Heves Megyei Hírlap, 1996. július (7. évfolyam, 152-176. szám)

1996-07-13 / 163. szám

2 HÉTVÉGI Hä EMII ’TAT Ismét színpompás nyári életét éli a barokk Eger: a díszpolgáravatás ünnepi aktusait követően meg­kezdődtek a változatos programú kulturális események, amelyek sorából kiemelkedett a nagy ér­deklődéssel kísért katonazenekari találkozó, illetve az immár hagyományos - s lapunk által is tá­mogatott - kis Dobó téri Strauss-est. PERL MÁRTON felvételei s A délutáni kánikulában, a sűrű gesztenyesor alatt idős férfi újságot olva­sott. Lehet, hogy szunyókált is, de mintha összerezzent volna, amikor észrevette, hogy már nincs egyedül. Mellételepedett egy fiú. Farmernadrágja nem volt ki­szakadva, megnyirbálva, nem csüngött belőle a rongy, mint ahogy az divat szerint illenék, de azért tett valamit, ami már nagyon is divatos. Nem úgy ült a padra, ahogyan ez már régóta szokás, amióta a köztéri ülőalkalmatosságokat kitalál­ták, hanem felpóckolá magát a támla élére, talpát az ülődesz­kára rakta, mintha lábát áz­tatná az odavetődött forró nap­fényben. Láthatóan élvezte a helyze­tet, hogy ő két fejjel magasab­ban uralkodik a tájon, az öreg fenekével ül rendesen a pádon, ahogyan ezt iskolában tanítot­ták, de mennyivel kisebb a táti, mint ő. Bosszantotta a fiút, hogy a vénember nem törődik vele, ezért megnyiszogtatta egy kissé a rozoga padot, amely azonnal fel is jajdult, mert be- toncövekei nem valami nagy biztonsággal mélyedtek a földbe. Innen aztán furcsa párbe­széd alakult ki a padot kínzó fiú és az illedelmesen ülő öreg között. Az egyik cselekedett, a másik hallgatott. Elszántan kezdeményezett a Gál Elemer A pad nem bírta ... fiú. Beszéd helyett fütyült is kicsit, elég kellemes melódiát csalt elő, de ez nem hatotta meg az öreget annyira, hogy párbeszédbe bonyolódjék. Ki­tartott az öregek konok hallga­tása mellett. Valamivel még távolabb is húzódott a fiútól, hogy szabadabb tere legyen nyüzsgő padtársának, ki tudja, mit fog még kitalálni. Nem volt remény arra, hogy a fiú helyet változtasson és más pa­dot keressen magának, mert a rekkenő hőségben már ültek mindenütt, a padok javát le­foglalták, csak ezért kuksolt ezen egyedül az öreg, mert ez volt a leghitványabb, bizony­talanul biztató. Hűsöltek az izzó fejek, és ehhez ülni kell valahol. A leleményes fiú azt találta ki, hogy most himbálja magát. Hátha kitöri a nyakát, gon­dolta kajánul az öreg. A pad támláját tartó betonkar nem tetsző - hangokat hallatott, eresztékeiben recsegett, ropo­gott, mintha fogat húznának, de a beton és a faalkotmány el­lenállt. Jó szakik csinálhatták va­lamikor, de azok már kihaltak, és ezzel a paddal se nagyon tö­rődnek az utódok. Az ősz ember erre az inzul­tusra se válaszolt, csak olva­sott tovább, pedig látni lehe­tett, hogy nyugtalanítja a do­log, mert hirtelen más oldalra nyitott, és belemélyedt jobban az újságba. Inkább csak elbújt benne, csak a betűket nézte, de nem látott gondolatot, mert a fiú most azt találta ki, hogy két kezével csapkod a pad támlá­ján, és a ritmust talpával veri tompán a neki maradt ülő­deszkán. Lábának jól kivehető poros nyoma már ott feküdt az erő­sen megkopott pádon, de már nem is egy nyom, hanem sok, mintha katonák járták volna végig piszkos talpukkal. Oldalt pislantva ezen már felháborodott az öreg férfi. Hogy nem veszi észre ez a fia­talember, hogy illetlenül vi­selkedik! Hogy őt bosszantsa, azért se ül rendesen a padra, a lábát rakja oda, ahová más ember az ülepét teszi le. Vagy ez az új szokás valamilyen tit­kos fiatal szektának a jele, hogy erről felismerjék őket? Nem hihető, döntötte el magában, világos a szándék, ez a fiú csak hergelni akar, vi­tát provokálni. Azért teszi meg kakasülőnek a pad támláját, hogy fennen hirdesse erejét a gyenge és tehetetlen vénség­gel szemben, akinek most el kell tűrnie, hogy meggyaláz­zák a tiszta ülőhely szentségét. Lábbal tiporják azt a helyet, ahová csak pihentetésül rakja le a fenekét az ember. Hiába, ilyenek ezek a modortalan fia­talok! Felcserélik a szerepeket, hogy borsot törjenek az idős generáció orra alá. Amire csak támaszkodni kellene háttal, arra ráülnek, és amin ülni kel­lene, arra piszkos lábbal ráta­posnak. Nem ezt olvasta az új­ságból, de erre gondolt sze­gény öreg. Ám a fiú, hogy jeleskedjék ötleteivel, újabbat kezdemé­nyezett. Most kiegyenesedett, felemelkedett éles ülőhelyé­ből, és egy elég jól hangzó sztep-ritmust vert ki a pádon, két ügyes lábfeje úgy táncolt a vastag, viseltes deszkán, mint egy bokától lefelé függetlení­tett bábjátékos haláltánca a színpadon, amit csak végtagok játékaként lehet látni. Meg kell adni, jól csinálja, ördön- gős fickó! Az öreg el is moso­lyodon magában, ördögadta kölyke, hogy miket tud! Azért jónak látta a hallgatást, nem kell szóba elegyedni velük, mert annak beláthatatlan kö­vetkezményei lehetnek. Valami visszatartotta őt a párbeszédtől, pedig megérde­melt volna a fiú egy kurta di­cséretet, olyan remekül ját­szott. És hogy ezt nem kapta meg, látványosabb mókába fogott. Cirkuszi mutatványba is be­illett. Akrobatikában tüntette ki magát. Egy jól sikerült szal- tóval hirtelen a pad mögé ve­tette magát. Talpra esett, na­gyot dobbant a föld, megingás nélkül állt szálegyenesen. Hi­ába, tud ez a fiú. Kár érte, hogy ilyen széllelbélelt, vélte az öreg, csak nem tud mit kez­deni az energiájával, mintha nem volna tere, ahol kitom­bolja magát, egy dióhéjba zárt tigris, aki ki akar tömi csont­héjas ketrecéből... Még csak ezután követke­zett a lélegzetelállító mutat­vány. Ráhajolt a karfára, két erős kinyújtott tenyerét rá­mérte a támla élére, csodála­tos, hogy éppen az ő mérete volt, mert acélujjai pontosan átérték a kissé ferdén, de füg­gőlegesen álló támladeszka vastagát, amelyet jól átmarkolt egy roppanással. Egy pillanat­nyi csend, rezdülés nélküli koncentrálás. Ezután kimerevített, egye­nes testtartással lassan fektette magát a támla fölé a levegő­ben, kínosan egyensúlyozva, és vízszintesen kinyújtott test­tel megállt a levegőben, szinte rezzenetlenül, mintha most ő parancsolna a levegőnek is, mert még arra sincs szüksége. Csak a cirkuszi hipnotizőr tud ilyen látványt varázsolni egy levegőbe emelkedő testtel, de a fiú ezt saját testével hívta elő. Aztán csak vett egy kis le­vegőt, és akkor próbálkozott újra, mert már a lábai remeg­tek a vízszintes tartásban, csakhogy a kivénhedt, rozoga pad korhadó eresztékeiben nem bírta a tortúrát, és nyek­kent egy nagyot. A gyanútlanul ülő, elcso­dálkozó öregember most már félni kezdett. Levegőben érezte a bajok árnyékát. Cso­dálta ezt a megviselt, agyon­vésett, faragott fapadot, ame­lyik még ezt is kibírja. Torna­szer, nyújtó lett a fiú keze alatt. Csak baja ne essék a fiú­nak. Ha történik valami, ő nemigen tudna segíteni. Ezért óvatosan felemelkedett ülté­ből, hogy elmenjen. Ám ebben a pillanatban mintha csak felbillent volna a pad másik fele, ahol a fiú mérte össze erejét az öreg ülő­kével, egyszerre csak a földre huppant a szertomász, és fejét vakargatta. H iába, szegény pad ezt már nem bírta elvi­selni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom