Heves Megyei Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-03-04 / 181. szám
8 HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. augusztus 3., szombat-vasárnap Kutyatörténelem Az ősember nem ismerte a kutyát — A kutyában nincs rókavér — Brehm, a kutyák barátja (11/2.) A századjeles magyar költőjének, Ady Endrének Krleza részéről a világirodalom kelet-közép-európai konstellációjában történt átvilágítása nemcsak a maga idején, a jelenben is példaértékű. Mert a kiváló horvát író, illetve Németh esszéjének megírása óta történtek ugyan kísérletek az Ady-líra Krleza javasolta, „kelet-európai szemponté” vizsf álatára, ám a szintézis igényű omparatív elemzés még mindig várat magára. Pedig Németh László, nem sokkal a Krleza Ady-képét bemutató esszéjét követően, publikált egy másik, ha úgy tetszik, programadó írást is, amely együttes gondolkodásra és közös cselekvésre invitálta a hazai és jugoszláviai szellemi élet legjobbjait, írókat, kritikusokat, irodalomtörténészeket egyaránt. A szellemi hídverés nemes és szép ideája mozdította tollát nyilván, s jelzésnek szánta a tanulmány címének szerb-horvát és magyar nyelvű variánsát is: Most na Dravi vagyis Híd a Dráván. Az írás gondolatgazdag textusába olykor keményen csattanó mondatok vegyülnek, kiváltképp akkor, amidőn műveltségünk egyoldalúságaira figyelmeztet. „Majdhogynem minden számottevő maigyar írót ismerek — mondja egynelyütt —, s tudtommal egy sincs köztük (egykét vajdasági embert kivéve), aki egy szerb újsághírt le tudna fordítani. Még arra sem merek mérget venni, hogy a cirill-betűket ismeri valaki. De tovább megyek: délszlávból fordított vagy aélszlávokkal foglalkozó művet sem láttam sohasem kezükben, sem állványukon. A most serdülők közt tan vannak értesülteb- bek, de a mi korosztályunk (egykét útirajzról nem beszélve) alighanem csak újságolvasás közben ápol jugoszláv kapcsolatokat. Pedig a magyar irodalom: a magyar szellem nagyobbik fele, s a magyar író nem műveletlen. A másodrendű nyugatiakat is számon tartják, még spanyolokat is eredetiben — a szomszédainkat azonbn nem ismeijük...” írókortársai egyoldalú világ- irodalmi tájékozottságáról, egyáltalán: az egykorú magyar művelődés egyoldalúságáról mondott sályos szavak alig vitathatók. Mert bár a harmincas évtizedben vállalt olyan erőfeszítések értéke és jelentősége, mint az Apollót szerkesztő Gál Istváné, az Anton Straka köré csoportosuló mgyar írók és költők fordítói munkája vagy Csurka Zoltán kisebbségpolitikai szemléje, a Láthatár dicséretes, eredményeket is hozó törekvések voltak, ezek ellenére fehér folt még mindig jócskán volt. A „tejtestvérek” kultúrájának, íróinak, olykor ezek világirodalmi léptékkel mérhető alkotásainak irodalmi és olvasói recepciójajobbára továbbra is álom és vagy maradt. És kivált déli szomszédaink irodalmára áll ez. Olyasféle, a nagy mű felfedezését jelentő rácso- dálkozást, majd helytálló értékítéletet egy-egy jugoszláviai szerző művével kapcsolatban, mint Németh László Krleza Glem- bay-ciklusát méltató sorai, hiába keresünk a kortárs magyar irodalomban. Holott odaát — ahogy maga Németh fogalmazta — „...a régibb császári es királyi kapcsolatok jóvoltából” a kulturális-irodalmi és szellemi csere délszláv-magyar számláján a mi adósságállományunkat szaporították. S hogy a szellemi mérleg másik, magyarországi rovatában milyen hianytételek szerepeltek akkoriban (s tegyük hozzá, ez az állapot máig sem túlságosan sokat változott!), arról Nemeth tanulmányának több passzusa is árulkodik. A Híd a Dráván esetében végsősoron vallomásszerű írásról van szó, természetszerű, hogy tényközlései minduntalan a rácsodálkodás fakasztotta friss élmény intenzitásával hatnak. Mint mondja, délszláv tájékozatlanságunkra ráeszmélve újra elővette szerb szótárát, s mert a véletlen újabb könyvekhez is juttatta, lassan évtizedes múltú „kelet-európai tájékozódását” folytatandó a szerb és a horváth irodalom újabb terrénumait igyekezett megismerni. E tájékozódás eredményeként fedezi fel Ivó Andric és Krleza után és mellett a szerb naturalizmust reprezentáló Borisav Stankovicot, a régebbi múltba tekintve pedig az olyannyira természetesnek tűnő, s eladdig érdemben egyáltalán nem vizsgált Zrínyi-Gundulic párhuzamra, verstani vizsgálódásaiból fakadóan pedig Tinódi és a szerb guszlárok művelte énekszerzés konkrét kapcsolatára utal. S mert a délszláv-magyar kontaktusok mellett végső soron most is a tágabb kelet- es középeurópai övezet párhuzamai érdeklik, a Balassi-líra és a lengyel költészet kapcsolatára való utalást sem mulasztja el, valamint azt sem, hogy a Buda visszavétele után elapadt „régi olasz-dél- szláv-magyar-lengyel, sőt, cseh és román kapcsolatokra...” célzást tegyen, amelyek valaha, „... mint egy keleti Golf-áram melegítették a kelet-európai kis népek életét.” Jóformán esztendőnyi idő sem telt még el a Híd a Dráván papírra vetése és szerb-horvát nyelvű publikálása óta, amikor Németh újabb tanulmányban ösz- szegzi a szellemi hídverés teendőit. A tárgy délszláv orientációja ezúttal sem kétséges, ám — mint a szimbolikus címadás is jelzi: Most,punte, silta — a szándék ezúttal egyfelől a szellemi hídverés ideáinak és lehetőségeinek, másfelől aprobléma buktatóinak összegzése. Hangsúlyozzuk máris: megállapításainak java része máig sem veszített időszerűségéből. És itt nem csupán a Németh problémaérzékenységből következő, még mindig kidolgozatlan témák lajstromára kelfgondolnunk, hanem elsősorban a tanulmány ama részeire, amelyekben a dunai-kárpát-me- dencei népek minden józan logikájával ellenkező, a politika által sugalmazott és irányított, nemegyszer tudatosan manipulált szembeszállításáról beszél. „A népek elfedték — írja —, a tudomány pedig nem kutatta még föl kellően a csatornákat, amelyek a dunai-kárpáti területet a Habsburgok megerősödése, a tizenhetedik szazad vége előtt egy nedvkeringésbe kötötték... 1600-ban, a török anarchia derekán, minden kelet-európai nép- és államhatár könnyebben járható, mint 1700-ban vagy éppen 1800-ban. Balassa Bálint s kor- társai mind a maguk hazájában kószálnak Lengyelországban, Rákóczi Ferenc viszont csak szökése után ismerhette meg lengyel rokonait, mert a császári kormány eltiltotta az átjárkálást... A Nyugatról másolt tizenkilencedik századi nacionalizmus pedig befejezte a szétválasztást... Különös folyamat ez: vasút, kereskedelem, betű minden távolságot a tizedére zsugorít, s minden cserét tízszeresre fokoz: ezek a közeli népek pedig folyton távolodnak, s a regi, termékeny cseréjük teljesen elapad.” Pedig — állítja úrra és már-már konok megszállottsággal — tejtestvérek vagyunk. S bár „...nem egy anyá- tóHettünk, de egy sors tejét szít- tuk. Ez a közös tej üt ki történetünk, társadalmunk és politikai küzdelmeink hasonlóságában.” S lám, mennyi tényigazságot, máig érvényes megállapítást tartalmazó sorokat ró újra tragikus történelmünk lapjaira: „Különösen a német-romai birodalom és a kelet népviharai közé szorult duna-kárpáti népek sorsában mennyi az azonos. Még a nagy dátumaik, a nagy politikai és irodalmi szerepeik is csaknem ugyanazok. Mindnek van mohácsi és fehérhegyi csatája, mindnek van Kazinczyja és Émines- cuja. A társadalmi szevezet, melyet történetünk reánk hagyott — ha más-más fokon is: mind ugyanattól a végzettől beteg.” S ha valaki e végzetszerű betegség további és még pontosabb diagnózisát kéri számon a tanulmányíró Németh Lászlótól, úgy annak e kilencszáznegyven vésztjósló hónapjaiban írott tanulmánynak alabbi passzusát ajánlhatjuk szíves figyelmébe: „Hogy ez a közös tej, a sorsból szíri, mennyire ott jár bennünk még akkor is, amikor a testvériségből hitünk és tudatunk szerint rég kiszakadtunk: egy nyugta kiállításával akarom megmutatni. Nemrég olvastam el Krlezsá- nak... Glembajevi című munká1 'át. Felépítésében is érdekes :önyv: három dráma, tanulmányokkal és novellákkal összekötve... Ami engem fölkavart: mégsem az érdekes írói módszer, hanem a magyar és horvát helyzet kísérteties párhuzama. A Glem- bayak: egy paraszt- és kereske- dosorból folnyomult muraközi család: egy azok közül, amelyekkel a Habsburg-monarchia kormányozta az alája került népeket. Eredetére horvát, a beléke- vert vér révén osztrák-olasz-ma- gar-cseh: szerepe szerint a monarchia javára népellenes. Mialatt olvastam, a magyar s nem csak a magyar: csen, lengyel, osztrák Glembayakra kellett gondolnom. Mindaz, ami az utóbbi időkben foglalkoztatott: asszimiláció, a színmagyarság kisebbségi helyzete, zsidókérdés, egy nagy irodalom kicsiny töm- loce, tudományunk ferdesége, földkérdés: egyetlen szóba futott össze: Glembayak.” Amikor Németh László a Glembay-ciklust a maga és végső soron a magyarság szamára elsőként és ekképp felfedezte, s benne a forma nóvuma mellett elsősorban egy, a Kárpát-medence társadalmi bajait feltáró írói koncepciót méltatta, Krleza világirodalmi értékeire irányította a figyelmet. Az idő maradéktalanul őt igazolta... Lőkös István A Németh László születése 90. évfordulója alkalmából a Hittudományi Főiskolán rendezett tudományos emlékkonferencia előadásának rövidített szövege. A z öreg házat már évek óta árulják, hirdetik az újsáf okban a rokonok, de amikor omoly szándékú vevő érkezik, sikerül mindig keresztbe tennem a vonót. Találok ilyen-olyan kifogásokat, és ha nem hallják az eladók, még riasztgatom is a pénzes vevőket: — Mit kezdenének ezzel a romhalmazzal? A ház egyhatoda az enyém, vagyis alig van közöm valamihez, de ez a semmiség éppen elegendő ahhoz, hogy résztulajdonosként jégre vigyem az alkut. Ilyenkor aztán dulnak-fúlnak, a pokolba kívánnak a rigolyáimmal, és felszólítanak, hogy akkor vegyem meg én az egész portát, és fizessem ki őket. Reggel anyám áll elém a család jogos kérésével, vagyis ágyúval támadnak rám nyilak helyett. — Miért állsz keresztbe a boldogulásuk előtt? — Más boldogtalansága árán senki se legyen boldog! Most, hogy a padláson mindig törölgetem arcomról, hajamról a pókhálót, és egy másik denevér is elsuhan az orrom előtt, eszembe jut a mama szomorú arca, a bújkáló könnycsepp a szeme sarkában, amelyet — minek tagadjam — kicsalt helyéről a családi békétlenség. — Minek neked ez a rossz, öreg ház? — Én csak a padlásra tartanék igényt! Ezen a mondásomon aztán már a mama is sírva mosolyog, csontos karjával megölel, és feladja az ellenem indított harcot. Tulajdonképpen ebben a pillanatban határoztam el, hogy nem öntöm tovább a tűzre az olajat, és megbékítem a családot. így aztán a nagyapa házában ez az utolsó padlásra vezető utam... Üggyel-bajjal felhúzok két mohával benőtt cserepet, hogy világosságot árasszak a padláslakók legnagyobb bánatára, és hogy ne csupán botorkáljak, de lássak is valamit a kacatok között. Egy ilyen száz esztendőt megért öreg házpadláson tulajdonképpen rejtve van egy családi múzeum, valóságos kincsek búj- kálnak a kémények takarásában, a szarufák alatt, netán rongyokba csavarva és szúrágta, két háborút megért deszkák között, vagy azokkal keveredve. Alig, hogy felérek, kezembe akad egy húrja engedte citera. Nyálat köpök rá, ujjammal törölöm le sietve a vésett betűkről a felírást eltakaró port: — Készült 1899-ben. Forgatom is, pengetném is a hangjaszakadt hangszert, simogatom a ki tudja mióta leengedett húrokat, amikor eszembe jut — régen a földben nyugvó — nagyapám, aki hőscincérek járta nagy makkfa alatt ült, és este a lobogó tűz körül a tücskökkel együtt cite- rázott a kis unokájának. — Ez a nagyapám citeráia! Egy rongydarabbal letörlöm a száz esztendőt a régi citeráról, és keresgélek tovább. Macska dobbant a deszkák között, ugrása — tudom — egy egér halálát jelenti az élet rendje szerint, mert mi is lenne a macskákkal és főképpen velünk, emberekkel, ha elszaporodnának az egerek? Egy vén, színehagyott katonaláda fedelét feszegetem, amelyből szinte a kezembe pottyan egy palatábla, rámáján lyukba szorított madzagon fityeg egy kőkemény szivacsdarab. — Ez az én palatáblám. Lélegzet-visszafojtva hallgat most minden körülöttem, még a szú sem perceg a fában, a macska is elsomiordál az egérrel. Sietve felrántok még néhány cserepet, helyet adok a világosságnak, netán felbukkanna némi írásos emlék az elemi iskolás időkből! Nap felé tartom, és olvasom a hajdani házi feladatot: — ír, úr, ól, ló. Szivacstörlés, máj szolás nyoma, két sorral lejjebb: Li-li. Fennhangon olvasom életem első betűit — amikor az írást még betűvetésnek neveztük —, és tovább kutatok a kacatok között, a zöldre mázolt ládikóban. Egy deszkadarabon ülök már régen, kezemben ismét a tábla és a később megtalált palavessző, a szívemben pedig Ilona néni, aki mindig szigorúan szomorkás volt, de szemében valamilyen ki- olthatatlan melegség ragyogott. Ujjait magasba emelte! Ez volt a varázserő! Egy gyenge, törékeny nő varázsereje, amelynek láttán még a verekedő Domonkos is némán hallgatott. Nem voltunk mi sem jobbak a Deákné vásznánál, a mai gyerekeknél, akiket — úgy mondják — nem lehet fegyelmezni. Hanem az a varázserő, a delejes vonzás, amely körülvett minket, amely kisugárzott abból a törékeny fiatalasszonyból, ez volt a csodálni való. Egyetlen szavára percekig néma csendben ültünk, pedig sohasem kiabált, mindig halkan, néha csak suttogva kérdezte: — Megértettük egymást? Zörrenés zavarja meg a víziót, ki is nyitom a szemem, mert hu- nyottan már nem látok semmit, csak a palatáblát és a palavesszőt tartom a kezemben, féltett kincseimet, melyeket bizonyára elkótyavetyéltek volna az öreg házzal együtt. Nézem a feltárt katonaládát, és azon tűnődöm, hogy mitől különb ember a jó tanító, a tanár a többi embernél? És különb-e egyáltalán? Netán annyiban mas, mint a hegedülni tudó amatőr az igazi művésztől? A pókhálós, denevérlakta, mohos zsindelyek alatti padláson érlelődik meg bennem, hogy az elhivatottság, a belső kényszerből fakadó embert formálni vágyás, az erre való hajlam és készség adja a különbséget a tanító foglalkozása és a művészete között. Átélve a világ birtokbavételének illúzióját, visszapergetve a régi filmet, vonulok le a padlásról féltett, személyes tulajdonommal, és a mama elé állok: — Eladó az egész ház! — Legalább neked is jut belőle néhány ezer forint — hallom még a vigasztaló szavakat. Elmenőben érnek utói az utolsó hangok, amelyek annyi sürgetés után tulajdonképpen már nem is érdekelnek, mert a jussomat, a nagyapám citeráját és a palatáblámat önkényesen eltulajdonítottam. Még szerencse, hogy e családi kincsekre nem tartott számot senki az örökösök közül... Szalay István A háziállatok között a kutya egészen különleges helyet foglal el az ember életében, és ez a különleges kapcsolat nem is annyira materiális, testi, sokkal inkább „lelki” eredetű. A szarvasmarha, a sertés, a baromfiak táplálkozásuk részét képezik, mindenekelőtt haszonállatok, amelyek lehetnek ugyan számunkra kedvesek, de annyira sohasem, mint a kutyák. Talán a ló az, amely az évezredek során az ember társává szegődött, bár „lelki” tehetségei messze elmaradnak a kutyáétól, és így nem üti meg azt a mértéket, amely az ember legközelebbi társává avathatná. A kutya az idők során fenntartás nélkül az ember rendelkezésére bocsátotta önmagát: önzetlen, alázatos, áldozatkész, hogy a legfontosabbat, a „hűséget” ne is említsük. Ki ne hallotta volna ezt a szót: kutyahűség? Ez a szó tulajdonképpen a butaságig menő hűséget jelenti, vagyis társas viszonyban a teljes alárendeltség önként vállalt elismerését. A kutya háziasításának története mind a mai napig erősen vitatott. Abban viszont némileg egyetértés alakult ki, hogy az ősidők ősembere még nem ismerte a kutyát. Híres barlangrajzokon a kutya nem szerepel, és csupán később, az emberré válás egy későbbi időszakában lesz a kutya háziállattá, mi több, az ember legrégibb társává. Annak áz ősembernek, akire gondolnunk kell, feltehetően még nem volt háziállata, hiszen ő maga is állat módjára gyűjtögetett, vadászott, szerezte meg az élelmét. Barlangjainak falairól ezért hiányoznak a kutyák, amelyek később az ember nyomába szegődtek, majd háziállattá lettek. A cölöpépítmények őslakóinak kutyáit a tudomány „ tőzegspiccnek* nevezi, így kétségtelen, hogy ezek voltak a mai spiccek ősei, amelyeket a rómaiak is kedveltek. Valószínű, hogy nem a tőzegspicc volt az egyetlen ősi kutyafajta, nyilván más tájakon, földrészeken, más egyéb ősfajtákra is bukkantak. Újabb kutatások — amelyek a kutyák származását böngészik — arra a következtetésre is eljutottak, hogy „farkas” korábban volt az ősember háziállata, mint a kutya. Ez a feltevés — mások szerint — fülénél előrángatott helytelen következtetés lenne csupán, mivel a már említett „lelki” különbségek áthidalhatatlanok. A farkast sohasem lehetett megszelídíteni, a butaságig menő kutyaalázatosságnak pedig éppen- hogy a nyoma sincs e vérengző vadállatban. Kutya és farkas kereszteződéséből származnak ugyan utódok, de ezekből mindig kiüt a „farkasvér”: a vadság és a megbízhatatlanság. Kinoló- gusok állították, hogy a kutya a sakál meg a farkas vegyülete, némelyek ezt megtoldották még a rókával is. Mindez méltatlan rágalom a kutyák családfájára vonatkozóan — a viták szerint —, ugyanis a kutyák családfájának gyökerét a „vadkutyák” között kell keresni. Áz, hogy a róka nem lehet őse a kutyának, mivel sem bizonyítható jobban, mint azzal az egyszerű és kézenfekvő ténnyel, hogy a kutya a rókával sohasem köt házasságot, ám, ha akadna is ilyen elfajult fickó, az sem járna szerencsével, ugyanis nemtelen frigyükön nincsen áldás... Sakál és farkas, kutya és farkas eredményesen köthetnek házasságot, ezeknek a keresztezése azonban egyáltalán nem bizonyítja a kutya korcs eredetét. A történelem folyamán kétségtelen, hogy a kutya az ember leghűségesebb társává szegődött, együtt vadászik a vadásszal, őrzi a nyájat, a házat, a személyi biztonságot, sőt, manapság számtalan olyan feladatra is betanítható, amely a mostani körülményekkel és viszonyokkal szorosan összefügg. Gondoljuk csak meg, hol lenne a rendőrség okos mindent kiszimatoló kutyák nélkül, amelyek megtalálják a keresett tárgyat, felkutatják az elrejtett kábítószert. Manapság, amikor hódít a kutyakultusz, és az embrek milliói a legnehezebb körülmények között is ragaszkodnak a kutyákhoz — a kutyák is a számukra nehéz viszonyokhoz —, bajos arra a kérdésre válaszolni, hogy melyik kutyafajta a legszimpatikusabb. Természetetesen mindenkinek a sajátja a legkedvesebb! A „kutyairodalom” is oly bőséges és terjedelmes, hogy lényegében nehéz leime bármilyen újat is mondani e kedves állatokról. Ezért inkább régi véleményeket hozzunk szóba arról a kíváncsi kérdésről: melyik kutya a legma- gyarabb? Brehm Alfréd, a híres zoológus és utazó 1848-ban Afrikában járt, és ott tanulmányozta a kutyák, közelebbről az agarak életét, miközben arra volt kíváncsi, hogy a kutya az ember vadásztársa vagy házőrzője volt-e először. Melbesz faluban agarakat figyelt meg, és megdöbbenve tapasztalta, hogy ezek a fejlett, erős állatok nappal csendben üldögélnek a ház előtt, éjjel azonban felkapaszkodnak a házak tetejére. A háztetőt ugyanis a derék állatok őrtoronyként használják, és ha hiéna vagy párduc közeleg, egyetlen rövid vakkan- tással ad jelt a figyelő, mire a falu összes kutyája a támadókra rohan. így derítette ki a nagyszerű tudós, hogy ebben az afnkai faluban az „agár”, illetve az agarak a házőrző kutyák szerepét töltik be. Elsősorban! Ugyanis, ha elfogyott az élelem, megszólaltak a kürtök, és a négerek vadászni indultak. Visszatérve kíváncsi kérdésünkhöz, nevezetesen, hogy melyik az a kutyafajta, amelyet mi, magyarok elsősorban a magunkénak tarthatunk, azt kell mondani, hogy feltehetően a .kuvasz". Bizonyára a kutyaértők egy része most felkapja a fejét, és kételkedni kezd az ötven-, meg százesztendős kutyaigazságokban, mondván: ez sértés! Volt idő ugyanis, amikor a „kuvasz” megnevezés holmiféle korcs, szedett-vedett kutyanépséget jelentett, és értéktelennek volt tekinthető. Nos, ilyesmiről szó sincs, ugyanis dokumentumok vannak arra, hogy a „kuvasz” hajdanán a magyar ember nagyon is értékes és megbecsült pásztorkutyája volt. Nem volt magábanálló fajta, nagytermetű, hosszú, de nem lompos szőrű állat volt. Ilyen kutyái voltak az ókori kaukázusi népeknek is, így nem véletlenül szegődtek hozzánk, magyarokhoz. A kuvasz a komondornál sokkal erősebb, feje nagyobb, és rövid testét sima szőr borítja, sohasem gubanco- lódik, szme pedig fehér, illetve krémsárga árnyalatú. Az általunk hajdan kedvelt állatok külföldön is keresettek voltak, és nagy pénzeket fizettek az úgynevezett „magyar” kutyákért! Sajnos, gyakori volt, hogy „kuvasz-komondorként” kerültek ki az országból, rontva ezzel is az említett magyar kutyafajta hírnevét. Napjaink közkedvelt háziállata a kutya. Fennen hirdeti csodálatos alkalmazkodó képességét, ugyanakkor a számára mostoha és nem természetes viszonyok között is megtartja valamennyi jó tulajdonságát. Sajnos, előfordul, hgoy némely családban a kutya az egyetlen élőlény, amely barátságban és békében él a család valamennyi tagjával, miközben azok ádáz módon veszekednek. Arra a kérdésre, hogy miért tart kutyát, amikor annak sem házat, sem nyájat nem kell őriznie, vadászatra sem használják, a leggyakoribb válasz: a kutyámban még nem csalódtam! Az emberek már becsaaptak, hűtlenek lettek hozzám, ragaszkodásuk sem a régi, de a kutyámban megbízom. Ezek a gyakran hallott mondatok valóban „lelki” kapcsolatokra utalnak, amelyek — ha ember és állat között egyáltalán így nevezhetően léteznek — a kutyákat a háziállatok között a legelső helyre sorolják. A kutyahűségre egyetlen állat sem képes... (Sz) „Tej testvériség” Németh László kelet-közép-európai kultúrmissziójáról Örökséff
