Heves Megyei Hírlap, 2018. szeptember (29. évfolyam, 204-227. szám)

2018-09-08 / 209. szám

„E PILLANAT NEKED MEG JOVO IDŐ" A cím Jorge Luis Borges Janus Pannoniusról írott, Az első ma­gyar költőhöz című versének nyi­tósora, amelyben testvéreként idézi meg az első magyar poétát, akinek költészetünk első világszínvonalú életművét köszönhetjük. Vélhetően ezért ő a névadója annak az irodal­mi nagydíjnak, amelyet olykor köl­tészeti Nobel-díjként is emlegetnek. Borges poémája önmagában - mint óda és ars poetica - lényegi dolgo­kat mond el Janus Pannoniusról és a költészet esszenciájáról, de talán még többet a költészet örökkévaló erejéről és folytonosságáról, sejtet­ve, hogy amíg világ a világ - bár­milyen is legyen -, a költészet része lesz az emberi létezésnek. A világszínvonalú költészeti tel­jesítmények elismeréséért alapítot­ta 2012-ben a Magyar PEN Club a Janus Pannonius Költészeti Nagy­díjat, ezt pedig a PEN Club dél-ko­reai világkongresszusán jelentette be Szőcs Géza, a Magyar PEN Club elnöke. A díj alapító ötletgazdája ekképpen érvel: „... a költészet sú­lyának világszerte érezhető csök­kenése indokolja, amit veszélyes tendenciának tartunk. A költői művek száműzése egy technikai­lag mégoly tökéletes civilizációt is lélektelen falanszterré képes vál­toztatni. A számtalan érdekellen­tét a bolygó egyes államai között felértékeli a lélektől lélekig történő párbeszédet, amely imperatívusz­ként jelenik meg, mint a kultúrák közötti bizalomépítés egyik legfőbb eszköze. [...] Azokat a költői teljesít­ményeket, illetve költőket kívánjuk honorálni, akiket az emberi mű­veltség évezredei alatt felhalmozott szellemi és lelki vagyon, a nagy ér­tékvonulatok igaz örököseinek tar­tunk. Azokat a művészeket, akik a legtöbbet tették a korszerű, a világ mai állapotával összhangban levő kulturális tudatformák megjelení­téséért és gazdagításáért, bekap­csolódva műveikkel hagyomány és megújulás örök dinamikájába.” A Janus Pannonius Költészeti Nagydíjat először 2012-ben Law­rence Ferlinghettinek ítélte oda a nemzetközi zsűri (amely a Janus Pannonius Alapítvány égisze alatt működik és világirodalmi rangú literátorok alkotják), ám a díjátadó ünnepség előtt - politikai okokra hivatkozva - Ferlinghetti vissza­utasította a kitüntetést, mondván, függetlenségéhez való ragaszkodá­sa nem teszi lehetővé, hogy átve­gye. Ezt követően az alapítvány úgy döntött, hogy az ötvenezer eurós díjalapot a továbbiakban magántő­kéből igyekszik finanszírozni. A következő évek díjazottjai Szimin Behbaháni (2013), Yves Bonnesfoy (2014), Adonis (2014), Charles Bernstein (2015), Giusep­pe Conte (2015), Adam Zagajews­­ki (2016) és Augusto de Campos (2017) voltak, az idei kitüntetett pe­dig Jang Lián kínai költő. A XXVI. Balatonfüredi Nemzet­közi Költőtalálkozó és Salvatore Quasimodo költőverseny program­jaként szeptember 8-án Publius Ovidius Naso halálának 2000. év­fordulóján konferenciával tiszteleg­nek a római aranykor költője előtt, majd - egy héttel a Janus Pannoni­us Költészeti Nagydíj átadása előtt - bemutatják Jang Lián magyar nyelvű könyvét. A díjátadót évről évre három­napos rendezvénysorozattal ün­nepük, a Magyar PEN Club több helyszínen állandó programokat kínál Pécsett és Budapesten. A Ja­nus Pannonius Költészeti Nagydíjat szeptember 15-én adják át Pécsett, hagyományosan a díj névadójáról elnevezett múzeumban, ezt meg­előzően pedig az idei kitüntetettel együtt a résztvevők megkoszorúz­zák Janus Pannonius sírját a Szent Péter és Szent Pál-székesegyház altemplomában. Szeptember 16-án a Budapesten tartandó gálán az ér­deklődők számos irodalmi és zenei programon vehetnek részt, és talál­kozhatnak az idei év nagydíjasával, aki a felolvasóest után dedikálni is fog. (A rendezvények programjai a Magyar PEN Club honlapján olvas­hatók: www.magyarpenclub.hu). tarca NAPIMADO Ágnes bőre fehér volt, szinte áttetsző, és mindig kérés vagy kívánság csillogott nagy, zöldeskék szemében. Kissé gyér, világossző­ke haja volt, amely az elvirágzott pitypangra emlékeztetett, szinte el lehetett volna fújni a fejbőréről. Idővel azonban bedaueroltat­ta, belakkozta, s afféle illatos magánfelhő­ként lebegett arca körül. Kezére állt a hajak idomítása, elvégezte hát a fodrászati szak­­középiskolát, majd elment gyakornoknak egy népszerű fodrászszalonba. Lassan jutott egyről a kettőre, tíz év is eltelt, mire megnyithatta első fodrászüz­letét. Volt kollégái sokszor mondták neki, hogy rosszul tette, amiért nem tanult mű­­körömépítést, pedikűrt, manikűrt is, mert akkor több lábon állna, hamarabb megté­rülne a saját vállalkozásba fektetett pénz. Ő azonban gyerekkora óta undorodott a megvastagodott szarurétegektől, iszonyo­dott a sarok érdes bőrétől és a körmöktől, rémálmaiban látta karvallyá változni az ötvenes nőket, amint kemény, sárga kar­maikkal kétségbeesetten kapaszkodnak a létezésbe. Egy smirglipapír kéz is megje­lent álmában, ha véletlenül hozzáért, érin­tése nyomán felsebződtek áttetsző bőre alatt az erek, elvérzett, nem lehetett össze­varrni a millió tűnyi rést. A haj más volt, egyáltalán nem emlékez­tette a keserűen materiális dimenzióra; különösen az angyalszőke, hosszú hajakat szerette, nagy gyönyörűségét lelte ilyenkor a munkában, úgy érezte, mintha a fény ra­gyogó, selymes, vékony szálaiba túrna bele. Szerette a napot, munka után és hétvégen­ként órákig feküdt bikiniben az erkélyén. A déli verőfény, az volt csak Ágnes szá­mára az igazi boldogság, ahogy a nyári vasárnapokon, délben megáll az idő, vég­re nem hömpölyög tovább, kimerevedik, elhallgat minden, csak a nyírfalevelek su­hognak és repülők húznak el néha, melyek­nek hangja másként tör be a nyári légbe: öblösebben, tenorosabban. , Ágnes fehér, szeplős, sok anyajeggyel tarkított bőre nehezen bámult, de aztán divatba jöttek a szoláriumok, és megtet­ték a kellő hatást; Ágnes életében először csokibarna lett. Rögtön tudta, hogy nem halhat meg anélkül, hogy saját szolárium­stúdiót ne nyisson, és csak vágta a hajakat, spórolt és spórolt, míg végre meglett a két gép: egy álló és egy fekvő. A szolárium több volt számára puszta megélhetésnél, életérzést jelentett: me­legséget, fényt, szeretetet. Lelkesedésének köszönhetően állandó kuncsaftkört sike­rült kiépítenie, így már évi egy-két külföldi nyaralásra is jutott pénz. Keményen dol­gozott, sokat túlórázott, de tartotta benne a lelket, hogy ősszel Dél-Olaszországba, télen pedig a Kanári-szigetekre utazik. Ő nem olyan volt, mint a legtöbb, félj nélkül maradt harmincas nő, akik latin szerető re­ményében utaznak délibb tájakra. Ő a na­pért utazott: hogy órákon át feküdhessen a parton, elterülve a ragyogásban, és élvezze, ahogy lehunyt szemhéján keresztül zuhan befelé a fény, és ő is zuhan befelé, a fény lényege felé. Ágnes olyan barna volt már, mint egy afroamerikai reggae-énekesnő. Barátnői óva intették, korai ráncokkal, bőrrákkal fe­nyegették. De ő nem félt, hogy elfonnyad, hogy idő előtt megöregszik a bőre, feláldoz­ta magát a lángolásnak, .a világosságnak; akár a gyertya olvadó testét. Ő szerette, ahogy napozás után feszül kiszáradt bőre, megmagyarázhatatlan vonzalom volt; férfi­kéz nem tud úgy érinteni, ahogy a nap; az ember még órákkal a napozás után is érzi, hogy minden egyes bőrsejten ott a fény lágy simogatásának nyoma, az érintésutániság teljessége, a test bűnösségének, elzártságá­nak, magányosságának időszakos megszű­nése. Ágnest a bőrgyógyásza is figyelmeztette a túlzásba vitt napozás veszélyeire, amikor levettek karjáról egy rosszindulatú melanó­­mát. Ágnes nem ijedt meg. Úgy érezte, a nap fertőtleníti, elégeti bőréről a baktériumokat és fertőzéseket, és valamit mást is, többet tesz ennél, egész lényét megtisztítja. Szeret­te, ahogy perzselik végtagjait a napsugarak, szerette, ahogy teste csillog a napolajtól, ahogy egészen úgy ragyog tőle a bőre, mint a szenteké, mint egy fekete angyalé. Viola Szandra Még két operáción esett át. De Ágnes nem törődött a melanómákkal, és később az elrákosodott anyajegyekkel sem, az éle­te volt a nap és a szolárium. Nem akarta magának bevallani, vagy talán nem is tudott róla, hogy szerette volna leégetni bőréről a nyomokat. Hogy ne lássa maga előtt, amint ráteszi bőrkeményedéses ke­zét. Hogy ne hallja magában recsegő, do­hányos hangját, amint azt mondja: „Kis fehér húsú madárka, gyere csak közelebb.” Még nyolcéves sem volt. Három évig attól kezdve... A nevelőapja. Hiába csak a felszínt simogatta, a gyer­meki, lágy, fehér bőrt; a húsába vágott, és alatta fájt, rángott az ideg. Viszketett az undortól. Nem tudhatta még, de a gerinc­velőjében érezte, hogy ez az érintés nem olyan érintés. Nem tudhatta, csak idővel kezdte el érezni, hogy ezért égette, űzte, barnította, feketítette. í A . Thorma János: Hegedülő cigánypár (100 * 120 cm, olaj-vászon, 1935) u k T/ 1 BUB II BUB HUH 1 1 l aaan&iaaaafi? KtóPAT-MMÍNCÍl TIHtTSÉOOONDOZÖ NONPROFIT KFT. OQIQlCIQIQICSOODiGi Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Bonczidai Éva (felelős szerkesztő), Farkas Wellmann Endre (vers), | Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca), Szente Anita (szerkesztőségi titkár) • Karikatúra: Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • 1 Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma 1 IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztoseg a kmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2018 szeptember |

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom