Heves Megyei Hírlap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-12 / 190. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1992. augusztus 12., szerda Ki volt Kovács Mihály? Aki büszkén vallotta magát egri festőnek A közeljövőben megnyíló kiállítása előtt mindenképpen célszerű megismerkednünk Kovács Mihály életútjával, akinek személye csak Eger város kulturális és művészeti régmúltja ismerői előtt köztudott. Sírja és már- ványobeliszk síremléke elhagyatottan és gondozatlanul árválkodik a Kisasszony temetőben. Pedig Kovács Mihály munkássága azon ritka értékeink közé tartozik, melyek a maguk korában nemcsak a kultúra sokoldalú területén, de a nemzet számára is az európaivá való válást segítették, és kifejezően reprezentálták. Bécsben, Itáliában, Spanyol- országban és Pesten élt, de az igazi haza mindvégig a maga által „kis magyar Rómának” nevezett Eger volt. Bár Abádszaló- kon született, de büszkén írta róla Vachot Imre: „Kovács Mihály Egert választotta lakhelyéül, mely őt a hazának megtartotta, s folytonos szeretettel ápolja: ez az oka, hogy Kovács Mihály büszkeséggel vallja magát „egri festész,” -nek.” Életútjától monográfusa, Lu- dányi Gabriella művészettörténész tájékoztat. 1818. július 25-én gazdacsaládból, Ábádszalókon született. Az ifjú tehetségét Udvardy János vármegyei mérnök „fedezte fel”, s a tarnaörsi báró Orczy-család gondjaiba ajánlotta. Orczy László azután élethossziglan patrónusa, mecénása. Pesti rajz- iskolai tanulmányai után, 1835- ben már a Bécsi Képzőművészeti Akadémián találjuk, ahol jeles mesterek keze alatt elsajátította az úgynevezett akadémiai kánont, s az arra épülő módszereket. 1841-ben tüdővész támadta meg szervezetét, s báró Orczy László segítsége révén gyógyulásra és tanulmányai folytatására Itáliába utazott. Rövidebb ideig Velencében s Padovában élt, de kivált hosszabban az örök városban, Rómában tartózkodott, ahol Markó Károly „tanítványai” sorába tartozott. A szabadságharc hírére hazatért, s csak tüdőbaja akadályozta meg abban, hogy a honvédség sorába álljon. Tarnaörsön, az Orczy-kastélyban húzta meg magát. 1849-től tíz hosszú éven át Egert választotta otthonául. Műtermet a Líceum öreg falai között kapott. Egerben került igen benső barátságba Tárkányi Bélával, s ez a kapcsolat a kanonok haláláig fennmaradt. Egri baráti köréhez tartozott Szvoré- nyi József és felfedezője, Udvardy Kovács Mihály önarcképe János megyei mérnök is. De Tárkányi körében megismerkedett Czuczor Gergellyel, Kazinczy Gáborral és Garay Jánossal, sőt Lenkey Károllyal is. Tárkányi révén egy sor oltárkép festésére kapott megrendelést. Egerből Bécsbe, Kölnbe, Antwerpenbe és Párizsba utazott, de erről az időszakáról szinte semmit sem tudunk. Egerből — Tárkányi Béla csúf lebuktatása után — Pestre költözött, s 1863-tól három esztendőn át Spanyolországot választotta lakhelyéül. Spanyol földön vált Kovács Mihály széles látókörű, nagy műveltségű európai emberré. Ott ismerkedett meg és vette feleségül az előkelő származású Petra de Castro Blanco festőnőt. Pestre hazatérve, a mai szent- királyi udvarban rendezte be műtermét, de az 1880-as években az immár elöregedett festő alig-alig kapott megbízatást. 1889 tavaszán Egerbe csak azért tért néhány napra vissza, hogy gondoskodjék megmaradt festményei sorsáról. Műtermében őrzött művészi hagyatékát Sa- massa József érsek utján az Egri Képtárnak adományozta. 1892. augusztus 3-án a fővárosban hunyt el, de a Kerepesi úti temetőben nyugvó hamvait a kegyelet 1929-ben Egerbe szállíttatta. Huszonöt éven át hűséges hitvese hagyatéka egy részét a Nemzeti Múzeum Képtárának adományozta, további 103 művét pedig bekeretezetten, saját költségén Egerbe küldte az érseki Líceum képtárának. Az özvegy elrendezve férje ügyeit, 1901-ben hazatért Spanyolországba. Kovács Mihály alkotásai először 1893-ban kaptak nagy nyilvánosságot, amikor Sajóssy Alajos elrendezésében a líceumi Képtár egyik termében, s mint a róla szóló jelentésben olvassuk: „...a szemlélőnek oly élvezetet nyújtván, mely majdnem elraga- dónak mondható...” Szeretnénk hinni és remélni, hogy a Horváth Mihály halála századik évfordulója alkalmából rendezendő kiállítás méltó lesz a XIX. század egy feledésbe merült művésze alkotásainak rangjához és a maga korában betöltött szerepéhez. Sugár István Lenkey Károly gyermekei A ßdak eeffíf wúji A Skorpió megeszi az Ikreket , reggelire , ) V annak az életre kifejezetten ártalmas nők. Panni közéjük tartozik. Gárdos Péter filmje, A Skorpió... állítólag a szerelemről szól. Legalábbis ezt nyilatkozta a rendező körülbelül fél éve egy televíziós interjúban. Nos, ez a szerelem a következőképp néz ki, illetve alakul: Tamás zenész, lánya születik, tévedésből rossz számot tárcsáz, a nagymama helyett Panni van a vonal végén. Találkozás a telefonfülkében, egy pezsgő, egy csók — aztán egy év szünet. (Ezeket az Isten is egymásnak teremtette...) Később hiszti, Tamás válik, nagymama öngyilkos lesz, de idejében kimossák, Panni eltűnik, Tamás keresi, mindenki őrülten szerelmes, csak nem jön össze. (Amikor meg összejönne, akkor Panni a csap alá dugja a fejét, ezáltal lehiggad és kirúgja Tamást.) Ennél nagyobb szerelmet még nem láttam, az szent. No, de félretéve a tréfálkozást: Gárdos Péter filmjének legnagyobb hibája, hogy túlságosan eredeti kíván lenni. Épp ezért az emberi érzelmeket egy olyan nőbe tuszkolja bele — a típust egyébként Eszenyi Enikőjól meg is jeleníti —, aki különlegesen extrém, sose azt csinálja, ami normális élethelyzetekben elvárható lenne. Az elvárhatóságot véletlenül se keverjük össze a konvenció szóval — ez esetben nem ugyanazt jelenti. Hanem, hogy mit tennénk mi, ha szerelmesek lennénk. Lehet persze filmet csinálni úgy is, hogy abban senki emberfia ne ismerjen magára — de akkor annak a filmnek ezen túl még mondania is kellene valamit. Mert akkor az élettől idegen helyzetek és cselekedetek csupán eszközként szolgálnak ahhoz, hogy jobban megértsük a rendező szándékát — felnagyít épp, vagy kinevettet dolgokat azért, hogy könnyebben eljusson hozzánk. Itt — sajnos — nem történik velünk más, csak nyomon követhetünk egy eseményt, amely annyiban érdekes számunkra, amennyiben furcsa. Más. De hogy e másság mögött mi az, amit megérthetnénk mégis, csupán abból kiindulva, hogy nem idegen tőlünk semmi emberi — erre nem sikerült rájönnöm. Ha nagyon erőlködöm, s mindenáron megpróbálok kicsikarni a filmből valami ilyent, legfeljebb a túlzott szabadságvágy jut az eszembe. De ez se az igazi — olyan nemtelen, céltalan, gyökértelen, nélkülözi azt a nemes tartalmat, ami e szó hallatán máskülönben eszünkbe jut. A Skorpió megette az Ikreket, s most éppen valahol békésen emészt. Csak a mi gyomrunk lesz egyre üresebb. Doros Judit A szenzáció ezúttal is elmaradt Világméretű összefogásra van szükség az AIDS ellen Barokkzenei fesztivál után Miénk a romantika Több mint 10 év telt el azóta, hogy ismertté vált egy új, súlyos fertőző betegség, a szerzett immunhiányos tünetegyüttes, az AIDS, amelynek vírusával azóta a világon legalább 12 millió ember fertőződött meg. Az AIDS világjárványszerűen terjed: az ezredfordulóra legalább 30-40 millióra emelkedik a HlV-fertő- zöttek és 12-18 millióra a betegek száma, ha az AIDS ma még egyetlen ellenszerét, a megelőzést nem sikerül valóban hatékonnyá és világméretűvé tenni. A résztvevők és rajtuk keresztül a kormányok számára ez volt az egyik legfontosabb tanulsága a közelmúltban megtartott 8. nemzetközi AIDS-konferenciá- nak, amelynek tapasztalatairól Vass Ádám, a Népjóléti Minisztérium főosztályvezető főorvosa számolt be. Az Amszterdamban megtartott tanácskozáson — amelyet összevontan rendeztek meg a szexuális úton terjedő betegségekkel foglalkozó konferenciával — az AIDS-ellenes küzdelemben szerte a világon szerepet vállaló szakmák, szervezetek, egyének színe-java képviseltette magát. A több mint 10 ezer résztvevővel megtartott nagyszabású rendezvény mégsem szolgált szenzációval. Ez ugyanakkor nem jelenti azt — mondta Vass Ádám —, hogy ne hangzottak volna el váratlan bejelentések. Ilyen volt többek között az, amikor olyan esetekről számoltak be különböző nemzetek orvosai, amelyeknél — bár klinikai képük megegyezik az AIDS-szel — sem a vrrust, sem pedig a szervezetben termelődő ellenanyagot nem sikerült kimutatni. A mintegy 25 személyt érintő AIDS-szerű megbetegedéssel kapcsolatban azonban még számos kérdés tisztázatlan — mutatott rá a főorvos. A HIV-vírus elleni küzdelem pozitív eredményéről is hallhattak azonban a resztvevők. Öt amerikai kutató- csoport bejelentette: sikerült olyan, úgynevezett „terápiás vakcinát” kikísérletezniük, amelynek hatására lelassult a HIV-vírus immunrendszerbeli romboló hatása, és háttérbe szorult a vírus sejtölő tevékenysége. A bejelentés majdnem szenzáció, hiszen e terápia azzal, hogy megakadályozza vagy késlelteti a betegség kialakulását, alapvetően befolyásolhatja a fertőzöttek sorsát. Hasonlóan reményt- keltőek azok a vizsgálati eredmények is, amelyeket különböző védőoltásokkal értek el a kutatók. Tényként hangzott el, hogy a megelőző oltások kipróbálása ma már olyan stádiumban van, hogy az állat-, illetve a kisszámú emberkísérletek után 2-3 éven belül megkezdődhet a tömeges emberi kipróbálás is. Jó eredményeket értek el egyes kutatók olyan új gyógyszerek használatával is, amelyeket az AIDS-eseknél gyakran kialakuló, és sokszor végzetesnek bizonyuló úgynevezett opportunista fertőzéseknél alkalmaznak. A több mint hatszáz előadás és háromezer poszter közül külön figyelmet érdemelnek még azok, amelyek több oldalról világították meg a tbc és az AIDS ösz- szefüggéseit, nagyobb körültekintésre intve ezzel az ezekkel a betegségekkel foglalkozó szakembereket. A tapasztalatok alapján ugyanis valószínű, hogy az AIDS-fertőzöttek könnyebben kapnak tbc-t, illetve a tüdőbetegek között gyakran előfordul AIDS-es is. A konferencián elhangzott előadások, információk alapvetően nem változtatják meg a hazai AIDS-ellenes stratégiát, de nem vitatható, hogy számos ponton egyértelműen hasznosak voltak a tanácskozáson részt vett húsz magyar szakértő számára — mondta Vass Ádám. így többek között a jövőben még hatékonyabbá kell tenni az AIDS-elle- nes ismeretterjesztést, a felvilágosítást. Elsősorban a fiatalok körében kell ezen a téren erőteljesebb propagandát kifejteni, mindenkori kondomhasználatra és megfontoltabb partnerválasztásra ösztönözve őket. Annak érdekében ugyanakkor, hogy ösz- szehangolt és valóban hatékony AIDS-ellenes támadás folyhasson hazánkban is, mindenképpen szükség van a jelenleginél bővebb, részletesebb járványügyi adatokra az egyes lakossági csoportok HIV-vírussal való fer- tőzöttségének alakulásáról is — nyilatkozta Vass Ádám. A Nemzeti Filharmónia az idén sem engedte el Egerben, a barokk zene helyi fesztiválja ellenére sem, hogy az orgonairodalom néhány darabja meg ne szólaljon az Egri Bazilikában. Most Virágh András állított ösz- sze egy órára való elmélkedésnyit. Felhangzott Bach c-moll prelúdium és fúgája, a BWV 659. jelzésű korálelőjátéka, C. Franck h-moll prelúdium, fúga és fantázia című műve. Köztesként énekelt Búzás Aida, a tehetséges szoprán egy áriát Handel Józsua című oratóriumából, majd kellő líraisággal és átéléssel adta elő Mozart Exsultate et jubilate című motettájának betétjét, hogy aztán a Gounod által feldolgozott Bach-Ave Mariával is bizonyítsa a kezdőénekes kvalitásainak hatásosságát. A műsor befejező számaként Liszt Weinen-Klagenje hangzott el. S mintha csak folytatása lett volna annak a csendes érzelmi folyamatnak, amit C. Franck indított el a hallgatóban. A zenekedvelő, aki az Egri Bazilikába mintegy hazajár, akkor is, ha muzsikáról van szó, nem lelkesedik különösebben, ha azt mondják neki a templom küszöbénél, hogy a szenzáció, az a bizonyos orosz énekes talentum csak azért nem érkezett meg, mert a fiatalember elfelejtett időben repülőjegyről gondoskodni Moszkvában, — így hát nem élheti át azt, amit egy szokatlanul színes orgánum teremthet pár száz ember számára, egy esetleges ihletett pillanatban. Némileg kárpótolt Virágh András művészété, az a fiatalos lendület és derű, ahogyan ez az energiával telerakott muzsikus mondta a magáét Bach címén, C. Franck jogán. Liszt Weinen-Klagenjére is úgy gondolt már a jegyzetíró, hogy ezt a romantikus szenvedéllyel megírt, a sors nem egy fordulatát megrázó színekkel felelevenítő vallomást is tisztességesen, a mester iránti hódolattal vezeti elő az orgonista. Belekalkulálta azt is, hogy az ismert lélektani lépések hogyan futnak el a füle mellett, hogyan hatnak rá, némi kis borzongást hagyva itt, a térségben, ahol ilyenkorra már megnyúlnak az érlelődő éjszaka árnyékai, a kupola ablakai a sötétkék eget csak eppen beköszönni engedik. De — mint ritkán — most is érte meglepetés a hallgatót. Úgy érezte, azt fogta fel, azt kellett kiértenie a muzsikából, hogy ez a mindenre olyan szenvedélyesen válaszoló Liszt itt csaknem a gyermeki sírás pö- szögéséig lehajlik, mert nagy- nagy panaszkodnivalója támadt az Isten előtt: abban a nagy játszadozásban, amit szürkén és érzéketlenül életnek szoktunk nevezni, bánkódik, sír, el-elcsukló hangzatokat fejt fel, amik belülről táplálkoznak, siratják az elvesztett boldogságot. Amely annál inkább fut előlünk, minél jobban hajszoljuk. Márpedig, ha valaki nem csak úgy, futólag ismeri Lisztet, emberi sorsát, nem tagadhatja, volt ebben a francis- kanus szerénységre is ráhangolódó férfiban valami démoni, ahogyan űzte-hajtotta magát, sikereit, ahogyan nem akart lemaradni semmiről, senkiről. És ezt a sírást, ez a szinte teljes kiszolgáltatottságban fürdő pöszögést egyszer csak átvezeti a kiabáló panasz fergeteges fortéjába, fortis- simójába, mert hogyan is lehet az, hogy őt, a boldogságra születettet, a készségekkel, képességekkel, tengernyi jó adottsággal megáldott embert ekkora sérelem érheti. Hogy bánat éri? Mi miatt? Kiért? Jogos-e megalázni egy ilyen embert? Akárkit azzal, hogy a pillanat porba sújtja, elveszi tőle önértékelését, és hagyja is, hogy tehetetlennek érezze magát? Ebben a Weinen-Kla- genben a lemeztelenített, belső fegyelmétől is félig megszabadított ember nyöszörög, kínlódik. És a templom mélyen, a hatalmas arányok között szétfutottak az akkordok, rákoppintottak az őszinte siránkozások alatt magukba szálló emberekre, hogy egybetereljék őket, ha csak egy múló szakaszra is: halljátok meg. lássátok be, a tudatosság és a véletlen kiválaszt egy-egy helyet, egy-egy ünnepélyes órát, vagy csak egy arra szentelt alkalmat, hogy a régen megírt vallomás úgy felbuzogna. Mintha éppen ma fájlalná egyik jó barátunk, mekkora veszteség érte, nem is tudja, hogy épüljön fel a lelke újra, romjaiból. Amihez igencsak elférne a segítség, amit tisztesebb felfogású társaink a lélek kegyelmének, az Isten kegyelmessegé- nek szoktak nevezni. És a bazilika minden zugából mintha sóhaj szerűen a megnyugtató ígéret visszhangjai suttogták volna: az ember őszinteségére, bánatára jó helyen keresi a választ, a vigaszt — Liszt is, meg más is. Ezért kell hangversenyre járni és végig figyelni, még akkor is, ha végül egy összedobott műsorral kell megelégednünk. Soha ne kapjunk rosszabbat, kevesebbet, mint ez alkalommal! Farkas András
