Heves Megyei Hírlap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)

1992-06-20-21 / 145. szám

HÍRLAP, 1992. június 20—21., szombat-vasárnap 7. Napóleon és a hajók 1815. július 15-én szállt a csá­szárságról másodszor is lemon­dani kényszerült Napóleon a Bellerophon nevű angol hadiha­jóra, hogy egy angol kikötőben a Northumberland-ra átszállva október 15-én kikössön Szent Ilona szigetén. A francia nemzeti ünnep, a Bastille bevételének másnapján alighanem még a franciák közül is csak kevesen emlékeznek meg erről a napról. A XVIII. század végén a Szaj­nán közlekedő vízi batárt a pári­zsiak „Corbeillard”-nak hívták, mivel Corbeil volt az utolsó állo­mása. Négy ló vontatta, a viteldíj fejenként hét sou volt. Ezen a ha­táron érkezett Korzikáról 1784. október 21-én a 15 éves Napóle­on (’’Napóleoné de Buonaparte úr”) négy társával együtt a fővá­rosija, miután felvételt nyertek a párizsi Akadémiára. Ugyancsak jó szolgálatot tett a hajó Napóleonnak, amikor Egyiptomból Nelson őrködő fregattjait kijátszva vissza vitor­lázott francia földre, és akkor is, amikor 1815. februárjának utol­só napjaiban — Cambell ezredes távollétét kihasználva — Elba szigetéről visszatért a francia szárazföldre. (Ez persze nem tartotta vissza a derék Cambellt attól, hogy később ki ne jelentse: „Tehetség dolgában Napóleon szerintem nem állt magasabb szinten egy alprefektusnál.”) A gőzhajóról Napóleon — és ezt alighanem később keserve­sen megbánta — nem akart tudo­mást venni. 1803. júniusában ugyanis a Journal des Débats- ban cikk jelent meg arról, hogy „....fényes sikerrel próbáltak ki egy új találmányt .... annak ......... feltalálója......elindította h ajóját, amelyet kerekek hajtot­tak, akár egy kocsit. Ez a sokat ígérő gépezet az amerikai Fulton úrnak, a híres feltalálónak a mű­ve.” (Fulton akkor már híres volt, miután 1801-ben tenger­alattjáróját, a Nautilust bemutat­ta Brestben.) Napóleon azonban, jóllehet Anglia elözönlésére készült, és hatalmas sereget vont össze a bou- logni partoknál, nem ismerte fel a gőzhajó hadászati jelentőségét. Lekicsinylőén jelentette ki: „...minden fővárosban egy cso­mó kalandor nyüzsög.... ezek részben sarlatánok, részben szél­hámosok : ez az amerikai se más; ne is halljak róla többet.” Mire azután mégis meggondolta ma­gát, már késő volt: Fulton az amerikaiaknak adta el találmá­nyait! Miközben a Bellerophon az angol partok felé tartott, a szövetségesek lázas tanácskozá­sokat folytattak arról, hogy mi legyen Napóleon sorsa. A brit kormány arra mégsem vállalko­zott, hogy kiszolgáltassa őt a Bourbonoknak. Blücher, a Napóle­on által többször is megvert po­rosz marsall kivégzést javasolt, de XVIII. Lajos polgárháborútól tartott erre az esetre. Végül is a brit kormány döntött úgy, hogy elzáratja „ezt az egyént” (this fel­low), de nem Angliában, hanem egy szigeten, ahol később majd „a súja is domborulna”. Több ja­vaslat is elhangzott a Bécsi Kongresszuson: Mauritius, San- ta-Lucia és Trinidad. Egyiket sem fogadták el. Végül Szent Ilo­na mellett döntöttek. A sziget nem Anglia, hanem az Indiai Társaság tulajdona volt. A szigetet, ezt a roppant szik­lát, 1502-ben, Helénának, Konstantin császár anyjának a nevenapján fedezték fel. A brazil partoktól 2900, Afrikától 1900 kilométerre fekszik. Montchenu márki, akit XVIII. Lajos azzal küldött a szigetre, hogy tartsa szemmel a foglyot, azt írja, hogy a szigetnél „magányosabb, meg- közelíthetetlenebb, könnyebben védhető, nyomorúságosabb és barátságtalanabb” hely nincs az egész világon. Erről a szigetről már nem volt menekvés az időközben súlyo­san — feltehetően gyomorrák­ban — megbetegedett Napóleon számára. Az 1821. május 5-én elhunyt „Buonaparte tábornokot” (az angolok következetesen így írták a nevét, és a „volt császár” elne­vezést is megtagadták tőle) öt nappal később temették el Szent Ilona szigetén, egy kis völgyben. A sírt befedő hatalmas kőlap jel­telen maradt. Bertrand marsall ezt akarta rávésetni: „Napóleon, született 1769-ben, meghalt 1821-ben.” Hudson Lowe, a szi­get angol kormányzója azonban ragaszkodott a „Buonaparte Na­poleon” felirathoz (ezzel is hang­súlyozni akarván a császár korzi­kai származását). A császár hamvai — Lajos Fü- löp király fia, Joinville herceg utazott értük Szent Ilonára — 1840. december 14-én hajón ér­keztek a Szajnán Neuillybe, Pá­rizs kapujába, hogy azután az In­validusok Dómjában találjanak örök nyugvóhelyre. Tehát mégis btínös ital a kola? Míg a szocializmussal szakí­tott Mongóliában épp most ör­vendenek annak, hogy végre hozzájuk is eljutott a kapitaliz­mus „bűnös terméke”, a kóla, Szingapúrban, a kapitalista min­taállamban már ott tartanak, hogy kitiltják az iskolákból, mert valóban bűnösnek találják, leg­alábbis a gyermekek súlyfölösle­gében. A távol-keleti ország, amely újabban sorozatban lepi meg a világot meghökkentő egészség- és köztisztaságvédelmi intézke­déseivel, tervbe vette a Coca- és a Pepsi-Cola árusításának betil­tását az iskolai büfékben túl ma­gas cukortartalma miatt — jelen­tette a Reuter. A cél az egészséges életmód terjesztése és a diákok elhízásá­nak megelőzése — közölte az egészségügyi minisztérium szó­vivője. A szingapúri kormány úgy ta­lálja, hogy a két kólaféleség cu­kortartalma túlságosan magas, és hozzájárul a jövő generációjá­nak kövérségéhez. A minisztéri­um szakemberei ezért most egy olyan lista összeállításán mun­kálkodnak, amely a 10 százalék­nál alacsonyabb cukortartalmú üdítőitalokat tartalmazza, s csak az e listán szereplő termékek árusítását engedélyeznék a tan­intézetekben. Szingapúrban januárban be­tiltottak a rágógumi gyártását, árusítását és importját. A Moncame mongol hírügy­nökség jelentése szerint ugyan­akkor az ázsiai országban egy magáncég épp most kezdte meg a kóla és a fanta üdítőitalok gyár­tását hongkongi alapanyagból. A mongol fogyasztók nagy örömmel vették, hogy végre ha­zai valutáért is hozzájuthatnak az oly sokáig tiltott gyümölcsnek számító italhoz. Nem nehéz megjósolni, hogy Szukola néven árusított mongol kóla és a Szu- mandi név alatt forgalmazott fanta hiánycikk lesz, mert csak napi 500 liter készül belőle, és azt is egyetlen boltban, a főváros legnagyobb közértjében árusít­ják. UFO-lesen A roswelli emlékek negyven év múltán 1947. július 8-án a roswelli Daily Record közzétett egy saj­tóközleményt, amely szerint Új- Mexikóban lezuhant egy isme­retlen repülő szerkezet. A ron­csok egy része 120 kilométerre Roswell városától, Mac Brazel farmján több száz méter hosszan szóródtak szét. Néhány nap múl­va Brazel felkereste az illetékes területi seriffet, aki értesítette te­lefonon a roswelli katonai titkos- szolgálat egyik tisztjét, J. A. Marcel őrnagyot. A roncsok egy részét még aznap elszállítottak Texasba, egy másik katonai tá­maszpontra. Azonnal megkez­dődött az objektum felkutatása. A 10 méter átmérőjű, korong alakú tárgyat kb. 240 kilométer­re találták meg a Brazel-farmtól. A fémszerű objektum a bekövet­kezett robbanás miatt alaposan megsérült, oldalán egy óriási lyuk tátongott. Az objektum kö­rül itt is — mint Brazel farmján — furcsa, fóliaszerű, hajlékony „anyagdarabok” hevertek sza- naszéjjel. Mac Brazel lánya sze­rint úgy néztek ki, mintha sárga virágok lettek volna beléjük pré­selve. A nagyobb darab rudakon pedig valamilyen — hieroglifák­hoz hasonló — jeleket találtak, amiket azóta senkinek sem sike­rült megfejtenie. A jármű ron­csától néhány mérföldre kis lé­nyek oszlásnak indult tetemeit találták meg. Ezek után megkez­dődött a hadsereg és a titkosszol­gálat által indított eltussolási kampány. Még 1947. július 8-án Roger Ramey tábornok utasítá­sára egy sajtóközlemény jelent meg, melyben az állt, hogy az Új- Mexikóban lezuhant tárgy nem UFO volt, hanem az amerikai hadsereg meteorológiai lég­gömbje. Az UFO-katasztrófa Mac Brasel számára sokkal megrá- zóbb volt, mint ahogy egy kívül­álló, gondolta volna. A férfit az első újságban megjelent hír után fogva tartották a katonai támasz­ponton, és csak akkor engedték ki, amikor a második sajtóközle­mény után lecsendesedni látszott a roswelli történet visszhangja. Brazel szomszédja a követke­zőkről számolt be: ’’Láttuk Brazelt, de ő nem akart megismerni. Msyd láttuk, hogy elvezetik a légierő emberei, és ekkor szó nélkül elment mel­lettünk. Furcsán viselkedett.” A területen élő szemtanúkat figyelmeztették, hogy hallgassa­nak az eseményről. Amikor Bra­zelt végre hazaengedték, a lezu­hant objektumnak már nyoma sem volt, mindent módszeresen ■ még a legapróbb bizonyítéko­kat is — eltüntettek. A roncsokat különböző katonai támaszpon­tokra szállították, ahol a légierő technikusai és hírszerzői alapo­san megvizsgálták. A Roswellben történtek még több mint negyven év távlatában is államtitkot képeznek. Csak néhány ember mer beszélni a történtekről. D. Enderson pilóta nagyon sok szigorúan titkos do­kumentum tartalmát ismerte. Özvegye így emlékszik vissza: — „Tudott titkot tartani, és nem mondott el semmit arról, amiről nem volt szabad. Én is I csak harmincnégy évvel később hallottam tőle a roswelli esetről. Férjem volt annak a gépnek a pi­lótája, amely a földönkívüliek holttestét és a roncsokat szállí­totta el a helyszínről.” 1981-ben, két héttel a halála előtt elmondta a feleségének, hogy a hadsereg minden cafolata ellenére a roswelli eset valóban megtörtént. Arról is beszámolt, hogy látta a kis tetemeket, me­lyeknek nagy, ferde vágású sze­mük volt. Még soha nem látott olyan anyagot, amiből a ruhájuk készült. „A féljem igazmondó ember volt — állította a feleség —, soha nem kételkedtem a szavaiban. Amit ő elmondott, azt el is hit­tem.” Jessi Marcel, a titkosszolgálat tisztje — aki elsőként látta a ron­csokat — hallgatásáért, példa­mutató titoktartásáért igen szép karriert futott be. 1979-ben — röviddel a halála előtt. — volt olyan bátor, hogy egy videosza­lagra rögzített interjú alkalmával bevallja, hogy az általa látott roncsok és fóliára emlékeztető anyagok nem földi eredetűek, hanem egy idegen űrhajóból származnak. Részlet'az 1979-es interjúból: — Gondolt-e arra, hogy amit észlelt, egy meteorológiai ballon maradványa? — Nem az volt, meglehetősen jól ismerek szinte mindent, ami akkoriban a levegőben lehetett, akár hazai, akár külföldi. Isme­rek továbbá jószerivel minden készüléktípust, amelyet meteo­rológiai megfigyelésre vagy légi követésre alkalmaztak mind a polgári, mind a katonai szervek. Bizonyosan nem volt sem időjá­rásvizsgáló, sem célkövető ké­szülék, és nem is repülőgép, avagy rakéta. Hogy mi volt, nem tudjuk... Mindenféle anyagok voltak, egy-másfél négyzetcenti­méter keresztmetszetű rudacs­kák, valamilyen hieroglifákkal, amelyeket senki sem tudott meg­fejteni... Nagyon kemények vol­tak, de rugalmasak, és nem ég­tek. Igen sokat találtam egy fur­csa, pergamenszerű anyagból, ami barna színű volt és hihetetle­nül szilárd, valamint sztaniolhoz hasonló fémfóliadarabokat is, de azok nem sztaniolból voltak.” Marcel, amikor a támaszpont­ra szállította az anyagot, megállt a lakásánál, hogy nehány dara­bot mutasson belőle fiának, aki akkor tizenegy éves volt. Az if­jabb Marcel igen jól emlékezett az említett eseményre. Erről az 1988-ban Washington és Moszkva által közösen készített „ufós műsorban” tájékoztatta a sok millió érdeklődőt. — „Apámat megdöbbentette az a hivatalos közlemény, hogy a lezuhant tárgy nem egy ufó volt. Pontosan tudta, nem egy lég­gömb darabjait szedték össze, de mert katona volt, rá is vonatkoz­tak a szigorú katonai utasítások. Egyszerre nem állhatott ki a nagyközönség elé azzal, hogy márpedig a lezuhant test nem léggömb. A titkot magában kel­lett tartania.” Elgondolkodtató, vajon mi le­hetett a titkolódzás első számú szerint az ufóból valószínűleg négy, emberszerű lény katapul­tált. Éz kb. két mérföldre keletre volt attól a helytől, ahol a ron­csokat megtalálták. Mind a né­gyen meghaltak. A környéken lévő katonai és civil személyeket szigorúan felszólították a hallga­tásra, az újságírókat pedig úgy tájékoztatták, hogy a lezuhant tárgy meteorológiai léggömb volt.” Ebben az állítólagos titkos je­lentésben még szó esik arról, hogy az említett objektum való­színűleg egy kis távon üzemelő felderítő jármű lehetett. A jármű fedélzetén nem találtak semmi­féle élelmet. A teremtmények kinézésükben emberszerűek voltak, de valószínűleg más evo­lúciós folyamat eredményekép­pen jöhettek létre. A dokumen­tum leszögezi, hogy a tárgy egyik földi országból sem származhat. Az ufókutatók a jelentés elolva­sása után képet alkothattak arról is, hogy az Egyesült Államok kormányzata mindennél titko­sabban kezeli az ügyet, és na­gyon fontosnak tartja. Valamint arról, hogy a repülő csészealjak léteznek, és e szerkezet működé­si elvének megismerésén egy tu­dóscsoport dolgozik. A kormányzat ezek után is kö­vetkezetesen tagadta a Majestic- 12 okmány valódiságát. Érdekes elgondolkodni azon, hogy ha a roswelli eset valóban megtör­tént, akkor ez az évszázad legna­gyobb eseménye. Hajó hasonla­tot akarnánk keresni, akkor olyan ez a történet, mintha Ko­lumbusz akkor, amikor felfedez­te Amerikát, senkinek sem szólt volna minderről... A légierő tisztje a titokzatos repülő szerkezet maradványainál vizsgálata közben oka. A történtekkor 1947-et ír­tak. Még csak ét év telt el az em­beriség történetének legször­nyűbb háborúja óta. Tehát az embereknek nem az jutott volna elsőként az eszükbe — a hír hal­latán —, hogy a földönkívüli lé­nyek holmi barátságos gesztussal is közeledhetnek felénk. A kato­nai vezetésnek bizonyára fogal­ma sem volt, hogyan magyaráz­zák meg a roswelli eseményeket, s tudták, az lenne a legnagyobb felelőtlenség, ha azt mondanák, hogy földönkívüli lények láto­gattak el hozzánk, nem tudjuk megakadályozni, hogy ne szá­guldozzanak égboltunkon, és azt sem tudjuk, hogy mit akarnak. A nevezetes esemény után több mint harminc évvel az ufó­kutatók nyilvánosságra hoztak egy szupertitkos dokumentu­mot, amelyet valaki névtelenül küldött az „ufós szervezet” szá­mára. Ez volt talán a történelem legbizalmasabban kezeit okmá­nya. Majestic-12 — ez volt az anyag neve, amelyet tulajdon­képpen egy 12 emberből álló tes­tület állított össze. A testület megalakítását — szigorúan titkos paranccsal — Truman elnök ren­delte el. Feladatuk volt a roswelli anyag feldolgozása. Azt vizsgál­ták, hogy milyenek a repülő szer­kezetek paraméterei, mit tudnak és honnan jöttek. A dokumen­tum tartalma megdöbbentette az ufókutatókat, ugyanis a Majes­tic-12 csoport tagjai mind egyet­értettek abban, hogy olyan foko­zott biztonsági intézkedéseket kell tenni, amelyek megakadá­lyozzák a pánik elszabadulását. Néhány részletet a dokumen­tumból: „1947. július hetedikén titkos akció kezdődött, aminek célja a roncsok biztonságba helyezése volt. A légifelderítés jelentése V. Tana Judit

Next

/
Oldalképek
Tartalom