Heves Megyei Hírlap, 1994. szeptember (5. évfolyam, 205-230. szám)
1994-09-30 / 230. szám
6. oldal Horizont 1994. szeptember 30., péntek Radó Denise hiteles megjelenítője a Szép Ernő elképzelte nőalaknak (Fotó: Kaposi Tamás) Egri színházi bemutató: Vőlegény - Virág sarjad a szemétdombon Hihetetlennek tűnik, hogy valaki ennyire szeresse a teljes életet. Egész szívvel fordul Szép Ernő az emberek felé, még a legelesettebbeket, legnyomorultabbakat is tiszteli, magyarázatot talál a szélsőséges helyzetekre is. Darabjaiban a maga meztelenségében tárul fel az emberi lélek, ezért zavarba hozza a nézőt. Ott is érzéseket, gondolatokat tár fel, ahol nem is feltételezzük a létüket. Manapság egyáltalán nem divat ilyen módon közeledni a másik emberhez. Talán éppen ezért választotta első bemutatójául az egri Gárdonyi Géza Színház ebben az évadban a szerző Vőlegény című vígjátékát. Gyorsan változó világunkban sok különös szituáció alakulhat ki, tehát szükségünk van a figyelmeztetésre: így is lehet szemlélni a világot, ilyen részvéttel teljes szeretettel. Ebben a műben éppen az a legfontosabb, ami hiányzik a mindennapjainkból, mégpedig az, hogy tiszteljük a másságot. Akkor is, ha az kellemetlen, ha visszataszító. Sőt, a tiszteleten tűi még szeressük is. Ez a gondolat ad erőt ennek az előadásnak, amelyet az egri színpadon látunk, de egyúttal megvan a hátulütője is. Nehéz ugyanis elfogadtatni a nézővel, hogy megbarátkozzon a szélsőséges léthelyzetekben élőkkel, különösen azért, mert Szép Ernő nem magyaráz, csak jelez: nemcsak emberileg, de nyelvileg is lecsúszott társadalmi réteget ábrázol. Befejezetlen mondatok, árván maradt szavak hangzanak el, csak ritkán „fordul termőre” a beszéd. Csupán akkor, ha egy-egy monológban vagy párbeszédben feltárulnak sorsok, teljes életek. Az egri előadásban Szegvári Menyhért rendező sietősen alakította ki a cselekményt, szinte megállást sem adva a szereplőknek. Mintha azért beszélnének így a szereplők, mert nincs idejük másra: a felpörgött mai világ sajátosságainak megfelelően formálódik az előadás. A színpadi lótás-futásban sokszor csak arra vigyáznak a szereplők, hogy össze ne ütközzenek, s ott hangozzék el végszavuk, ahol a rendezői utasításban azt előírták. Szinte nincs is alkalmuk arra, hogy játékukból valódi emberi sors bontakozzon ki, vagyis a Szép Emő-i gondolat szerint virág sarjadjon a szemétdombon. Ebben nyilvánvalóan része van annak is, hogy a darabot az előző évadban kezdték próbálni, s a hosszú nyári szünet után le kellett cserélni az egyik főszereplőt is. Feltehetően sürgetettaz idő, azért vált fontosabbá a forma a tartalomnál, a színpadi közlekedési szabályok kialakítása a lelki finomságoknál. Pedig a szereplők kiválasztása kitűnő, szinte minden karakter a helyén van, egy-két megingástól eltekintve egységes a teljesítmény. A legnagyobb feladat a Szép Ernő által oly nagyon megcsodált, a maga rossz és jó tulajdonságaival, belső szépségével teljes nő ábrázolása. Radó Denise magában hordja ezt a lehetőséget, de színpadi átalakulásai során alig őrzi meg a figura állandóságát. A beugró teljesítményét érdemes kiemelni: Besenczi Árpád beilleszkedett a társulatba, bár nem vált annak meghatározó alakjává. M. Horváth József megbízhatóan alakítja most is figuráját, egy-két örömteli percet szerez ebben a felgyorsult cselekményben is. Feleségét Bessenyei Zsófia alakítja, hiteles, fegyelmezett játékkal. Az érzékeny kopottságot jeleníti meg Dimano- pulu Afrodité, s kellemes, családias szerepformálást nyújt Nádasy Erika, Balogh András és Bókái Mária is. Egyre erőteljesebb a Gárdonyi Géza Színház utánpótlása: Hüse Csaba, Ivády Erika, Almássy Bettina, Lisz- tóczki Péter és Szőke Andrea megfelelő teljesítményt nyújt. Világosan látszódik, hogy kialakult egy fiatal generáció, amely át tudja venni az idősebbektől a súlyt. Ez utóbbiak is kitesznek magukért, így Dánffy Sándor, aki emlékezetesen szólal meg. Egyértelműbb lehetne ez a sok elismerés, ha előtte nem kellett volna arról írnom, hogy az összteljesítmény nem meggyőző. Nagyon nehezen születik meg az a színpadi csend, amely értelmezi a sok hangoskodást, a felgyorsult párbeszédeket. Inkább csak sejthetjük, hogy Szép Ernő világa milyen, magunkkal viszünk egy-egy mondatot, mint egy rosszul hallott dallamból megragadt néhány taktust. Annál furcsább ez, mert jó a rendezői szándék is, a szereplők is megteszik, ami tőlük telik, a díszlet és a jelmez sem hagy maga után kívánnivalókat. De valahogy nem áll ösz- sze a kép, hiányérzete marad a nézőnek. Talán érdemes lenne néhány előadás után megnézni újra a darabot, mert akkor „összeérhet” ez a játék. Gábor László A zsidó menyasszony és a Bikaisten - tárlat a gyöngyösi Pincegalériában Meglepődhet az a kíváncsiskodó, aki most bemegy a gyöngyösi Pincegalériába, hogy megtekintse a Munkácsy-díjas művész kiállítását. Ugyanis gondba esik: melyik az igazi Bakos Ildikó? Az-e, akinek nagyszerű művét, A zsidó menyasszonyt veszi észre elsőként, vagy az, aki a Bikaisten kissé szokatlan méretű és szerkezetű figuráját találja meg az ehhez hasonló, aprócska fémtárgyak között? Nem kétséges, „mind a kettő” az az egyetlen személy, akinek ifjúkori emlékei kapcsolódnak a mátraalji városhoz, és aki meghökkenti vagy meglepi, vagy elvarázsolja vagy lemerevíti a tárlatlátogatót sajátságos alkotásaival, a sorozatban megjelenő Viterbójával - ebből pontosan tizenegy példány látható itt illetve a kilenc egyedből összeálló Dalphofia jóslat című kompozícióból. Ezek a kisujjnyi nagyságú fémfigurák aligha találnak nagy megértésre és lelkesedésre a művészetek iránt kevésbé elkötelezettek körében. Feltételezhető, hogy egy szobrász tárlatára azért mennek el a legtöbben, mert hús-vér emberek másait akarják látni. Mondjam azt: gyönyörködni akarnak a műben, amit nagy gondossággal hozott létre az alkotó? Ezek a viterbók és a hozzájuk hasonló darabszámú odys- seusok - így, kis kezdőbetűvel - aligha adják meg nekik a várt élményt, a velőtrázó gyönyörűséget. Elképzelhető, hogy nem tudnak mit kezdeni magukban ezekkel a miniatürizált, elnagyolt formájú figurákkal. Pedig ha szánnának rá néhány percet, könnyen észre- vennék, hogy rengeteg gondolatot és érzelmet hordoznak az apró emberkék és istenkék, akik megalázottan és fejet hajtva hódolnak az „imádott személy” előtt. Például. Vagy csúfondárosan pislognak vissza a rájuk meredő szempárra, mint teszik ezt az Istenek nevet viselő, két, félig fenékre csücs- csenő valakik. Ha már említettem a Bikaistent, aminek kilétére csak jelzések utalnak, meg kell mondanom, hogy inkább tekinthető szimbólumnak, mintsem reális lénynek. Hogy ezekkel az aprócska remeklésekkel a művész csupán játékoskedvének akart hódolni, vagy szembenevetni környezetét, amely ennyi kicsinyességgel, sznobsággal teli, ezt én nem tudom megmondani. A rejtélyt, ha van ilyen, fejtsék meg mások, a hozzáértők. Hadd mondjak néhány szót A zsidó menyasszonyról. Bennem a hajdanvolt, németalföldi nagy mesterek világát képezte meg. A fekete-fehér, elég nagyméretű képen egy férfi és egy nő látható, a régi világ régi divatjába öltözve. Révedező tekintetükből sugárzik az érzéki vágy, kezük ott remeg a lány szívének a táján. Csupa szépség, csupa titkolt öröm járja át egész lényüket, és nyűgöz le engem, a szemlélőt. A kép mellett három torzó, a képen látható két kéz kiemelt részletrajza - gipszből. Mintha még finomabbak, még lágyab- bak, aranyszálúak lennének a részletek. Ez az érzékeny, az apró momentumok iránt oly fogékony művész lenne az igazi Bakos Ildikó? Feltételezem, hogy a két, egymással homlokegyenest ellenkező stílus, alkotásmód megosztja majd azokat is, akik csak „úgy” betévednek művészt és művet látni a gyöngyösi Pincegaléria mostani kiállítására. Legyenek kíváncsiak. G. Molnár Ferenc Ország, város, hegy, folyó, híres ember - az agynak is kell a rendszeres napi torna- Rossz a memóriám! - panaszkodnak sok esetben azok az elfoglalt emberek, akik azért mindennap szakítanak egy kis időt a kondíciójuk megőrzésére - úsznak, kocognak, tornásznak. És mégis... Az orvosok szerint nemcsak a testnek van szüksége az edzésre, hanem az agynak is, amit átlagban csak 50 százalékosan használunk ki. Ha nem foglalkoztatjuk, nem „mozgatjuk meg”, akkor menetrendszerűen berozsdásodik. A betegbiztosítók egy része is felismerte - írja a Die Welt című napilap hogy akinek „frissebb” a feje, az egészségesebb. Ezért javasolják tagjaiknak, hogy éljenek a napi agy- torna lehetőségével. A Német Agytréning Társaság felmérése szerint napi tíz perc kemény agytorna sokat segít az úgynevezett rossz memória megszüntetésében. Bevált módszer az, ha megpróbáljuk felsorolni a világ országainak fővárosait. Lehet, hogy elsőre nem sikerül, de azután eszünkbe jutnak a nevek. Jó módszer az ismert „ország, város, folyó, híres ember” játék, és a keresztrejtvény-fejtés is. Az agytomának nem az a célja, hogy újabb ismereteket halmozzon fel, hanem az, hogy megtanítson különbséget tenni a lényeges és a lényegtelen között, mert ez a rövid távú memória karbantartásának az előfeltétele. Ésszerű, ha ezt a tornát délelőtt folytatjuk, mivel estére némileg ellustul az agyunk. Az emberi agy nem számítógép, amely módszeresen tárolja az adatokat. Hajlamos arra, hogy megőrizze a kellemes emlékeket, és „törölje” a kellemetleneket. Hauke Brost, az agytoma egyik szakértője megállapította például, hogy az idősebb emberek szívesen beszélnek a háborúról, de nem a vérről és a szenvedésekről, hanem izgalmas és jól sikerült esetekről. Az ember - műveltségi szintjétől függően - 20-100 ezer szót ismer, de míg a számítógép ezeket azonnal ,Jaköpi”, addig az emberi agy csak a felét tudja rögtön felidézni. A többi csak az agytoma segítségével kerül a tudat felszínére. Az az agy, amelyet nem tornáztatnak, eltompul, és nem véletlenül mondják, hogy a kórház elbutítja a betegeket. Az erlangeni orvosok érdekes kísérletet végeztek: az új betegeket intelligenciatesztnek vetették alá, majd ezt tizenkét nappal később megismételték. Az eredmény riasztó volt, az intelligenciahányados akár 11 ponttal is csökkent! S ez érthető is, hisz a beteg keveset mozog, rosszabb az agy vérellátása, ráadásul sokan el is engedik magukat. Ezért fontos, hogy a kórházban is tornáztassuk az agyunkat, tanuljunk meg például egy hosszú verset. A környezetnek is jelentős szerepe van az agy karbantartásában. Az Egyesült Államokban patkányokkal végzett kísérletek derítettek például fényt arra, hogy a generációk együttélése javítja az állatok felfogóképességét. Amikor hasonló korú patkányokat tartottak egy ketrecben, néhány hónap alatt csökkent az értelmi szintjük. Ha viszont együtt élt öreg és fiatal, az öreg patkányok agya továbbra is fogékony maradt. Amiből akár azt a következtetést is levonhatjuk, hogy az öregek otthona nem a legalkalmasabb hely a szellemi frissesség megőrzésére... Makai György (FEB) Imádkozzon, és semmi rendőrség, Atyám Itthon, ahol semmi sem tartja meg, testvérei szanaszét az országban, talán még az anyja az, akivel a legrendezettebb a viszonya.- Kaland az élet... - még akkor is ez a tetovált mondat jár a fejében, amikor a Várállomásnál leszáll a buszról. Nagyot szippant a friss levegőből, jókedvűen pördül egyet maga körül, aztán betájolja magát. Irány a Dobó tér, a presszó, ahol mindig akad egy-két ismerős. Az Indián, a Hippi, a Szőrös, a Frédi meg a többiek, akik éppen ott lötyögnek, hátha leesik egy kis pia, odacsapódik egy csaj, összejön egy jó kis hecc. Gusztu mindjárt feltűnik az egyik asztalnál. Bár nem beszélték meg, hogy találkoznak, Matula rögtön odamegy hozzá, sört és márkát rendel. Ötszáz forint lapul a zsebében, erősnek és magabiztosnak érzi magát.- Dög ez a hely - áll fel egyszerre Matula. - Nézünk körbe a városban. A hideg utcák kihaltak, aki csak teheti, behúzódik valamilyen meleg helyre. Ők is így tesznek, de valahogy nincs maradásuk sehol, pedig zajlik az élet a Mecsetben, a Kazamatában is.- Kerestem egy nőt, de nem találom sehol - böki ki egyhamar Matula, aki az elmaradt randi miatt egymás után issza a söröket, megbolondítva egy-egy cseresznyével, konyakkal. Egy-egy felesre Gusztit is ráveszi, mert úgy hiszi, nincs nála pénz.- Rá se izélj! - mondja neki keményen. - Még ma szerzünk...! Talpon vagy-e?- Talpon...! A bazilika toronyórája éppen elüti a felet, tíz után, amikor a taxiállomás felé veszik a lépteiket. Egyetlen kocsi ácso- rog a droszton, a piros taxi fiatal vezetője fagyoskodva tekintett kifelé a szélvédőn. Amikor Matula megkoccantja az ablakot, résnyire lehúzza az üveget, meghallgatja a rendelést, és kiszól.- ... Odáig 200 a fuvar, de előre kérem! Matulának megvillan a szeme, sérti a bizalmatlanság, de aztán benyúl a zsebébe, s odaadja az ötszázast. A göndör hajú taxis kifogja a viteldíjat, indít, s amikor Matula elhelyezkedik mellette, Gusztu meg a háta mögött, gázt ad.- Ismerem én a taxisokat, nem szokásom átverni őket - morog menet közben az első ülésen Matula.- Mi viszont nem mindig ismerjük az utasainkat - válaszol a vezető, majd megkérdi, hol lesz a végállomás.- Majd időben szólunk - kapja a választ. - Van egy nőm ott - folytatja Matula valamikor együtt éltem vele. Neked is jó lesz, Gusztu, ha otthon találjuk... Az éjszakában eközben átrobog az autó néhány falun, aludt már mind, itt-ott fénylett csak egy-egy lefüggönyözött ablak. Csendes az a település is, ahová tartanak. A kanyargós utcákat járva vizslatják a fénycsóvába kerülő épületeket, hátha felbukkan végre az a ház, ahol egykoron az a bizonyos, Irén nevű, korán elvált asszony élt.- Itt állj meg! A taxis fékez, s amikor az autó megáll, az utasok elköszönnek. Még látni őket, amint toporognak egy ideig, aztán elindulnak visszafelé. Matula útközben magyarázza, hogy fogalma sincs, hol vannak, a nő valahol a Damjanich utcában lakik. De a fene essék belé, nem is azért jöttek.- Meglátogatjuk a Diófát, az egy forgalmas vendéglő, ott biztosan lesz zsozsó... * A doktoréknál lassan feloszlik az asztaltársaság, amelynek tagjai - főként a család, s a helybeli tiszteletes - a kellemesen elköltött vacsora után vannak, borozgatva eltöltött idő múltával ideje a búcsúzkodásnak. A kapuban még megállnak egy szóra, az orvos elnézést kér: miután ivott, nem vállalkozhat arra, hogy hazavigye a plébános urat.- Nem tesz semmit - köszön el a pap -, hiszen itt nincs távolság, egy kis séta még jól is jön... Amikor a házigazda visszatér a lakásba, azzal fogadja a felesége:- Maradhatott volna még a tisztelendő egy negyedórát, akkor ehetett volna húst is... Hazafelé tartva a plébános elgondolkozott, milyen kellemes este volt, igazán kellemes. Amint belép a kapun, leszedi az ajtóra tett táblácskát, amin - mint mindig - útbaigazítja a híveket: „A harangozónál tessék keresni”. És aztán alszik egy jót... Idáig jut a gondolataiban, amikor egyszerre felkapja a fejét. (Folytatjuk) Szilvás István
