Heves Megyei Hírlap, 2020. október (31. évfolyam, 230-255. szám)
2020-10-24 / 249. szám
2 helyőrség szerkesztoseai terepasztal TEREP ES ASZTAL Farkas Wellmann Endre Szűkül a terep. A szívemhez nagyon közel áll ez a rovatunk, sokáig azért szerettem, mert itt kidühönghette magát az ember, szabadon írhatott arról, ami épp foglalkoztatta. Mint lehetőség, most is körbevesz ez a szabadság, de egyre nehezebb megszólalni. Tévedés ne essék, száz témát is találok hirtelen, de valahogy nem látom értelmét a megszólalásnak. Miről kellene beszélnem? A koronavírusról azt hiszem, már háromszor is írtam, tudom, hogy mindenkit ez érdekel most a legjobban, de azt is tudom, hogy szinte lehetetlen e témában hitelesen megszólalni. Újabban - hivatalosan második hullámnak nevezik - arcot öltött a világjárvány; míg az első rettenetben meglehetősen távolinak tűnt, mostanában egyre több ismerős és barát lesz áldozat, egyre romló az elhalálozási statisztika is. Nem tudom, meddig fokozható ez a pszichózis, lassan az élőket is elsiratjuk és meggyászoljuk előre, ha kell. Azt sem mondhatom, hogy különösebb öröm, hogy engem még nem ért utol, inkább csak ok a hálára az esti ima közben, és nem tudom, hogy a rettegés, a közöny vagy a beletörődés az erősebb bennem, hogy eddig még megúsztam. Leginkább hála, hogy megúszták a gyerekek, a család... Düh azok miatt, akik nem. Mert hiába bízom az Úrban, nem vigasztal a helyzet, hogy nem segíthetek annak vagy azoknak, akiknek szeretnék. Most konkrétan nagyon aggódom valakiért. Valakiért, aki épp a fél lábával átlépett a túlvilág bizonytalan tektonikus lemezeire, valakiért, akibe most egy gép pumpálja a levegőt, valaki olyanért, aki, ha nem jönne vissza közénk, életre szóló fájdalmat és értetlenséget okozna a távozásával... Nagyon remélem, hogy hamarosan újra együtt fogunk ülni egy pohár bor mellett és fanyar nevetéssel fogunk emlékezni ezekre a napokra. Bízom benne, hogy többet jelent neki ez a Föld, az itteni dolgai, a barátságunk... Szóval terepasztal. Akkor hát miről írjak? Melyik fontosabb az említett száz téma közül? Ha erről nem, másról sem tudnék most hitelesen. Mert pofámba harap azonnal a felismerés, ha bármi másról kezdek el gondolkodni, hogy hazudok, ha azt mondom, hogy más foglalkoztat akár egy percre is. Azt hiszem, mindnyájan félünk. Azt hiszem, Blake sora: a képzelőerőnk ára a félelem. Milyen furcsa, hogy a gravitációval egyszerűbb volt szembe menni mégis és egyszerűbb volt talán a holdra szállás is, mint most ezt a kilátástalannak tűnő harcot vivni az ismerős ismeretlennel. Még mindig azt látom, hogy túl kicsi az ember. Túl kicsi a tudomány, az empíria, az elvonatkoztatott igazságok halmaza mind-mind babagügyögésnek hatnak ilyenkor. Minden francot tudunk a világról szinte, csak ezt az egyszerű, szinte esetleges és követhetetlen szeszéllyel működő RNS-foszlányt nem ismerjük, nem tudjuk megzabolázni és tehetetlenül tűrjük, ahogyan átírja az egész életünket. Közben meg sokan meghalnak. Méltatlanul, csúnyán és embertelenül. Végül is azt sem tudjuk, hogy hogyan. Amikor először hallottam néhány évtizeddel ezelőtt egy orvostól az egyik közeli szerettem állapota kapcsán, hogy már csak imádkozhatunk érte, ledöbbentem. Hogy mondhat ilyet egy orvos? Laikusként nyilván számomra nem marad más esély egy ilyen helyzetben, de egy orvos szájából haliam, hogy feladni kényszerült? Nos, igen. Ha akkor nem is volt ennyire nyilvánvaló, most az. Egyre többször halljuk ezt a mondatot manapság. Igen, épp így néz ki a helyzet. Ők is, mi is Isten kezében vagyunk. Hát Ő legyen velünk! tarca IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET Helyőrség.ma, e-mail: helyorseg.szerkesztosegiiiigmail.com, postacím: Petőfi Irodalmi Ügynökség, 1394 Budapest 62. Pf. 394. 2020. október helyőrség Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin ígyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. Lázár Emese csali szürcsölés közben figyeltem a futókat. Sokan voltak. Esteledett már, azért. Az első, amit megállapítottam: a futás magányos műfaj. Mindenki együtt, mégis egyedül. És egymás után. A második: futás közben nem kell a külvilág zaját hallani, s ha igen, akkor is csak fél füllel. Ergo: telefon és fülhallgató szükséges, a fület be kell dugni. Nem azért, hogy nehogy az ellenszéltől begyulladjon, mert olyan gyorsan senki nem futkorászik, hanem azért, hogy futás közben a fülbemászó muzsika vagy egyéb kultúrhang elterelje a figyelmet arról, hogy az ember szenved a boldogságért. A fülhallgató pedig kizárja a zihálás, halálhörgés hangját. Mert, és ez a harmadik: egy kör megtétele után még láttam vígan futókat, de a második, harmadik után már nagyban romlott a szaladok ábrázata, állapota. Persze, hogy nem a profi gazellalábúakra, hanem a szemmel láthatóan ólomvirgácsokkal közlekedőkre koncentráltam. Volt, aki már csak mímelte a futást, volt, aki még erőltette a küzdelmet a kilométerekkel, s közben orcája egészen padlizsánszínűre váltott, mintha menten gutaütést kapna. Mint az a szimpatikus duci srác, akinek nyomában már a Duna folyt, s egy koronavírusos betegek ápolásában megedzett orvos azonnal lélegeztetőgépre kapcsolta volna. Fohászkodtam: futók Istene, add, hogy abba. Hagy-ja vég-re ab-ba! De ő nem! Valóságos Tom Hanks a Forrest Gumpból. Egy hős! A pálya hőse! Istenem. Amikor már elfogyott a limonádém, s leszállt az est, mikor már csak a neon színű sportszerkóban futkorászó lány világított a pályán, és már a cigaretta sem esett jól, feladtam. Sportosan felpattantam, fizettem és megtettem a következő lépést. 1768-at. Fel sem tűnt, hogy a hazaút hoszszabb volt. Kétségek gyötörtek. Láttam magam, ahogy szállók, mint az a neonszerkós lány! De betolakodott a képbe a Hős. És megjelentem én, aki a gravitációval küzdve, levegő után kapkodva, fuldokolva, szederjes arccal, lefolyt sminkkel, csapzott hajjal, hónom alatt a Duna összes mellékfolyójával ott halálozok el a pink pályán. Hát kell ez nekem? Ez a kínszenvedés, dicstelen halál? Elgyötörtén léptem a lépcsőn, nyitottam az ajtót. „Na, milyen volt? Szaladtál?” - nézett rám reménykedve a párom, aki be volt avatva a nagy tervbe. „Éééén? Viccelsz? Ha csak rágondolok is, jön, hogy megfutamodjak!” MEG KELL FUTAM0DNI taltam, hogy kedélyesen és lelkesen fut az egész város, és elkacérkodtam a gondolattal, hogy nekem is meg kellene futamodnom. Szó szerint. A gondolatból tett lett. Mert megtettem a legfontosabb lépéseket. Módszeresen, persze. Egyszer elolvastam a hogyan fussunk, miért fussunk témájú, a világhálón fellelhető szakirodalmat, mert a mentális felkészülés, válasszon az ember bármilyen sportot, nagyon fontos! Na, nem mindent, mert az már mentális ultramaratont jelentett volna! Csak a profikat, aztán azokat, akik soha nem, de egy napon igen, és ma már fittek, karcsúak, sokkal hosszabb a lábuk és boldog emberek. Bevallom, az én örömöm egy kicsit mérsékeltebb volt, amikor egy jeles kortárs írótól megtudtam, hogy a hobbiból való futás nem játék, hanem komoly és a büdös életben soha meg nem szerethető feladat. De azt mondtam: fiam, ha már nekifogtál, akkor tarts ki! Just do it! Mint a bajnokok, úgy! Következett a második lépés. A terepszemle. Mert nem mindegy, hogy az ember hol futkorászik. Kell egy megfelelő terep, egy kellemes hely, ahol nem bámulják a lógó melledet, lobogó hajadat és lila képedet. Lehetőleg olyan, ahol senki, még a madár sem jár. Száll. Szalad. De ilyen hely egy nagyvárosban nincs! De van olyan, ahol már sokan futnak, s ahol nem kelt az ember feltűnést. A magamfajta, megfutamodásban még szűz lábúnak éppen ilyen való! Gyorsan felhúztam a középárkategóriás, de márkás cipőt, nadrágot, pólót - csak semmi feltűnés! Egy kémkedőnek jobb beolvadni a környezetbe! És megtettem a második lépést. Ami pontosabban 1753 lépés volt. A közeli parkig. Szép hely. Van egy domb a közepén, annak tetejében pedig három vasbika figyel. Van tó kacsákkal és tavirózsákkal. Van fű, amire lépni nem tilos, sőt, ülni sem. Van még játszótér és kutyafuttató is. Mert ha a gazdik futnak, fut az eb is, így harmonikus a kapcsolat. Vannak fák és vannak padok. Körbe-körbe pedig rózsaszínű, rugalmas szőnyeg. Naná, hogy a futóknak van leterítve. És van egy teraszos kocsma is, ahonnan rálátni a bikákra, fákra, kutyákra és a futókra. Rögtön kedves helynek ítéltem. Leültem vizávi a pályával, kértem egy ser^cukormentes, uborkás, mentás limonádét. Savanyú volt, de aki meg akar futamodni, az hozzon áldozatot már a kezdetekben, mert ha még ennyire sem képes, akkor később mi lesz?! Két fan-Na, nem úgy! Nem megbolondulni, bár lenne okunk, s eléggé észveszejtő az a tény is, hogy ma már mindenki fut. Mondjuk, van annak valami logikátlansága, hogy a mindennapi rohanástól kinyiffant népek úgy pihennek, hogy megfutamodnak. Ők tudják. Kell, hogy legyen ebben a népszokásban valami, mert azok, akik már megfutamodtak, esküsznek rá: a futás nem szégyen, sőt jó kedv, jó egészség. Jót tesz testnek, léleknek, sőt az általános műveltségnek is, mert amíg az ember szedi a lábát, aközben zenét, irodalmi műveket, híreket hallgathat. Ez utóbbi, tekintve a nemzetközi helyzet fokozódását, tulajdonképpen már elég is ahhoz, hogy megfutamodjunk. És fut is a nép. Reggeltől estig a pénze után, aztán fut még egy kicsit az egészségéért, ami mindennél drágább, s megér minden pénzt. És nem kell hozzá más, csak elhatározás. Kitartás. Amit nem lehet megvenni a boltban. Aha. Szóval: olcsó hobbi, nagyon módi ez a rohanást követő futás. Mondjuk, én világéletemben utáltam futni. De megtapasz-Nemes-Lampérth József: Parkrészlet Forrás: Wikimedia Commons
