Heves Megyei Hírlap, 2003. október (14. évfolyam, 229-254. szám)
2003-10-06 / 233. szám
g¡ | 2003. Október 6., hétfő É V F 0 B DÚL Ó 7. OLDAL LÁHNER GYÖRGY LÁZÁR VILMOS Gróf LEININGEN- WESTERBURG KÁROLY AULICH LAJOS SCHWEIDEL JÓZSEF Batthyány és az POELTENB, ERNŐ MJANICH !0S Gróf VECSEY KÁ. BATTHYÁNY LAJOS NAGYSÁNDOR JÓZSEF KISS ERNŐ KWEZIC KAROLY DESSEWFFY ARISZTID „Kik érted haliak, szent világszabadság! Kerestem, s megtaláltam a helyet. Már égre nem törtek nagy vonalak, Csak áldozati illat lebegett. Körül vasrács, és belül puszta gyep, De a gyep közt gyöngyvirág-levelek. A levelek közt egy-egy karcsú szár, Hogymeniryimktiénnemszámláltcimmeg Csak hittel hiszem: éppen tizenhárom, Stizenhánmgyöngynúulenkcacsúszánm. Hát ez maradt: túl szobron és időn, Ércen, márványon, merev méltóságon, Új viharon, új vértanúhalábn: Tizenhárom gyöngy, tizenhárom száron. V Arad, 1929 május (R®ényik Sándor A szobor helyén) Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezic Károly, Láhner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, Vécsey Károly. Ők tizenhármán, Aradon. És tizennegyedikként Batthyány Lajos, ugyanazon a napon Pesten, az Újépületben. Akkor gyilkoltak először Magyarországon tábornokokat, akkor gyilkoltak először Magyar- országon törvényes miniszterelnököt. Amikor Napóleon az osztrákok felett aratott fényes rivoli győzelem után 1797 februárjában bevette Mantuát, így szólt az elé járuló küldöttség tagjaihoz: „Fölényemet megmutattam, s ez nekem elég. Legyen mindnyájuknak bocsánat. Arra fogok törekedni, hogy sebeik, amiket a háború okozott, mielőbb begyógyuljanak.” Nem így Haynau, az aradi hóhér, akiről egy osztrák tiszt a következőket írta: „Jellemének fő alapvonása: a kegyetlenség. A csatamezőn sokszor lehetett látni, amint megáll az elesett katonák véres tetemeinél, s gyönyörködik a haláltusájukon. Ha rájött a düh (pedig sokszor rájött), ilyenkor képes lett volna a saját édesapját is a vérpadra hurcolni.” Haynau megtette - a tábornokokkal Aradon. Megfogadta, örökre elveszi a rebellis magyarok kedvét a lázadástól. Akár 13 (és még ki tudja mennyi) gyilkosság árán is. Azt hitte, az egymás mellett sorakozó bitófák, és a várárokba lőtt főtisztek látványa nyomatékot ad szándékának. Ma már tudjuk, nem adott nyomatékot, mert a hatás mindig ellenhatást, a bosszú ellenbosszút szül. A felemelt fejet le lehet vágni, de lehajtott fejjel nem lehet élni. Egy egész nemzetnek különösen nem! Talán a megtorlás vérlázító körülményei, talán az áldozatok nagyszerű jelleme, talán a kivégzés tömegessége, talán a megelőző hónapok szépséges szép napjai miatt, talán másért, de az aradi tragédia hegedni nem akaró, örök seb a lelkűnkön. Hiába jött a kiegyezés, hiába borult le a nemzet lába elé bocsánatkérően Sisi, hiába terpeszkedett bele a magyar, századfordulóba a „boldog fe rencjóskai kor”, hiába jöttek forradalmak, s zúgott el fejünk felett azóta másfél évszázad újabb dicsőséges napokkal és újabb tábornok- és miniszterelnök-gyilkossággal, Batthyány és az aradi tizenhármak emléke mindenen túlnő és érinthetetlen. Ezért zarándokolnak el százak és ezrek immár több mint 150 éve — volt idő, amikor a magyargyűlölő román hatalom nyomása és a titkosrendőrök vizslató szemei ellenére is - minden esztendőben az aradi vesztőhelyen álló emlékműhöz, ezért mintázták meg a kivégzett tábornokokat Pécsett, ezért állítottak nekik emlékművet Gyulán, lefegyverzésük színhelyén, ezért emlékeztetnek rájuk szobrok, emléktáblák és utcanevek szerte az országban, s ezért gyászol lélekben ezen a napon minden jóérzésű magyar, határainkon belül és kívül. Ezért megkerülhetetlen kérdés a Szabadság-szobor újbóli felállítása is Aradon. Aki nem tartja fontosnak, hogy Zala György alkotása ismét méltó helyet kapjon a magyar Golgota városában, s aki elhiszi, hogy a vértanúk emlékműve belesilányulhat egy megbékélési parkba, az semmit nem ért 1849 októberének üzenetéből. Aki elhiszi, hogy a félreállított szobor árnyékában meg lehet békéim a lelkek sérelme nélkül, az a kivégzett tábornokok sírját botozza. Október 6-a van, a gyász, a magyar nemzetet ért egyik legnagyobb trauma napja. Álljunk meg egy pillanatra, és emlékezzünk az áldozatokra! Hul- lajtsunk egy könnycseppet értük, helyezzünk el lélekben egy szál virágot a sírjukra, mondjunk üdvösségükért egy imát. Értünk haltak meg! Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezié Láhner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, Vécsey Károly. Ők tizenhármán, akkor Aradon és tizennegyedikként Batthyány Lajos Pesten, az Újépületben. Gyerekkorunkban magyarságunk próbaköve volt, fel tudjuk-e sorolni az aradi vértanúk nevét. Kétezerhárom, október hatodika - az aradi gyilkosság 154. évfordulója. Tudjuk- e még a tizenhármak nevét? És a gyerekeink? Egyáltalán, hogy állunk a magyarságunkkal? ________________ ÁRPÁSI ZOLTÁN ( Az oldalt illusztráló képek az aradi Szabadság-szobor bronzalakjairól készültek. Középen: Hungária; bal oldalon fent: Áldozatkészség; bal oldalon lent: Ébredő szabadság; jobb oldalon fent: Harckészség; jobb oldalon lent: Haldokló harcos.) Őszi napnak mosolygása, Őszi rózsa hervadása, Őszi szélnek bús keserve Egy-egy könny a szentelt helyre, Hol megváltott - hősi áron - Becsületet, dicsőséget Az aradi tizenhárom. Az aradi Golgotára Ráragyog a nap súgóra, Oda hull az őszi rózsa, Halló levél búcsucsókja; Bánat sír a száraz ágon, Ott alussza csendes álmát Az aradi tizenhárom. (Ady Endre: gktóber 6., részlet)
