Heves Megyei Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-21 / 44. szám
4 HORIZONT HÍRLAP, 1991. február 21., csütörtök A világ arra kíváncsi, mit tudunk neki nyújtani Márton Áron emlékezete Működési területe Erdély, Európa szép és nehéz sorsű darabja. Szervesen hozzátartozik az európai, nyugati kultúrkörhöz, itt találhatók a gótika legkeletibb emlékei. A középkori, szép fekvésű és népi jegyeket viselő építésű falusi templomok — Csíkkarcfalva, Csíkszentgyörg^ Csíkmenaság, Kászonaltiz, Ge® lefce — szent földjén, Csíkszent- domokoson született a millennium esztendejében. Már a születés helye és ideje is jelképes, és kihatással van a majdani nagy püspök emberi, egyházi és politikai állásfoglalásara. Iskoláit a csíksomlyói katolikus gimnáziumban, a Csíkszeredái egyház- megyei főgimnáziumban végzi — a múlt évtől az iskola a püspök nevét viseli —, majd a gyulafehérvári teológián Majláth Gusztáv püspök pappá szenteli. Pápai indíttatással kezdte meg Kolozsváron egyetemi lelkészi működését, a Szentatya áldásával: „Szereted-e az ifjúságot? Mert annak szeretete és nevelése korunk legfőbb feladata. Erre a munkára adom külön áldásomat” — mondotta XI. Pius. Az Erdélyi Iskola induló folyóirat népművelői célkitűzéseit* összhangba hozta a tudományos felépítésű Erdélyi Múzeum Egyesület céljaival. A Múzeum Egyesület hosszas hallgatás után, 1990-ben újjászerveződve ismét megkezdte működését. A folyóirat munkatársai: Bíró Vencel piarista tartományfőnök (jelentős műve: Erdély katolikus nagyjai), Cserényi Béla történész (néhány éve Budapesten tevékenykedik), Domokos Pál Péter (a székelyseg és székely-csángó magyarság jeles kutatója). Márton Áron mindig arra figyelmeztetett, hogy az erdélyi magyarság ravatalra kerül, ha a népi élet mélyéből a megújító források fel nem fakadnak. Másrészt úgy hangolta ösz- sze a katolikus intézmények működését, hogy az Erdélyi Iskola ökumenikus céloknak is megfeleljen. Erdély szülötte azon a földön látta meg a napvilágot, ahol három nagyszámú nemzet él, és ahol a világon elsőként mondták ki a vallásszabadságot. Jogosan figyelmeztetett arra, hogy a nemzetiségi helyzet által indokolt nyelvtudat ne elzárkózást és vidékiességet, hanem mások számára is értékes kultúrát alapozzon meg. Ennek szellemében az erdélyi magyar kultúra az egyetemes kultúra szerves részévé válhatott. Hangoztatta, hogy , a magyar jiép zenéjében, költészetében, népművészetében, viseletében, épitésmódjában, közösségi életmódjában és gondolkodásmódjában olyan kulturális kincs birtokosa, mely saját leikéből fakad. A világ nem arra kíváncsi, hogy mit vettünk át tőlük, hanem arra, hogy mit tudunk nyújtani sajátunkból. Pályafutása felfelé ívelő, a kolozsvári Szent Mihály-templom plébánosa, kanonok, majd a ko- lozs-dobokai főesperes. 1938- ban a Szentszék erdély-apostoli kormányzóvá nevezte ki Márton Áront, aki a kolozsvári lapok szerint „az ősi Csíkból hozott kemény hitével, szellemi és erkölcsi magatartásával példája aZ új magyar szellemnek, s munkálója egy új magyar életnek. ” Jellemző munkásságára a három nemzet és a hét nagy vallás közti hídverés. Két évre kinevezése után kitör a háború. Felemeli szavát a háború ellen. Erdély kétfelé szakítása után a káptalannal együtt Gyulafehérváron maradt az évezredes püspöki székhelyen. A háború nehez és egyre nehezedő éveiben elítélte a fokozódó antiszemitizmust. A későbbiekben támogatásával az észak-erdélyi egyházi vezetők részt vettek a háborúból terve-- zett kiugrás előkészítésében. Garanciát vállalt arra is, hogy több mint ötven kommunistát a börtönből szabadlábra helyezzenek... És mégis, a kommunista rezsim teljesen szembefordult vele. A háborút követő években megalakult a Magyar Népi Szövetség. A püspök révén megszületett a nemzetiségi mozgalom egyházi támogatása is. A kommunista diktatúra azonban elsöpört egyházi és nemzetiségi törekvéseket egyaránt. A szövetséget az ötvenes évek elején feloszlatták. A püspököt bezárták. A börtönt kényszermunka, majd házi őrizet követte, melyet 1967- ben oldottak fel. Szabadságjogait visszakapva még több mint egy évtizedig szolgálhatta egyházat és népét. Püspöki címerének jelmondata: „Non recuso laborem” — „Nem vonakodom a munkától". Munkásságáról számos kötet jelent meg, köztük Szalay Jeromos, Virt László és Domokos Pál Péter művei. Dr. Szőcs Géza HANG-KÉP Valósághűség Manapság számos helyről „bombázzák” a hazai sajtót, illetve annak képviselőit. Az egyértelműen negatív, az elítélő verdikttel nem érthetünk egyet, mert az általánosítás — és ez törvényszerű — tévútra vezet. Ráadásul az is tény, hogy az efféle summás minősítések mögött indulatokkal fűszerezett politikai, illetve világszemléleti nézetkülönbségek rejlenek. ■ Az igazság az, hogy létezik olyan mérce, amelyet Ariadne- fonalként használhatunk, ez pedig a valósághűség, a precíz információszolgáltatás, s Justicia kötelmeinek következetes betartása. Ez az egészséges és feltétlenül dicséretes szemlélet jellemzi azokat a zsurnalisztákat, akik tárgyilagos krónikásai kívánnak lenni izg'almas, ám orrfacsaró fordulatokban is bővelkedő jelenünknek. Az elmúlt hét szombat estéjén jutott ez eszembe, amikor a Szemle című programot hallgattam. Több szempontból is figyelemre méltó ez a tallózás hetilapjainkban és folyóiratainkban. Kell, szükséges, mert azt tudatosítja a nagyközönségben, hogy a tiszta, az etikus szó, illetve gondolat hosszú távon semmiképp sem szorulhat háttérbe. Az idézett orgánumok révén olyan szerzők mutatkoztak be, akik elítélik a sundabundázást, a hamiskodást, a százarcúságot, a sunyi taktikázgatást, s protestálnak mindaz ellen, ami sérti a becsület, az egyenesség íratlan, ám mégis egyértelmű reguláit. Jó érzés volt nyugtázni — hogy csak egy példát említsünk — az Állami Számvevőszék vizsgálatának megállapításait. Kiderült ugyanis, hogy a hajdani tömegszervezetek, illetve új színekben pompázó jogutódaik meglehetősen nagyvonalúan számoltak el vagyonukkal. A Demisz fura módon mentegetődzik, látszólag támadva a volt KISZ-t, s azt hangsúlyozza, hogy nem maradtak rá pontos bizonylatok. Egyes képviselői még méltatlankodnak is, mondván: széles rétegekért munkálkodnak. Ez aztán a csúsztatás, hiszen az a horribilis taglétszám legfeljebb vágyálmaikban szerepel. Ugyanis az okos fiatalság zöme réges-rég messze szakadt tőlük. Ettől függetlenül számot kell adniuk. Akár tetszik, akár nem. így aztán legjobban teszik, ha azt az egykor ismert sódert mellőzik. Ma már ugyanis senki sem hatódik meg tőle... Elhallgatás? Persze azon sem csodálkozom, hogy vannak olyan kollégák, akikre joggal neheztelnek a tévénézők. Felesleges felidézni azt a haramiajátékot, amelynek áldozata Torgyán József lett volna, ha elegánsan ki nem üti a két felkészületlen és agresszív riportert. Erre mindnyájan emlékszünk. Sajnos, a más szólamú folytatásra is. Február 15-én délelőtt a Mikroszkóp Színpadon szenzációsnak számító sajtótájékoztatót tartott Morvái Ferenc nagyrédei feltaláló, a Petőfi-kutatás szorgalmazója, menedzsere. Többek között azt közölte, hogy — szovjet segítséggel — az USA-ba menekítette a teljes bar- guzini csontvázat, hogy tárgyilagos szakemberek állapítsák meg „kilétét”. A tévéhíradó, amely határozott színvonaltalanságával riaszt mindnyájunkat, beszámolt az eseményről. Nem a néhány percet, nem a kevés időt kifogásoljuk, hanem a tetten érhető, a hibáztatható szubjektivitást, ugyanis — ki tudja, miért — épp az előbbi fontos közlést sikkasztották el, mintha az el sem hangzott volna. ■ Demokráciát akarunk, ez pedig megkívánja az egymás iránti toleranciát, a különböző álláspontok korrekt ütköztetését, az ellenfél érveinek mérlegelését. Kizáija viszont a ferdítést, a valóság elkendőzését, meghamisítását. Érthető, hiszen ekként a döntés lehetőségétől fosztják meg a kíváncsi százezreket, milliókat. Ez bizony nem akármilyen vétek, hiszen ütközik az objektivi-’ tás valamennyi toliforgatóra érvényes előírásaival. Illene ezt észrevenni a képernyő munkásainak is. Ha hisznek abban a misszióban, amire esküdtek... Pécsi István Vitatott vezetőségváltás (111/3.) Mint oldott kéve... Avagy: széthullik-e a termelőszövetkezet Mezőszemerén? — S mit tartalmaz még a közgyűlési határozat? — Két döntés született: egyrészt az, hogy egy háromtagú bizottság — Kovács Béla elnök, Gulyás Zoltánná és Tari József megválasztott tag — gyűjtse ösz- sze és vizsgálja meg a szövetkezeti tagság véleményét, s hallgassa meg az érintett dolgozókat. Másrészt pedig, hogy könyv- szakértői vizsgálattal állapítsák meg a bejelentések alaposságát, s az erre hivatott bizottság vegye igénybe külső szakértők segítségét. Mivel tisztázni szeretnénk a bizalmatlansági beadvány indítékait. — Mégis, mik lehetnek ezek? — Kompletten az egész... Egy-egy esetet nem lehet kiragadni, de elsősorban az, hogy nem a nagyközösség érdekében jártak el minden ügyben... Az ember töri a fejét ezen a válaszon. Mert hát, a téeszbeliek nemigen soroltak konkrétumokat, legalábbis újakat, amelyeket valamilyen korábbi vizsgálat alapján még nem „vakarg'attak” meg az illetékes hatóságok. Szihalmon azt mondja erre Kasza Imréné állattenyésztő: — Ha az mind igaz, ami rosz- szat csak Nagy János itteni tíz évéről mondanak, akkor kérdem én: hol volt eddig az ellenőrző bizottság? Pedig Kasza Imréné nem elfogult a volt elnökkel szemben. Legalábbis ma már nem az, mert amint — a hajnali fejésből hazatérve — elmondja: „csalódott benne.” — Védelmére voltam én még tavaly februárban is, amikor Kovács Béla megvádolta, hogy „lopott, a tsz pénzén építkezett...” Hogyne védtem volna, amikor a könyvelésen dolgozók is állították: „...nem igaz, az elnök mindenért fizetett!” Szóval, bíztam benne, amíg meg nem tudtam, hogy milyen úton-módon adták- vették a szolgálati lakásokat. Itt, Szihalmon is, a Vörösmarty utcában 600 ezerért adtak el egy olyan lakást, amelyre előtte ki tudja mennyit költöttek, tatarozás címén. Igaz, az elnök azzal indokolta, hogy szakembereknek adták el a lakásokat, kellenek a jó szakemberek... Érdekes, a szakembereket egy más szemszögből említette korábban Poczok Sándor, Egerfar- mos polgármestere, amikor azt mondta: az elnök munkatársai úgy bántak velük, hogy tíz év alatt „ négy garnitúra nem volt jó, ebben a téeszben nem állt meg. ” Ezt erősítette meg a mezőszeme- rei polgármester, Bukta László is: a vezetői „klikk” kiutálta őket, majd az elnökkel elküldette a jó mezőgazdászokat, köztük nem egy szakemberházaspárt, pedig igazából azok hozták fel húszmilliós nyereségre a mélyponton lévő gazdaságot. — Ha csalódott az elnökben, miért nyilatkozott hát a kiválás mellett? — kérdem Kaszánét, akinek közben rossz hírt hozott a férje: hiába nevelték fel a malacokat s vitték be a felvásárlóhoz, lehet, hogy vissza is hozzák. Az asszony bosszúsan legyint, aztán visszatér beszélgetésünk fonalához. — Akkoriban az a hír járta, hogy annak, aki nem akar kiválni, megszűnik a munkaviszonya. Meg aztán bíztunk is: ha olyan nyereséges lesz az új szövetkezetben is az állattenyésztés, mint volt, akkor jó lesz nekünk itthon... Csakhogy az aláírás óta senki sem szólt hozzánk Nagy Já- nosék oldaláról, a tsz viszont újból jelzett, a mostani vezetés számít ránk, ez biztos. S az ember nem szívesen adja fel a biztosat a bizonytalanért, mert mára egyre kuszább és áttekinthetetlenebb lett a helyzet... Milyen az új vezetés? Bízom benne, hogy komoly emberek, s a becsület úgy kívánja, ne küldjenek el senkit, ott alkalmazzák, ahol tudják... — Tehát visszalépett, s megválik egykori elnökétől. — Úgy válók el, hogy remélem, amiket hallottam róla, azok nem igazak. A levelében a becsületét védte, én is azt kívánom, kezdhessen tiszta lappal. S gondolom, a többiek is, akik mégiscsak a tsz mellett döntöttek. Nem gondolja, hogy ebben a helyzetben cserbenhagyták? — Hogy ki kit hagyott cserben, arról beszélhetnénk... Ha jól megnézzük, ők hagytak kétségek között bennünket, hiszen táppénzre vonult mindenki, s felénk sem néztek... Ami azt illeti, valóban nagy a tanácstalanság és a zűrzavar a fejekben. Mondják is a polgármesterek, hogy — bár már csillapodóban a kedélyek — nem használ az egyik falunak sem, s pontosan most nem, amikor „minden kezdet nehéz.” Az emberek nem hagyhatják cserben a téeszt, a szövetkezet viszont a falut. Hiszen egymásra vannak utalva, közösek az érdekeik, terveik. — Helyben szeretnénk megoldani a lakosság alapellátását — újságolja Farkas József szihalmi polgármester, mintha csak a három település szóvivője lenne, merthogy erről a tervről mindenütt beszélnek. — Szemerén mi-„ ni húsüzemet, Farmoson tejfeldolgozót, Szihalmon sütőüzemet nyitnának, hogy olcsóbb legyen az élet, s ne vesszen kárba a soksok megtermelt élelmiszer, amelynek manapság egyre nehezebb a piaca. Csakhogy mindehhez összefogásra van szükség, s nem széthúzásra, mint amit most tapasztal errefelé az ember. Mert, ahogy beszélik lépten-nyomon, a mostani „közösből” előbb- utóbb kisebb egységek lesznek. Az egerfarmosi nép nem felejti, hogy egykoron modem gépműhelye, 50-100 férőhelyes tehénistállója volt, mindezt tönkretették, elvittek innen mindent — visszakérik hát a jussot! Szihalmon a gépüzemre és az állattenyésztésre építenének, ésszerű megoldás lenne a „kiskörzeti rendszer, mint az állami gazdaságoknál” — tartják. Szemerén a földet dicsérik, nincsen páija a környéken: erre kell alapozni a jövőt. — Anyagilag nem állnak olyan jól, hogy mindhárom községben önálló téesz legyen — mondja Bukta László, aki polgármester létére ma is tagja a szövetkezetnek. — Szóval, többet veszítene a téesz, ha szétválna. Belülről ez a gazdaság nem hullik szét... Csakhogy a megkezdett „játszmának” még nincsen vége. Ä kiválni szándékozók fenntartják követelésüket az őket megillető vagyonrészre. S mint a mostani téeszvezető mondja, a vagyonmegosztást nem kívánják megakadályozni, csupán törvényes keretek közé terelni. Az ügy várhatóan február végén közgyűlés elé kerül. S várják a cégbíróság döntését is. Aztán: ki-ki a maga útján. ■ — Nyíltan kell beszélni az emberekkel —- hangzik lépten-nyomon, ha szóba kerülnek az eddig történtek. S úgy tűnik, erre ma már mindkét óldalon törekednek: a szövetkezetiek a közeljövőben újabb területi gyűléseken igyekeznek vázolni az új vezetés elképzeléseit. A „régi gárda” levélben fordult a tagsághoz, hogy tisztázza a ma még homályosnak vagy eleve elferdítettnek ítélt helyzet képét. Csakhogy egy ponton nincs egyezség, s ez a pillanatnyilag áthághatatlannak tűnő akadály még sokakat megzavar a három „szomszédvárban”. Kérdem ugyanis a beszélgetések során, hogy végtére is ma — ki a termelőszövetkezet elnöke? Nagy János: — A törvénytelenül lezajlott közgyűlés után én a Rimamente Tsz táppénzen lévő elnöke vagyok... Mracskó László: — A szövetkezetben megtartott rendkívüli közgyűlés határozata alapján az elnök jelen pillanatban én vagyok... Ugye, felemás ez a helyzet? S az is marad, amíg nem dönt a megyei cégbíróság. Persze, jó tudni: az igazságszolgáltatás „malmai” ma még — az ígért gyorsított eljárás ellenére is — lassan őrölnek... (Vége) Szuvas István Az Orient expressz szenzációs karrierje Romantika, kaland és meglepetés A híres Orient expressz kezdetben a diplomaták, üzleti vállalkozók és kémek vonata volt. Ezt a vonatot — mint dekorációt — detektívfilmek készítésénél is sokszor igénybe vették. 107 év nemcsak az ember életében, de még a rohamosan fejlődő technikában is nagy idő. Äz Orient expressz amikor még új, gyorsvonat volt, ténylegesen összekötötte Nyugatot és Keletet, közlekedni azonban csak Párizs és Isztambul között közlekedett. Akkor ez az út 3 nap 9 óra 30 percig tartott. „Rekord” — harsogták az újságok címszalagjai. Harminc órával kevesebb idő alatt tette meg ezt S liösz- szú utat; mint más normális vonat. Az emberben felvetődik a kérdés, hogyan is sikerült ezt a távolságot 30 órával hamarabb megtenni, mint más vonatnak. Először, mert ez időben még nem volt vasúti szabályzat, ebben az időben még hiányzott a nemzetközi kölcsönös megegyezés, és végül le kellett győzni a gazdasági és technikai gondokat, de a legnehezebbet, a diplomáciai nehézséget is. Végül is a sok fáradozás nem volt hiábavaló. A nagy terv 1883-ban valósággá vált. Az első időkben az Orient expressz útjai romantikusak voltak, mert tele voltak meglepetésekkel. A normális sínek csak Bukarestig voltak kiépítve. Az utasok ott kiszálltak, és csónakokkal vitték őket a Dunáig. Innen egy másik vonat szállította őket a bulgáriai fekete-tengeri Várna városáig. Nos, itt az újabb átszállás következett egy hajóra, amivel eljutottak Konstantinápolyig. . A vasúttársaság 1919-ben újabb vagonokat állított be, de a mérnökök nem számítottak a mozdonynyal. A vonat több szenet fogyasztott a tervezettnél, és a jugoszláviai Szabadkán meg kellett állni, mert a szén elfogyott. Bizony, kaland volt ez a javából. Az utasoknak ki kellett szállniuk, és a közeli erdőből kellett hordani a fát a mozdony felfűtéséhez. A természet akadálya még ennél is nehezebb volt. 1929 januáijában óriási hó esett. Konstantinápoly előtt 145 km-re az Orient expressz utasai 11 napig a hó foglyai voltak. Az emberek nagy nehézségek árán vágták az utat a hóban, hogy ebhpn a 5Zeg£ny tartományban húst, főzeléket, kenyeret szerezzenek az utasok számára, akik a fűtetlen vagonokban formálisan éheztek. A legnagyobb veszélyt azonban a vonat körül bolyongó farkasok jelentették, hiszen azok is éhesek voltak. A második világháború után, 1946 januárjában újra közlekedett az Orient expressz, Párizs és Velence között. Ez azonban már újabb fejezet volt. Még az év végén meghosszabbították a vasúti pálya hosszát Belgrádig, majd Szófiáig, 1947-ben pedig Konstantinápolyig. 1950-ben az utasok már Párizstól Athénig utazhattak. A két világháború között a társaság elvesztette monopóliumát (jogát) Nyugat és Kelet között. Ugyanis a közlekedésben más társaságok is hasznot láttak. Ekkor jelent meg az Arlberg-Orient expressz és a Simplon-Orient expressz, amely vonatokkal az utazás változatosabbá vált. Á társaságok között megindult a harc, hogy az utasok minél kényelmesebben utazzanak. Fordította: id. Zakar János
