki a gravitáci­óval küzdve, levegő után kapkodva, fuldo­kolva, szederjes arccal, lefolyt sminkkel, csapzott hajjal, hónom alatt a Duna összes mellékfolyójával ott halálozok el a pink pályán. Hát kell ez nekem? Ez a kínszen­vedés, dicstelen halál? Elgyötörtén léptem a lépcsőn, nyitottam az ajtót. „Na, milyen volt? Szaladtál?” - né­zett rám reménykedve a párom, aki be volt avatva a nagy tervbe. „Éééén? Viccelsz? Ha csak rágondolok is, jön, hogy megfuta­modjak!” MEG KELL FUTAM0DNI taltam, hogy kedélyesen és lelkesen fut az egész város, és elkacérkodtam a gondolat­tal, hogy nekem is meg kellene futamod­­nom. Szó szerint. A gondolatból tett lett. Mert megtettem a legfontosabb lépéseket. Módszeresen, persze. Egyszer elolvastam a hogyan fussunk, miért fussunk témá­jú, a világhálón fellelhető szakirodalmat, mert a mentális felkészülés, válasszon az ember bármilyen sportot, nagyon fontos! Na, nem mindent, mert az már mentá­lis ultramaratont jelentett volna! Csak a profikat, aztán azokat, akik soha nem, de egy napon igen, és ma már fittek, kar­­csúak, sokkal hosszabb a lábuk és boldog emberek. Bevallom, az én örömöm egy kicsit mérsékeltebb volt, amikor egy jeles kortárs írótól megtudtam, hogy a hobbi­ból való futás nem játék, hanem komoly és a büdös életben soha meg nem szerethető feladat. De azt mondtam: fiam, ha már ne­kifogtál, akkor tarts ki! Just do it! Mint a bajnokok, úgy! Következett a második lépés. A terep­szemle. Mert nem mindegy, hogy az ember hol futkorászik. Kell egy megfelelő terep, egy kellemes hely, ahol nem bámulják a lógó melledet, lobogó hajadat és lila ké­pedet. Lehetőleg olyan, ahol senki, még a madár sem jár. Száll. Szalad. De ilyen hely egy nagyvárosban nincs! De van olyan, ahol már sokan futnak, s ahol nem kelt az ember feltűnést. A magamfajta, megfuta­­modásban még szűz lábúnak éppen ilyen való! Gyorsan felhúztam a középárkate­góriás, de márkás cipőt, nadrágot, pólót - csak semmi feltűnés! Egy kémkedőnek jobb beolvadni a környezetbe! És megtet­tem a második lépést. Ami pontosabban 1753 lépés volt. A közeli parkig. Szép hely. Van egy domb a közepén, annak tetejében pedig három vasbika figyel. Van tó kacsákkal és taviró­zsákkal. Van fű, amire lépni nem tilos, sőt, ülni sem. Van még játszótér és kutyafutta­­tó is. Mert ha a gazdik futnak, fut az eb is, így harmonikus a kapcsolat. Vannak fák és vannak padok. Körbe-körbe pedig ró­zsaszínű, rugalmas szőnyeg. Naná, hogy a futóknak van leterítve. És van egy teraszos kocsma is, ahonnan rálátni a bikákra, fák­ra, kutyákra és a futókra. Rögtön kedves helynek ítéltem. Leültem vizávi a pályával, kértem egy ser^cukormentes, uborkás, mentás limonádét. Savanyú volt, de aki meg akar futamodni, az hozzon áldozatot már a kezdetekben, mert ha még ennyire sem képes, akkor később mi lesz?! Két fan-Na, nem úgy! Nem megbolondulni, bár lenne okunk, s eléggé észveszejtő az a tény is, hogy ma már mindenki fut. Mondjuk, van annak valami logikátlan­sága, hogy a mindennapi rohanástól ki­nyiffant népek úgy pihennek, hogy meg­futamodnak. Ők tudják. Kell, hogy le­gyen ebben a népszokásban valami, mert azok, akik már megfutamodtak, esküsz­nek rá: a futás nem szégyen, sőt jó kedv, jó egészség. Jót tesz testnek, léleknek, sőt az általános műveltségnek is, mert amíg az ember szedi a lábát, aközben zenét, irodalmi műveket, híreket hallgathat. Ez utóbbi, tekintve a nemzetközi helyzet fokozódását, tulajdonképpen már elég is ahhoz, hogy megfutamodjunk. És fut is a nép. Reggeltől estig a pénze után, az­tán fut még egy kicsit az egészségéért, ami mindennél drágább, s megér minden pénzt. És nem kell hozzá más, csak elha­tározás. Kitartás. Amit nem lehet meg­venni a boltban. Aha. Szóval: olcsó hobbi, nagyon módi ez a rohanást követő futás. Mondjuk, én vilá­géletemben utáltam futni. De megtapasz-Nemes-Lampérth József: Parkrészlet Forrás: Wikimedia Commons

Next

/
Oldalképek
Tartalom