Heves Megyei Hírlap, 1993. június (4. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-24 / 145. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1993. június 24., csütörtök Gyöngyösről indult sikerember Kakuk Balázs: „Fél Európában koncerteztem.. A Bécsbe induló mikrobusz- ról rángattam le szinte, ha már itt van Gyöngyösön, és milyen jó, hogy itt van: a szólóest előtt, ahol Haján-, Beethoven- és Mozart- műveket játszik majd, és egy gyöngyösi gálaműsor után, ahol Felvonultatta gyönyörű hangsze­reinek sereget. Kértem, ha tő­mondatokban is, beszéljen vala­mit arról, hogyan fűzi fel napjait a szülőváros és a távoli tájak kö­zött feszülő végtelen egyenesre? — A keveset, illetve a sokat foglalkoztatott művészek tábo­rában szerencsére én jelenleg az utóbbiakhoz tartozom — kezdi. — Ezért rengeteget utazom, igyekszem eleget tenni minden felkérésnek, közben persze gya­korolnom is kell, és lemezeket készíteni. A stúdiómunka pedig, mint tudjuk, nagyon időigényes, még ha az a Dekla cégnél törté­nik is, mint néhány hét múlva Bécsben. — Azt hiszem, a régi zenének valami reneszánszát éljük ma, mert a világkonferenciák ren­dezvényeitől az úri társaságok házimuzsikus estjéig számos helyre hívnak engem is. Sokszor arra gondolok, talán ez a szere­lem beteljesedik, mert az út a ré­gizene-iskola felé vezet... Régen, 1957-ben úgy éreztem, ez az is­kola nekem nyílt. Mert akkor nyitották meg éppen, nekünk, hétéveseknek. Az az oktatás jó alapot nyújtott ahhoz, hogy sike­resen felvételizzem a Bartók Bé­la Zenei Gimnáziumba, majd tovább, a Liszt Ferenc Zenemű­vészeti Főiskolára. Ezután azon­ban törés következett be itthoni életemben. Mivel Magyarorszá­f on nem volt régizene-képzés, énytelen voltam nyolc évre Ausztriába áttelepülni. — Csellón, gordonkán és vio­la de gambán játszom, s a kon­zervatóriumban tanítom is eze­ket a hangszereket. Fél Európá­ban koncertezem, pedig nem ko­pogtatok sohasem. — Mi lehet a titka ennek a népszerűségnek ? — Talán az, hogy nem próbál­kozom mindig kilenc karikával, ha csak nyolccal bírok el azon az estén. Mert ha egy zsonglőrnek leesik egy karikája, hopp, vége a produkciónak. Nekünk tovább kell játszani úgy, hogy ne csak a közönség legyen elégedett, de én is érezzem: sikerült valamit ad­nom az embereknek ezen az es­tén is. Sziki Károly Az augusztus 20-i programban István király: Csendes László Az idei augusztus 20-át egy újabb, nagyszabású produkcióval köszönti a Magyar Televízió és a Bartók rádió. Most zajlanak Er­kel Ferenc: „István király” című operájának felvételei. Erkel 1884-ben, az Operaház megnyi­tására komponálta ezt a művet. A zeneszerző utolsó háromfelvoná- sos drámai alkotásának ősbemu­tatója 1885-ben volt. A címsze­repre az egri Gárdonyi Géza Szín­ház művészét, Csendes Lászlót kérték fel, akinek énekhangja Martin János operaénekes. — Ez egy nagyon keveset ját­szott mű — mondja Csendes László. — Zenészkollégáink úgy tartják, hogy szokatlan hangzá­sokat tartalmaz, s nagyon sok szereplő szükséges hozzá, három kórus is énekel benne. A történet onnan indul, amikor István ki­rály úgy dönt, hogy Imre herceg vegye el a bolgár fejedelem lá­nyát. A cselekmény — a történe­lem nyomvonalán — tragikus fordulatot vesz, mivel a trónörö­kös meghal, s ezután már az ural­kodó is a halál felé tart. — Hogyan érzi a készülő mű címszereplője, mennyiben tartal­maz a mának szóló mondandót ez az alkotás? — A rendező Koltay Gábor már több olyan művet állított színre, amely hordozott magá­Egy látványos jelenet a készülő operafilmből.. ban aktuális tartalmakat. Elég, ha csak az „István, a király” című rockoperára gondolunk. Úgy ér­zékelem, hogy most is megfogal­mazódnak olyan igazságok, amelyek aktuálisak. Ilyen lehet az irányítás felelőssége, a szaka­dás veszélye, vagy az, hogy meny­nyiben kötődjünk a Kelethez, il­letve a Nyugathoz. — Milyen nehézségeket okoz a prózai színésznek az, hogy ope­rában kell szerepelnie? — Ahhoz, hogy hitelesnek látszódjon az alalrítás, nekem is meg kellett tanulnom az áriákat. Ehhez komoly hangképzésen is részt vettem. Igaz, más ének­hangján szólalok meg, de csak akkor illik össze az ária és a száj­mozgás, ha magam is énekelek. — Jó munkát, sok sikert kívá­nunk! (gábor) Kínálkozó lehetőség — Füzesabonyban Az intézménybe került gon­dozottak önmagában is tragikus helyzetét tovább súlyosbítja, hogy életveszélyessé vált a vison- tai elme-szociális otthon épület- együttese. A közelmúltban a He­ves Megyei Önkormányzat jó­voltából — éppen az előbb emlí­tett esemény miatt — elkészült egy beruházási koncepció, amely egy 350 helyes új szociális otthon létrehozását tűzte ki célul. A ta­nulmányból ugyanis kiderül, hogy Visontáról el kell költözni, mivel a megfelelő alapozás nél­kül készült épületek állaga gyor­san romlik, amelyhez hozzájárul a közeli bányaművelés s a vízte­lenítés okozta állandó talajmoz­gás. Sajnos, a teherhordó falszer­HANG-KÉP Kiút — semerre? Nem rajongok a 168 óráért, mégis figyelem az egyes progra­mokat, azt remélve, hogy meg­történik a csoda, s olyan tárgyila­gos, alaposan elemző, részrehaj­lást nem ismerő, pártkötődése­ket elutasító, kizárólag igazság­kereső riportok születnek, mint valaha. Ennek a sajátos hűségnek kö­szönhető, hogy a legutóbb szem­besülhettem a volt rádióelnök, Gombár Csaba legfrissebb meg­látásaival. A szakember felkészültségét értékelem, mégsem vonzott kü­lönösképp — általam kissé jel­legtelennek tartott — személyi­sége. Hála Istennek kellemesen csalódtam, mert azzal a szimpa­tikusán töprengő, gondolkodó, megoldást kutató alkattal talál­koztam, amelyből mostanság ke­vés akad. Sajátos ellentmondás ez, hi­szen sokan vannak, de hát félre­húzódnak, mert idegen számuk­ra a szűnni nem akaró tülekedés, az uborkafára mászás hevülete, a torzjelleműség, az anyagiak haj- hászása. Emiatt számukra is jelzésféle az ilyesfajta jelentkezés. Annál is inkább, mert a kérdezett helyet­tük is szólt. Utalt az 1990-t meg­előzőt elitalkura, s ostorozta azt a hatpárti összetartást, amelynek az a célja, hogy az eljövendő par­lamentbe a pillanatnyilag benn- lévőkön kívül senki más ne jus­son be, azaz egy szűk kör produ­káljon látszatdemokráciát. Még­hozzá úgy, hogy meglehetősen keveset törődik milliók érdekei­vel. Azt is kiemelte, hogy ez a je­lenbefagyasztás aligha megy, mert a társadalom alulról is szer­veződik. A polgárok fásultak, elégedetlenek, kiábrándultak, ínségtől gyötörtek. Persze csak mindaddig, amíg nem lelik meg azokat a szerveződéseket, ame­lyek mögé állhatnak, amelyek érettük lépnek a porondra. Mel­lőzve a kivagyiságot, a húsosfa- zék-imádatot, a kiábrándító vag- dalkózást. Ha feltűnnek azok, akik egye­dül az örök erkölcsi intelmekre figyelmeznek, s eszükbe sem jut maguk és környezetük gátlásta­lan gyarapítása, akkor úgy elosz- lik a közömbösség, mint vihar után a gomolyfelhők. Hogy ki garantálja ezt? Ha senki más, akkor a leg­megbízhatóbb feltétlenül: a tör­ténelem átverhetetlen vaslogiká­ja... Vádol a múlt? Eleinte háborogtam amiatt, hogy szombat esténként a 2-es csatornán vetítik a Rákosi-éra, a rettenetes ’50-es évek fértelmesen gyenge, elviselhetetlenül hazug, bántóan giccses filmjeit. Később lehiggadtam, mert rá­jöttem: érdemes ismét végigélni a tegnapokat. Talán a tömény színvonaltalanság sem árt, hi­szen akik akkor voltak fiatalok, s történetesen az osztályidegen, il­letve a kulák kategóriába sorol­ták szüleiket, aligha éreznek nosztalgiát a bolsevik Hüvelyk Matyi uralma iránt. Június 19-én az Ütközet békében című 1951- es szömyelményt láthattuk. Megérte a stúdióba invitálni az egykori közreműködőket. A kis­sé ügyetlenke kollégák néha tízért feltalálták magukat, s töb­bek között azt firtatták, hogy ki­váló adottságú művészek miért tagadták meg önmagukat, miért hazudtak tudatosan. Elismerés a sarokbaszontottaknak, hiszen az úszni vagy megfulladni kérdését emlegették. Közben — véletle­nül — felidézték a nagyszerű, a nemes egyéniségű Somlay Artúr lenyűgöző karakterét, aki az ak­kori színészkamara elnökeként a gyilkos hajlamú vezérkorcsnál előszobázott, hogy megmentse társait a kitelepítéstől. S amikor végleg kudarcot vallott, s a diktá­tor megfenyegetve elzavarta, ha­zament, és éjszaka bevette összes gyógyszerét. Ritka magaslat, kár, hogy az esendőek — s mindig ezek voltak többen — erre nem képesek. De az a megvallás sem akármi. Leg­alább megszabadultak lelkiisme­reti terheiktől. S nézhettük a hamvasan fiatal, az azóta körünkből már eltávo­zott, majdhogy zseniális adottsá­gú Szirtes Ádámot, s Thália ha­sonló korú papjait és papnőit. Atyaisten! Mivé nőttek volna, ha nem alázza meg, nem töri ösz- sze, nem skatulyázza be őket az a parancsuralommal ötvözött esz­merendszer, amely egész Kelet- Európában regnált. Az üldözöttek eltiprásáért, a jobbra fogant értékek devalválá­sáért... Pécsi István kezetek is lassan képtelenek sze­repüket betölteni. Az épületek műszaki paraméterei alapján gazdaságtalan bármilyen mérté­kű felújítás — állítja a tanulmány —, s ezt alátámasztja az a tény, hogy a néhány évvel ezelőtti megerősítés épületenként 8 mil­lió forintba került, s mára újból életveszélyes a helyzet. Volt több próbálkozás az intézmény elhe­lyezésére, így tárgyaltak a gyön­gyösi és a verpeléti laktanyákról, ám a kezdeményezések ered­ménytelenüljártak. így világossá vált, hogy a megye egyetlen szak- intézményének áttelepítése megoldhatatlan. A különféle szempontok, igé­nyek alapján — megfelelő zöld­övezet, infrastruktúra, közleke­dési kapcsolat, munkaerő — úgy tűnik, a füzesabonyi önkor­mányzat által a város belterüle­tén felajánlott ingatlan kínálko­zik a legmegfelelőbbnek. Igen ám, de az építkezés költségei kö­rülbelül 600 millió forintra rúg­nak, s ez meghaladja a megye erejét. Csupán arra nyűik lehető­ség, hogy a megyei önkormány­zat saját forrásai terhére az elő­készítés részeként finanszírozza az engedélyezési tervdokumen­táció elkészítését. A beruházás forrása azonban csak címzett tá­mogatás lehet. Ehhez kért segít­séget a megyei önkormányzat nevében dr. Jakab István, a köz­gyűlés elnöke a megye ország- gyűlési képviselőitől. Előny a vonaton Vonat, fülke, meleg. Izzik az ülés, a mocsok a nyakunkra ra­gad. Lassan megtelik a kupé. Már csak egy üres hely van, az is szűkös, mert szomszédságában egy fiú komótosan szétterpeszti a lábát. Beront egy asszony. Gyors szemvillanással felméri a terepet, majd betolja két gyerekét a fül­kébe, nyomukban számos cso­mag, nejlonzacskó, dobozok. — Húzd össze magad, öcsi — utasítja a fiút —, lesz itt mindjárt három hely is... — Annyi azért talán mégse — szólok félhangosan, de mindjárt meg is bánom, az asszony rögtön támad. „Mit akarsz, kisanyám”, sziszegi oda, én meg csak annyit mondok, hogy meleg van, nyugi, nem kell ilyen hangosan szervez­kedni, attól nem lesz több hely. — Panaszkodni akarsz? Ne­kem panaszkodhatsz, a vasútnál dolgozom — teszi csípőre a ke­zét. Egy idősebb bácsi szemben összerezzen, később kiderül, Angliában él jó harminc éve, csak rokonlátogatásra jött haza. Nem vitatkozom tovább, jobb a békesség. Akkor se szólok, ami­kor az asszony odébblöki a sporttáskámat, most a fele lelóg a csomagtartóról, Pesttől Füzes­abonyig minden nagyobb zakka- násnál felnézek, mikor esik a fe­jemre. Jó lehet a vasútnál dolgozni. Az ember belép egy ilyen fülledt, meleg fülkébe, és azonnal otthon érzi magát. Megszűnik minden szorongás, rossz érzés, az abla­kok ismerősek, a kopott bőrülé­sek nemkülönben. A vasútnál dolgozó nem keseredik el, ha akadályokba ütközik, épp ellen­kezőleg. Öntudatra ébred. Ő van belül. Mi, közönséges utasok le- szállunk, búcsút intünk az állo­máson, neki maradnia kell. Ha nem is a vonaton, de a közelé­ben. Lehet, hogy a kocsit, ami­ben ülünk, ez az asszony minden reggel kitakarítja. Eltünteti a ro­hadó almacsutkákat, letörli a kó­lafoltokat, és visszaváltja a sö­rösüvegeket. Olykor tán le is ül egy kicsit, nézegeti a homályos üveggel fedett fotókat, a debre­ceni nagytemplomot, vagy a sze­gedi dómot. A szétterpesztett lábú srác he­lyet szorít, a két gyerek leül. Anyjuk a folyosón marad, lehúz­za az ablakot, bámul kifelé. Az­tán amikor valaki leszáll, ő is be­jön, pakol egy kicsit, pogácsát szel ketté, turistaszalámit helyez bele. Esznek. A távolság közte és köztünk egyre nő, miközben kilométere­ket repít a vonat odébb. Ő van és mi, ez szavak nélkül is érzékelhe­tő. Néha összenézünk, olykor lopva rá, mit is csinál. A csend csak akkor törik meg, amikor az asszony leszáll Vámosgyörkön, és valaki megkérdi, lehúzhatja-e az ablakot. Egy emberként mondjuk, hogy igen, hát persze, miért is ne? Doros Judit Filmpremierek Hanta-palinta André (Gerard Depardieu) 14 éves lányával, Leróva/Mauritius szigetére utazik, hogy ott töltsék az ünnepeket. Ók ketten azon­ban nehezen viselik el egymás társaságát. Véró, hogy lerázza apját, bemutatja egy csinos nő­nek, ő pedig a szálloda egyik ze­nészével készül születésnapi bu­lira. A papának nem tetszik az új barátnő, inkább a lányát szeretné szórakoztatni. Az igazi problé­mák azonban akkor kezdődnek, amikor megjelenik Benjamin, a nagy ö, s Véró igazából szerel­mes lesz. A lány, hogy érdeke­sebbé tegye magát, és főleg fel­nőtté, kitalál egy mesét magáról és a családjáról. E szerint apja gengszter, akit több ország rend­Hanta-palinta őrsége keres... Az igazság kiderí­téséig jól szórakozhatnak a tinik az egri Uránia moziban. Micsoda nő ez a férfi A film főhőse Gerald, elegáns, fiatal amerikai bankár. Felesége, sőt két kicsiny gyermeke is van. Igen jól megy az üzlet, Gerald si­kerembernek tűnik, amíg egy szép napon az asszony meg nem talál valami idegen női fehérne­műt a hálószobában, és ki nem rakja sikeres félje szűrét. A férfiú hamarosan összetalálkozik Mó­ricával, aki éppen frissen vált el, és úgy tűnik, szépen egymásra találtak... A nagy meghittségben azonban Gerald bevallja a titkát, transzvesztita. Monica érdeklő­dő teremtés, kíváncsi a férfi ügyeire, így asszisztál a meta­morfózishoz. Szeme láttára válik igen csinos nővé a markáns fér­fiú. Persze a film nem csupán ezt a témát feszegeti, üzleti korrup­ciók, leszámolások, no meg min­denféle pénzügyi tranzakciók színesítik a szereplők életét — és ezzel a történetet is...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom