Heves Megyei Hírlap, 2016. augusztus (27. évfolyam, 179-204. szám)
2016-08-03 / 181. szám
4 ÉLETÚT 2016. AUGUSZTUS 3., SZERDA „Remélem, a szüleim ma már büszkék lennének rám a választásomért” Ernő bácsit köszöntjük kilencvenedik születésnapján Több évtizede mindenki csak Ernő bácsinak szólítja. A volt egri főiskola rajztanszékének egykori vezetőjét, a kiváló művésztanárt nemcsak alkotásaiért tisztelik az egész országban, hanem párját ritkító emberségéért, szerénységéért is. Barta Katalin katalin.barta@mediaworks.hu EGER Nagy Ernőt a kilencvenedik születésnapjához közeledve kerestük fel Leányka úti otthonában, hogy a nem mindennapi életéről beszélgessünk, s együtt idézzük fel a múlt legszörnyűbb és legszebb, legemlékezetesebb pillanatait. Érkezésünkkor Ernő bácsi szabadkozik egy kicsit.- Jókor jöttek. Épp most indultam venni egy kis jó szőlőbort, mivel a volt tanítványaim meglátogatnak a hét végén. Bográcsgulyást főzünk a kertben. Leszünk vagy tí- zen-tizenöten. Ez már jó ideje minden évben így vah. Nyaranta mindig más-más évfolyamról keresnek meg. Ilyenkor főzünk, iszogatunk és mindenről beszélgetünk- mondja, míg kedvesen beljebb tessékel a házba. Beszélgetésünk elején megjegyzem, hogy ha beütöm a nevét az internet keresőjébe, rengeteg találat jelenik meg. A munkásságáról, a kitüntetéseiről, a műveiről sok-sok méltatás látott napvilágot. Épp ezért most arra kérem, meséljen nekünk egy kicsit arról, hogy egyszerű, szorgalmas felnémeti parasztszülők gyermekeként miként vált belőle egy ország által ismert és elismert képzőművész, egyúttal ragyogó pedagógus is.- Nagy csalódás volt a választásom a szüleim számára- indítja a visszaemlékezést az ifjonti éveire. - Az egri Érseki Tanítóképző harmadéves diákja voltam, s apám, anyám arról álmodoztak, hogy kántortanító válik majd belőlem. Annak örültek volna igazán, ha a falu templomában az istentiszteleteken én szólaltatom meg a harmóniumot. Másként alakult... 18 éves voltam, amikor megjelentek a tábori csendőrök a községben, s néhány korombeli fiatallal együtt begyűjtötték és hadifogolyként, amolyan golyófogókként elhurcoltak minket. Kiképzés és muníció nélkül vezényeltek bennünket a tűzvonalba, a németek visszavonulását fedezendő. Végül egy hónapos keserves utazás után egy Moszkva melletti táborban kötöttünk ki. Négy évig raboskodtunk ott. Az első években gyárakban dolgoztunk, akkor T-34-es tankokhoz kellett alkatrészeket gyártani. Egy kisebb teremben hatvanan zsúfolódtunk össze, háromemeletes fa- priccseken, tisztálkodási lehetőség nélkül. Egy bádogtálban mosakodtunk egymás után. Évekig csalán-, káposzta- és korpalevesen éltünk, egy kis kenyérrel. A csajkámra (katonai evőedény) különböző figurákat, madarakat karcoltam. Erre figyelt fel az egyik szakács, aki felajánlotta, ha neki adom, akkor esténként, amikor senki nem veszi észre, ad nekem cserébe kenyeret. így egy idő után már nem éheztem annyira. Ráérő időmben rajzolgattam, és megtanultam a cirill ABC-t leírni. Ez kapóra jött, mert az utolsó évben irodára kerültem, ahol lajstromot írhattam. Végül 1945-ben kerültem haza úgy, hogy a szüleim egy korábbi értesítés miatt már biztosak voltak abban, hogy nem élek. Huszonkét évesen hazaérve, már nyoma sem volt az iskolámnak. Az új rendszernek ugyanis nem kellettek a kántor-tanítók, én pedig egyetlen dologban leltem örömömet: a rajzolásban, az olvasásban. A szüleim minden erejükkel ellenezték a próbálkozásaimat, s hiába nyertem részvételi lehetőséget művészeti alkotótáborokba, nem engedtek el. Itt tartunk a beszélgetésben, amikor elém tesz egy kézirajzzal készített, kitűnő női portrét.- Ezt még a Szovjetunióban rajzoltam - ad magyarázatot.- Ez az egyetlen rajzom, amit hazahoztam. Ezt látta meg egy tehetséges fiatalokat kereső falukutató, aki arra biztatott, hogy foglalkozzam képzőművészettel.- Pár évre rá, 1949-ben nyert felvételt a Képzőművészeti Főiskolára, ösztöndíjjal. Mesélne erről az időszakról olvasóinknak?- Akkoriban egy hónapig tartott a felvételi megméretés - feleli Ernő bácsi. - Modell után kellett aktokat, portrékat rajzolni. Az első napokban azt sem tudtam, hogyan fogjam a szenet, a ceruzát. Figyeltem a többieket. Művészettörténeti ismeretekkel egyáltalán nem rendelkeztem, így az elméleti vizsgán, ahol három reprodukcióról kellett értekezést írni, egyet sem ismertem fel. Csak azt tudtam lejegyezni, hogy milyen érzéseket váltottak ki belőlem az alkotások. A hónap végére azután sokat javult a rajzkészségem, úgy éreztem, megütöm a többiek szintjét. Októberben jött az értesítés, hogy jelenjek meg a főiskolán, foglaljam el a kollégiumi szobámat. Havi 220 forint ösztöndíjat ítéltek meg, ami azért volt óriási dolog, mert a szüleim kijelentették, hogy egy fillérrel sem támogatják a tanulmányaimat. Csodálatos éveket töltöttem a főiskolán. Barcsay Jenő, Szőnyi István, Bernáth Aurél, Domanovszky Endre, Hincz Gyula, Pap Gyula voltak a mestereim. Egytől egyig kiváló művészek és fantasztikus emberek.- Némi kitérő után az 1950- es években került Egerbe a főiskola rajztanszékére. Hogyan emlékszik a kezdetekre? „A rajztanárok nemzedékeit formáló és útjára bocsátó művészpedagógus a régió meghatározó szellemi jelensége ugyanazt tanította, amit vallott festményein keresztül, amikor a Rajz tanszéki kollegáival be tudták csempészni az átadandó ismeretek közé szeretett balladájukat, népdalaikat, Dankó Pista nótáikat egy olyan időszakban, amikor mindez még csak alig-alig „tűrt” dolog- Akkoriban a Munká- csy-díjas Jakuba János irányította a főiskolai rajztanszéket. Míg élek, hálás leszek azért, hogy megismerhettem őt és együtt dolgozhattam vele. Kijelenthető, hogy rajongtak érte a tanítványai. Remek művész és kitűnő pedagógus volt. Kezdő tanárként, szülői támogatás nélkül számomra akkor az volt a legfontosabb, hogy otthonhoz jussak Egerben. Barátommal, Kocsis János színházi díszletfestővel vállaltuk el a megyeháza dísztermének restaurálását. Akkoriban alig aludtam valamit, mivel éjszaka dolgoztunk, nappal pedig tanítottam. Viszont ebből a pénzből tudtam a jelenlegi lakásom beugróját (akkor ez 50 ezer forint volt) befizetni.- Aztán sötétebb évek jöttek, sok ingázással, rengeteg munkával...- A tanszékvezető-váltás után Salgótarjánba és Nyíregyházára jártam rendszeresen előképzőket, előadásokat tartani. Eléggé fárasztó időszak volt az, bizony alig jutott időm a festészetre, ennek ellenére sorra nyertem el rangos díjakat. Most így, kilencven- évesen, ha mérleget vonok, meg kell állapítanom, hogy kétségkívül vannak dolgok, amiket nem értem el. Nem kaptam például Munkácsy-dí- jat, aztán nem lettem gazdag ember, a szó anyagi értelmében. Sokszor megkaptam otthon a jóslatot: nem lesz belőled semmi, Ernő! Gyakran kísért egy régi ismerős mondó- kája is: „Halász, horgász, pin- gász, madarász, marad örökké éhenkórász.” Persze, nem egészen így lett, hiszen végtére is szép, teljes életet éltem. A feleségem, aki sajnos már eltávozott az élők sorából, a gyerekeim, s most már dédunokáim is szerettek-sze- retnek és a mai napig gondoskodnak rólam, ha valamire szükségem van. A tanítványaim soha nem lettek hűtlenek hozzám, a mai napig hívnak, meglátogatnak. Van egy kényelmes otthonom, egy szép kertem, egy műtermem, ahol mindig vigaszt és örömöt találok az alkotásban. Abban bízom, hogy a szüleim egyszer megbocsátják, hogy nem váltottam be a hozzám fűzött reményüket, hogy kántortanítás helyett a képzőművészetet vállaltam. nak számított. A szellemi néprajzban is otthonos művész szinte magától értetődő, hogy amikor képet alkot, a természetből indul ki, majd abból vonatkoztat el. Az Almár-völgy, Szalajka-patak, Bükk, Elhagyott kőbánya Felnémeten című művek láttán Med- nyánszky László erdei látomásai jutnak eszünkbe.” (Részlet: Goda Gertrud művészettörténész méltatásából) A művész gazdag életutat járt be Nagy Ernő 1953-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, a mesterei: Domanovszky Endre, Hincz Gyula, Pap Gyula voltak. 1953-tól Egerben él és dolgozik. 1986-ig tanított az Egri Tanárképző Főiskolán. Elismerései: 1965 - Munka Művészet díj, Salgótarján; 1970 - Pro Arte, Salgótarján; 1971 - Székely Berta- lan-emlékérem; 1973 - Művészeti díj, Eger; 1974 - Pályázati díj. Miskolc: 1976 - Magyar Tájképfestészeti Biennálé, Hatvan. bronz diploma; 1980: arany diploma. Salgótarján: 1982 - Heves Megyei Művészek kiállítása, Budapest, nívódíj; 1984 - Magyar Tájképfestészeti Biennálé, Hatvan: 1986 - Közművelődési díj; 1986 - Pro Academica Agriensi, Eger; 1994 - az önkormányzat nívódíja, Eger. 2013 - Életmű-kiállítás az egri Templom Galériában. Művészi magatartását a mindennapi környezethez fűződő bensőséges kapcsolat hatja át. Tájképei és csendéletei a magyar paraszti világ eltűnőben lévő világát idézik, tárgyi motívumai jelképes jelentést hordoznak. Ha képet alkot, a természetből indul ki Nagy Ernő, a kiváló egri művésztanár augusztus végén tölti be 90. életévét. Művészi pályája, életútja előtt tisztelgünk, amikor bemutatjuk olvasóinknak.
