Heves Megyei Hírlap, 2019. október (30. évfolyam, 228-253. szám)

2019-10-05 / 232. szám

2 r\mm' helyőrség szerkesztoseqi terepaszta EGY GÖRÖG MÚZSA POTSDAMBAN Hófehér tógája súlyosan hullott alá. Gyűrődésnek nyoma sem volt a szoknyáján, mintha földhöz feszítet­ték volna a sűrű anyagot. A tökéletes ívelés csak ott tört meg, ahol lábát hátranyújtva pihentette. Kecses sa­ruján nem látszott kopás - a múzsák lebegni szoktak. Persze ő csak egyszerű polgárlány volt. Napestig itt várt a rondellánál. Karcsú állát tenyerében nyugtatta, vállán reszketve összehúzta a nemes anyagot, és nyugat felé tekintett - onnan jön majd, akit vár. A gyönyörű téren egész nap em­berek nyüzsögtek. A kútra jöttek, vagy csak társalogni, megmutatni magukat a világnak, hogy aznap milyen szépen felöltöztek, milyen elegáns az új frizurájuk. Sokan hi­vatalos ügyeiket is itt intézték, nem egy kereskedőpárost lehetett látni, ahogy hevesen gesztikulálva alku­doznak. A fiatalok udvarolni és ud­­varoltatni is idejártak. Egyszer őt is megkörnyékezte egy daliás iljú. Nem lehetett kifogása ellene, fess volt és kellemes társal­gó, mégis alig várta, hogy letegyen szándékáról. Néhány goromba szó, keresetlen pillantás, és a fiú le is tett. Értett ő ehhez - mindenkit elüldözni -, de hát feladata volt. Várnia kellett. Gyűlölte ezt a várost. Minden olyan tökéletes volt benne: a kertek zöldje méretre nyírva, az utcák ke­reszteződése szögenként kiszámol­va, a téglák párhuzamossága inger­lő volt. És az emberek! Mindenki annyira udvarias és személytelen, és mindenki nadrágban jár. Hol vannak a színes anyagok, bő kaf­tánok, mézsűrű szoknyák, kecses saruk? Hová lett a múzsák tündök­lése? Néha francia divatot lehetett látni, de az megint egy másik cifra­ság volt. , Egyedül ezt az egy helyet szeret­te, a kastélykertet. Nem az ő világa volt, nem egy panteon és nem is egy agora hangulatát hozta, de volt benne valami fennkölt, valami régi báj és patina, ami közel állt szívé­hez és honvágyát enyhítette. Bele­remegett, ha erre gondolt - sosem térhet haza. A tengert vágyta, a for-Ágoston Szász Katalin ró esti szeleket, a homokszínű dom­bokat, az olajzöld cserjét, hatalmas, ciklámen virágokat, a görög partot, az otthonát. Ahogy ott könyökölt a rondella ka­pujánál mindennap reggeltől alko­nyaiig, a német hidegben megfagy­tak végtagjai, lassan már mozdulni sem bírt, hófehér márványba kövült vágyakozásában, és már csak egy régi, elfeledett strófát ismételgetett magában örökkétig: „Édesanyám! nem perdül a rokka, olyan / szaka­dós ma a szál.” ebut CONTRACTIO ANIMI Fehér Csenge Különféle diákmunkákat végeztem a nyá­ron, hogy el tudjam tartani magam. Fur­csák voltak és rosszul fizettek. Voltam harangnyelv egy kápolnában. Aztán össze kellett számolnom a tenger vizét. Ehhez egyébként egy kis vödröt is kaptam, ami­ben ma a leszakadt inggombjaimat tartom. Húsfeldolgozó is voltam egy elég sötét idő­szakomban. Vagy ahogy az osztrák hívott: „exkluzív szakácsnő”. Kopaszodó férfi volt az osztrák, a ritkás hajcsomók a füle mögött bojtokba rende­ződtek. Nappal egy öreg fotelban aludt, zsíros hasa kidomborodott nyitott ingé­ből, vézna tagjai élettelenül lógtak lefelé. Szaga akár a templomok dohos padlása. Álmában erőteljesen artikulált, mintha folyton-folyvást rágna valamit. Köhögött, krákogott, nyöszörgőit. Tág pupilláit úgy meresztette rám, mintha fel akarna falni. Szeme mélyében karmos fények csillantak. Éjszakánként kisuhogott az ablakon. Reg­gelre a konyhapulton volt a hús, eredete ismeretlen. Ki kellett neki csontozni, amit lehetett. Hogy ne kelljen visszaöklendeznie. Öreg volt már ahhoz, és a csontok könnyen megakadnak. Volt, hogy reggel az ablaknál vártam, hogy átvegyem a húst. Idegesen érkezett, vijjogva körberepült a lakásban, testéből szállt a dohos padlások pora. Rám villan­totta a tekintetét és nekirepült a csillárnak. Megdérmedtem. Csönd volt. Sokáig. Hir­telen rázta meg magát és kapta fel a fejét, sárga szemeiben villanó vágyak cikáztak. Éreztem a karmait a sötétben, éreztem a megfeszülés pillanatát a támadás előtt. Hő­hullám öntötte el a testemet és kivágódtam az ablakon. Az üvegszilánkok ezüstszárnyú lepkékké válva röppentek szerteszét. Azóta bicegek. Átbicegek a szobán, és vá­gyai nehéz párájában fuldoklóm. Egyre nehezebb fölkelni reggelenként. A nappal súlya a vállamra ül, az emlé­keim az eszméletlenségbe húznak. Homá­lyos sarkokban kuporgok. Bűneim a fejem fölé tolulnak. Fáj a beszéd, fáj, ha rám néz­nek, mert minden pillantás mögött idegen akarat lakozik. És én túl gyenge vagyok. Nem védek ki semmit. Minden vágy belém áramlik össze és engem fertőz. Vajon mi­kor emésztem már fel önmagam? Az idegeim megfeszülnek. Minden nesz­ben őt várom. Csak jöjjön már, csak legyen gyors. A bútorok szélein karmok csillan­nak. Azt képzelem, kígyóként tekergőzik a karomon omló vérem. A csönd belém mar. Hallom az ajtónál léptei neszét. Nem jön közelebb. Kivár. Az osztrák ínyenc. A vadászat a művésze­te. Addig vár, amíg a zsákmány félelme pat­tanásig feszül, már kívánja a halált. És akkor az ölésben egyesülnek. Holnap majd benéz. Csak egy egész rö­vid időre, hogy érezze a szenvedésem. Holnapután pedig már itt fog aludni, a karosszékben, fél idegzetét rám összpon­tosítva. Sejti minden rezdülésem. Tudja, hogy megpróbálom majd a szökést. Akkor majd megfenyít. Csak belém mar, egészen kicsit, amitől a félelem kiteljesedik. És on­nan már csak egy egész rövid idő. Aztán vérnász. Nem tart sokáig, csak pár perc, míg a ha­lál előérzetétől megmerevedett testében, közvetlenül zsibbadó homloka mögött lágy Hungária (részlet] hullámokban szökik agyába a vér. Időskori agyvérzés. Nem bírta túlélni izgalomtól ter­hes művészetét. Körmei még felém kapnak, feje tetején egy hajcsomó izgalomtól mered, de szemé­ben a karmos fények már kihunytak. A leve­gő az akaratától fűtött. Kiszellőztetek. Előhozom a bárdot a konyhából, és egy­kedvűen lecsapom a végtagjait. A levegőben tollak rebbennek. Betolom a testet a hűtő­be, helytakarékosan, ahogyan azt már meg­szoktam. Szép, kora nyári nap van. Szinte röpülök az utcán. IDŐ Áldozatkészség Fotó: Pataky Lehel Zsolt A békéscsabai vasútállomáson állítólag le­szakadt egy felsővezeték. Először húsz perc késést mutatott a kijelző az érkező vona­tokra. Aztán ötven percet. Aztán két órát. A peronokon összeverődött kicsi és két­ségbeesett tömeg úgy meredt a kijelzőre, mintha életük filmjét figyelték volna. Irt­ott egy-egy izgatott telefonáló. Aztán csaló­dott elszállingózások. Mire négy nap késést mutatott a kijelző, már csak hárman maradtak: egy idős hölgy virágmintás ruhában, ünnepélyesen-zsí­­rosan fénylő mosollyal az arcán, kezében étellel megrakott szatyor; egy melankóliára hajlamos hórihorgas férfi lenőtt hajjal, sö­tét ballonkabátban; meg egy kutya, amely a közeli kukában matatott. Mire leszállt az éjjel, és a kijelző három hónap várakozási időre váltott, a néni ar­cáról leolvadt a megdermedt, patetikus mosoly, fogta megrakott szatyrát és el­csoszogott. A kutya valamit benyalhatott a kukában: másnap döglötten találták a sínek között.- Mi csinál itt? - Fölriad, ahogy a kócos, vörös hajú jegypénztáros megkocogtatja a vállát porcelánszerű ujjaival. Fotó: Pataky Lehel Zsolt- Uram, hallja, amit mondok? - kérdezi újból, de ő nem, nem akar válaszolni, leg­alább még egy kis ideig. Iszonyatos dögszag terjeng a levegőben.- Uram, fel kell szólítanom, hogy távoz­zon - mondja a jegypénztáros, miközben két ujjával megigazítja a sapkáját. Kockás ing, nyakláncok egymás hegyén-hátán, deszkáscipő, szivárványszínű körmök.- Megyek - suttogja -, már megyek - de egy iszonyatos erő legyűri, és marad ülve a pádon.- Uram - mondja a jegypénztáros, és a hangja érezhetően egy magasabb regiszter­be vált -, az állomás területét a mai nappal lezárjuk. Nyomatékosan fel kell szólítanom, hogy... Hangja félúton megakad.- Tudja, mit? Azt csinál, amit akar. Csi­náljon, amit akar. Menjen a picsába. Azzal elmegy. És aztán hosszú évekig nem jár arra más, csak a dögszag. A békéscsabai lepusztult vasútállomás egyetlen épen maradt padján egy megköve­sedett aggastyán ül: szobornak vélné az em­ber. Lyukas bakancsából virágok nyílnak, ballonkabátját kiverte a penész, szemének tótükréből legyek isznak. A kijelző számlálója rozsdásan kattan: ötven évet mutat. A sínpárokon egy kutya kifehéredett csontváza fekszik. Düledezés és romlás körös-körül. Csak az aggastyán állandó. Haja és sza­kálla hosszan kígyózva nyúlik el a sínek kö­zött, akárcsak az idő. FEHER CSENGE Zalaegerszegen szü­letett 1996-ban, jelenleg Budapesten él. Az ELTE végzős magyar szakos hallgatója. Tanulmányait irodalom- és kultúratudomány mesterképzé­sen tervezi folytatni. I | L aafflaaaaaa® ■ ■ aiiaaaaaaana kAppAt-meoencei tehetséggondozó nonprofit kft. ■■■■■■■■■■■ Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, 1 Oláh Jónos-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, 1 korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztosegwkmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2019. október v

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom