Heves Megyei Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-26 / 21. szám
4 HORIZONT HÍRLAP, 1993. január 26., kedd Látószög Házálmok A hazai lakásbérlők körében is országszerte meglehetősen élénk az érdeklődés a privatizáció iránt. Az első hallásra ugyanis feltétlenül megdobogtatja a szíveket a kilátásba került lehetőség. Befektetésnek kétségkívül nem a legrosszabb a felkínált otthonok megvásárlása, hiszen a gyors számítások szerint lehet, hogy kevesebb lesz a hitelre is vehető hajlékok ártörlesztése, mint a jelenlegi bérletei díj, s a részleteket már nem a tulajdonosnak, hanem a tulajdonosok fizetik. Ami bizony nagy különbség! Nem ugyanaz saját birtokon belül, vagy a más házában élni. Korántsem olyan szép azonban az a „leányzó”, mintsem hinné az ember. A káprázat egész sor lényeges dologról eltereli a figyelmet. Vajon a tervezgető gondol-e arra, hogy a vétel voltaképpen csak egyetlen aktus, s sikerében valójában a körülmények, a továbbiak a meghatározók? Kellő körültekintés, mérlegelés nélkül utóbb egész sor olyannal szembe lehet kerülni, amik negatívan hatnak az „üzletre.” Ráébredhet például az újdonsült lakásgazda, hogy tulajdonképpen az eddig is elég, vagy nagyon sokat kellemetlenkedő szomszédaival együtt vette meg otthonát, akiket természetesen a későbbiekben is hasonló vagy talán még nagyobb bosszúságok mellett kell „elviselnie”. Fölötte vagy mellette ugyanúgy állatokat tarthatnak, zajonghatnak, düböröghetnek, átáztathatják a falat. Nem törődnek a lépcsőházzal, leverik festését, vakolatát, szétdobálják benne a csikkeket, kihullatják útközben is a tárolóba hordott szemetet, s még a kutyáik piszka után sem sepernek. Nappal, éjszaka is nyitva hagyják az épület közös bejáratát, mert a zár megjavítását, használatát fölöslegesnek tartják. Nem biztos, hogy a sokat emlegetett, hivatkozott tulajdonosi érzés az eddigi szemléleten azonnal vagy bármikor is változtat. Kétséges, hogy aki idáig kímélet lény olt a környezetéhez, ezután egyszeriben megértőbb lesz vele szemben, szívesebben áldoz olyanra is, amire mostanáig sajnálta a pénzt. S egyáltalán marad-e, lesz-e pénze mindenkinek a későbbiekre, a korábbinál jóval nagyobb terhek, az immár közös fenntartás költségeinek elviseléséhez? Vállalni tudják-e az új tulajdonosok a régi gazda mulasztásainak pótlását is, akár csupán az elfelejtett”fontosabb karbantartásokat, netalán a nagyobb hibák kijavítását, mondjuk az építéskor kilopott anyagok hiánya miatt elkerülhetetlen vakolatcserét, vagy az értéktelenebbekkel helyettesített s így már teljsen elhasználódott vezetékek „kiváltását”? Aztán például a szemrebbenés nélkül szemetelők takarítanak-e majd ajtaiktól valamivel távolabb is, netalán — legalább olykor — a legfelső emelettől egészen a földszintig? S ha nem, akkor fogadnak, fizetnek-e házmestert, s mindazt, akit, amit még kell az óhatatlanul is megmaradó közösségben?Tudnak-e a maguk uraként is úgy élni, hogy egymásra vannak utalva, ki-ki a lakótársát sem hagyhatja egészen figyelmen kívül? Egyelőre bizony mind, mind megválaszolatlan kérdés. Pedig legalább gondolkodni lehetne már a válaszon, hiszen a lakásvásárlási ajánlatokra is felelni kell. S nyugodt szívvel, tiszta lelkiismerettel nem mondhat úgy igent a bérlő, hogy előtte ne tisztázná legalább magában az érintett, említett kételyeket, ne álmodná reálisabban is áhított otthonát. Feltétlenül szükség van a józanabb mérlegelésre, mert egyáltalán nem kis dologról van szó. Sorsformáló a lépés, kinek-kinek kihat a további életére, jövőjére. S bárkinek is aligha lehet közömbös, hogy falai között miként telnek majd az évek ezután. Gyóni Gyula 200 évvel ezelőtti tető Gyöngyösön Miből is újítják fel az Erzsébet-templomot? Gyöngyösön, a „Pampuk-sar- kon” csúfoskodó Erzsébet- templom elhanyagoltságáról, már-már romos állapotáról többször is szóltunk: a felsővárosi plébániahivatal kezdeményezésére tavaly elkezdődött ennek az épületnek is a felújítása, a tető újraépítésével. Ezúttal a Flírlap annak nézett utána, hogy milyen nagyságrendű munkálatokról is van szó és miből finanszírozzák mindezt. Leginkább a költségek eredete foglalkoztatja a helybélieket, mert a szomszédos Il-es számú általános iskola igen régi épületére is ráférne a felújítás, és bizony erre kevéske jut — információnk szerint. Az Erzsébet-templomnál az eredeti terv az volt, hogy fokozatosan elkezdjék a helyreállítást, hiszen jövőre lesz 50 éve annak, hogy a háború alatt bombatalálat érte az épületet — tájékoztatta lapunkat dr. Nagy Lajos, apátplébános. Ránézésre a szakértők is azt mondták, a tetőszerkezet jó, ki lehet javítani és újra lehet a héja- zatot készíteni. Sajnos, a valóság egészen más volt — tudtuk meg —, mert amikor lekerült az elrongálódott régi palafedő, az is kiderült, hogy az elkorhadt gerendákon kívül a teljes tetőszer- kezet is kritikus állapotban van. A csapolásai olyannyira tönkrementek, hogy szinte a csodával határos, hogy eddig össze nem roppant. Végülis új tetőt kapott az Er- zsébet-templom. A költségeket többszörösére emelte (háromnégyszeresére!), hogy a 200 éves, igen míves, gyönyörű tetőszéket rekonstruálni kellett, mert ragaszkodott hozzá a műemlék- védelmi felügyelőség. Új faanyagból kellett úgy elkészíteni a tetőt, hogy az a 200 esztendővel ezelőtti állapotot tükrözze. Ezt oldotta meg — a műemlékvédelem véleménye szerint is — egészen kiválóan Csulák Tibor helybéli ácsmester és szakembergárdája. Sok faanyag kellett a munkához, hiszen olyan méretek voltak, mint például a 27 x 20 cm átmérőjű gerenda, avagy a 20-20-as, 10 méter hosszúságú fűrészelt fenyő... Az új tető költségei meghaladták az egyház teherbíró képességét. A művemlékvédelmi felügyelőség is támogatta a rekonstrukciót, Gyöngyös város önkormányzata pedig egymillió forintot adott. Mindezt azért, hogy az eredeti tetőszerkezetet lehessen helyreállítani. A város tehát összesen ennyit adott a temjílom helyreállítására, nem többet — szögezte le dr. Nagy Lajos. Az elképzelések szerint az idén szeretnék folytatni a felújítást. Ad hozzá pénzt a műemlék- védelmi felügyelőség, az egyházmegye, s a felsővárosi plébániahivatal is úgy csoportosítja át költségeit, hogy nagyobb összeget tudjon erre fordítani az idén. Azért, hogy jövőre, a bombatalálat 50. évfordulójára megszépüljön a gyöngyösi Erzsébet- templom. (korcsog) Egy arab Budapesten Fincze Erika táncos művészi vallatása Különös ismertetőjele, hogy többnyire színházközeiben tűnik fel Tetszik nekem ez a lány, ez az asszonykorú fiatal, aki mosoly- és könnyzuhatagon legurul haj- nalonta az ágyról, kijózanítja a megrészegült ébresztőórát és mindennapos hadművelettel átszeli az oxigénmaszkért kiáltó várost. Akik a Király utca és a Nagymező utca sarkán mindig ugyanabban az időben harapnak az ólmos pesti levegőbe, mar ismerik őt. A kémek jelentése szerint egy rendkívül csinos hölgy reggel nyolckor belép az említett sarki ház udvarára es fél nap is beletelik, míg onnan újra visszajön. Különös ismertetőjele, hogy többnyire színházkózelben lelhető fel. Az Óz-ban példul Michael Jacksonnak álcazva magát még a színpadra is belép. Röpül a fekete kalap és kabát, s feltárulkozik igazi önmaga. Csupa erotika és tűz, ő a Cidripók, valóságos fekete mágia: hosszú lábak fekete harisnyában, fekete rajzolatok az arcon, ravaszul formázott fekete haj. Csillog és robban minden, ahogy mozdul. Párduc, aki elől nem menekülhetnek a lagymatag testek. Összefonja a fáradt robotolókat, s ha már tánc, akkor mindhalálig! Kíméletlen, alkut nem ismerő. S van még egy fontos karcolat rajta: Fincze Erikának hívják. Távolról félelmetes, közelről egészen emberi, szelíd, de nyugtalan is, sajnálja a perceket, melyeket vallató kérdéseim közelében tölt, sajnál minden időt, mit nem a táncteremben múlat. Néha már Veszprémtől Debrecenig övé a színpad, történeteket fogalmaz, táncol, s ott van végig a West side story próbáin, nem mint tanár, hanem barátainak segítője, kiknek egy-egy alapmozdulatot megtanít, melyre a nagyüzemi termelésben már nincs idő. Ott van minden jelentős táncszínházi bemutatón. Néhány évvel ezelőtt, ha nem sajnáltam volna szegényt — és meglehetősen vékonyka pénztárcámat —, hát nagyon sokszor földhöz vágtam volna (természetesen) fekete-fehér vagy inkább szürke tévékészülékemet. Nem volt az másra jó, csak arra, hogy estéről estére értesüljünk „csodálatos” és „végtelenül nagyra becsült” vezérünk újabb, világot csodálatba ejtő „hőstetteiről”, népe iránti „elkötelezett” magatartásáról. Már most bocsánatot kérek a sok idézőjelért, de hogy is jellemezhetném másképp a Kárpátok legyőzhetetlen Géniuszát, akit erre mifelénk még ma is siratnak egyesek, és aki „győzelemről győzelmre” vezette minden szavára „áhítattal” hallgató nyáját. A Román Televízió igen kevés emberileg elfogadható műsora közül évente egy volt (bizonyos, a hazafias érzelmeket felhevítő sportközvetítések mellett), amely százezreket vonzott a tévékészülékek elé: a január elsejei déli műsor, amikor a tévé vezetősége nagy „kegyesen” áldozott annyit, hogy átvegye és egyenesben közvetítse a Bécsi Filharmonikusok immár elmaradhatat- lanná vált hangversenyének legalább a második részét. Ez a jó hagyomány, szerencsére, máig is megmaradt. Nagy örömünkre! Mert, hogy is mondjam? Ahhoz, hogy megértsem a magyarországi tévénéző, a műholdak tucatnyi műsorát vevő, az egyszerű újságolvasókat, valahogy a mi egykori és mai helyzetünkbe kellene, hogy beleképzelje magát. No, de hagyjuk... Flallgatom most is és nézem a műsort (természetesen a régi, „agyonfoltozott” fekete-fehéren, amelyet néha oldalba döfök, hogy visszaugoijék az elkóborolt kép), de a szürke színekhez szokott szemem előtt, hirtelen, teljes színgazdagságában jelenik meg a műsor. „Látom” a színeket, a zenészek, a karmester ruházatát, a közönség, a balettkar ezer színben úszó kosztüméit, a hangversenyterem csodálatos színekben játszó csillárjait, a derűs tekinteteket, a kikészített ápolt arcú hölgyeket, a csokornyakkendős urakat, a (gondterheltség nélNem ért hát váratlanul minapi bejelentése sem: BUDAPEST BALETT, Modern dance company néven táncszínházát alapított. Csupa öröm és hit tölti be a termet, amikor a múltról és a jövő terveiről beszél. Naponta 12 órát tanít és nem látszik, hogy fáradt. (Én megpróbáltam! Beálltam a gyakorlók közé, a legtávolabbi sarokba, hogy ne lássák, ha már kínjaim nagyok. Öt perc „könnyű” bemelegítés, lábemel- getés, nyaktekergetés után úgy gondoltam, könnyebb ezt leírni, mint megélni.) Maradjunk anykül?) összecsapódó tenyereket, a véget nem érő tapsot és (jaj, ne tessenek félreérteni!), úgy érzem, hogy egy vagy másfél órára belopódzott a szobámba az oly sokat áhítozott... Európa! Ha csak Bécs is, de Európa! Elkábít a tényleges vagy csak elképzelt szépség, nyom egy kissé egy átvirasztott éjszaka álmossága is a kényelmes fotelben, s már-már csak hallom, érzem a zene varázsát. S egyszer csak csodálatos dolog történik: megjelenik előttem az ifjú, vagy legifjabb Wesselényi Miklós (történelmi levegőjű otthonom második emeletének egykori építtetője és rövid időre haszonélvezője). És láss csodát!... Ott áll mellette csodálatos szépségű, estélyi fuhába öltözött felesége. Szinte káprázik a szemem, amikor azt is észreveszem, hogy a bárónő akár táncra is kelne a keringő hallatára, de ekkor ráesik tekintete arra a „csodálatos” fekete-fehér masinára, amit mi Nőé korbelinek nevezünk, felvisít és látom tátva marad a szája és ájuldozva (szellemekre meg boszorkányokra gondolva) hátat fordít a gépnek. En csak mosolygok, és, amikor a műsor vége felé felhangzik a Kék Duna Keringő, bátorságot erőltetek magamra és odaugrok a bárónő elé. (Istenem kezet fogtam- e valaha egy élő bárónővel?) Meghajolok előtte csodálatos illedelmességgel, és felkérem néhány fordulóra, s ijedt vagy éppenséggel megborzadt tekintetét megnyugtatva, a fülébe súgom: tudja, mélyen tisztelt és nagyra- becsült báróné, ez a Kék Duna keringő! Ezt egy híres bécsi zeneszerző írta, s ahogy így beszélek, közben reszkető kézzel vé- gigzongorázok bársonyos, sima arcán, megmagyarázom neki, hogy ez a doboz (amelyet akkor éppen újra oldalba döfök), nem más, mint a technika legújabb, fantasztikus csodája, ami behozza ide a szobába azt, ami éppen most Bécsben történik: a táncot, a zenét, a közönséget, a tapsot, a hangulatot, a varázst, amely egy vagy másfél órára kizökkent bennünket a hétköznapok nehéz küzdelmeiből. Látom, hogy a bárónő megnyugszik, átengedi magát a zenényiban, hogy minden csodálatom az övék! Ahogy nézem a hat fiút és négy lányt, a TÁRSULATOT, elhiszem, jövő év októberében lesz bemutatkozó előadás. Olyan modern táncegyüttes lép majd a közönség elé, amilyen nincs kicsiny hazánkban. És akkor Fincze Erika 10 éves álma valóra válik, s nem kell földre szállnia, lebeghet tovább úi álmok, tervek világában. Akkor majd megszépül minden! És Ra- za Hammadi, Joe Alegado, Warren Spears idejönnek dolgozni! Már képeskönyvvé válik mindaz, mikor varrásból spórolt pénnek, a táncnak, miközben a báró éppen hitvesemmel próbál szót érteni, s a táncra invitálni őt. Mi pedig a keringő egyre hevesebb viharában elsodródunk nagy szobánk ablakáig. — Né, az kicsoda? — mutat a jégvirágos ablakon át a fiatal bárónő, és megáll egy pillanatra, hogy jobban szemügyre vegye a szoborkompozíciót. — A jó öreg Mátyás! Leghűségesebb vitézeivel, kegyelmes asszonyom! — válaszolom. — De hagyjuk most, teszem hozzá, hiszen bántják úgy is éppen elegen! Még szól a zene. Még repülnek a balerinák. Szinte játékosan mosolyog a karmester, de a kottalapok helyett a csillárokat nézi miközben — szinte megszokásból — vezényel. Egy elegáns hölgy az oldalpáholyból kezével csókot küld felé. Nem tudom, észreveszi-e a szórakozott dirigens? Én mindenesetre boldog vagyok, mert — csak álomszerűén ugyan, de — kirepültem egy bennünket százszor megríkatott és sokszor, talán, elátkozott világból. Itt vagyok Bécsben, nem messze hömpölyög tőlem a partjain jegesedő Duna, amelyről az a nagy-nagy bécsi zeneszerző világhírű keringőt írt. Forgok, szinte eszeveszetten forgok karjaimban a csodálatos szép bárónővel, s amikor felcsattan a végső taps, hirtelen felriadok a kényelmes bársonyszékben... Eltűnik egy álom, elszáll egg csoda, elrepül egy angyal, itt hagy, újra cserbenhagy Európa. Ágyő, bárónő! Élnézést, hogy évtizedek óta bitorlóm az Ön egykori kedves rezidenciáját. Bocsánat, hogy tánc közben egy kicsit talán, közelhúzódtam magához, de egy bárónővel, egy szép Wesselényinével sem keringőzhet mindennap az ember, még akkor sem, ha csaknem százötven év különbséggel ugyanaz a táncterem-szoba adott otthont mindkettőnknek. Bárónő, Isten vele! Jövőre újra visszavárom. Legalább a Kék Duna keringőre! Otthona „bitorlója”: Okos György Kolozsvár, 1993. január zen ő utazott egy-egy kurzusra Bécsbe, Párizsba. Minden itt történik majd, ebben a műhelyben. Amikor erről beszél, elkalandozik. Nem is sejti, hogy a nevek puszta felsorolásával nekem micsoda gondot okoz. Már látom magam egy könyvtárban, amint katalógusok között kutatok, hogy az említett művészekről valamit megtudjak. Például Raza Hammadiról, a Párizsban élő tunéziai fiúról, aki maga is Matt Mattox-tól tanult, attól a ma is élő 70 éves mestertől, aki a modem jazz-stilus megteremtője volt. Valóban jó lenne látni őket. Raza Hammadi — egy arab Párizsban! A francia diszKrimináci- ót ismerve, nem volt könnyű dolga abban a városban, ahol ráadásul 2500 modern táncegyüttes működik. S vajon mennyire lesz könnyű dolga a Budapest Balettnek egy olyan városban, ahol van már tíz együttes, de a modern táncművészetnek nincs semmi hagyománya? O mosolyog a kérdésen. „Hit nélkül el sem indítanánk! Majd utazó színház leszünk. Még meg sem alakultunk, egy oslói menedzser máris vállalta egy bemutatkozó körút megszervezését. Azóta elkészült az első táncunk!” Előkerül három szék, három lány és két fiú. Mi, „nézők” egyelőre a földön foglalunk helyet, mert több ülőalkalmatosság nincs. „Egy hónap múlva minden másképp lesz’' — súgja a tanár néni — „felújítják a helyiséget, titkárnőt is kapunk és hoznak mindent, ami kell. A Sever Arts és a Fővárosi Önkormányzat gondoskodik rólunk!” A táncosokat nézzük, akik nem csak esztétikai élményt nyújtanak, de a Hammadi stílusban (Last tango for Astor) bemutatott történettel már magukkal ragadnak. Verseny egymásért, egymás ellen, gőggel tűzdelt harc! És vágy a harmóniára, szépre, egy kicsit jobb világra, ahol nem hiába öltenek reggelente edzőruhát az emberek, s befutják a kőedényváros riadót harsogó útjait. Sziki Károly Szellemi műhelyek Folyóiratok pedagógusoknak A MOZAIK Oktatási Stúdió szegedi székhelyű alternatív tan- könyvkiadó, mely az elsők között ismerte fel a tankönyvkiadás megújításának szükségességét. Kiadványait, segédanyagait eredményesen használják napi munkájuk során az általános és középiskolák szaktanárai. A pedagógusok részéről felmerült igény késztette a stúdiót módszertani folyóiratok összeállítására, és 1993 januáijától történő megjelentetésére. Kiknek szólnak A matematika tanítása, A fizika tanítása, A kémia tanítása, A biológia tanítása, A földrajz tanítása című lapok? Azoknak, akik most léptek a pedagóguspályára, ezért még segítségre, elképzeléseiket megerősítő tapasztalatokra és véleményekre várnak. Azoknak, akik többéves gyakorlattal rendelkeznek, de friss tájékoztatásra és javaslatokra számítanak. Mindazoknak, akik saját, személyes ügyüknek érzik, vallják az oktatómunka sokirányú fejlesztését. A szegedi MOZAIK Oktatási Stúdió olyan szellemi műhelyt kíván teremteni, mely ötleteket kínál, valós segítséget nyújt a mindennapi oktatómunkában, tájékoztat a tudományok eredményeiről. Olyan lapot, mely helyet ad szakmai kérdések feltárására, megvitatására. Mely bemutat a tantárgyak tanítása során jól bevált, sikeres módszereket, eljárásokat. A lapok figyelemmel kísérik az új tankönyvek megjelenését, segítik a pedagógusok ez irányú tájékozottságát. A folyóiratok beszámolnak szakmai rendezvényekről, konferenciákról. Tájékoztatást adnak a továbbképzések időpontjáról, helyszínéről, pályázati felhívásokról. A lapok a pedagógusok révén a diákok tanulmányi munkáját, felkészülését is segítik versenyek meghirdetésével, versenyfeladatok ösz- szeállításával. A szerkesztők számítanak az olvasók véleményére, javaslataira, írásaira, hiszen a lapok nekik, értük szólnak. Erdélyi levél Kék Duna keringő
