Heves Megyei Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 205-228. szám)
1990-12-08 / 211. szám
8 HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1990. december 8., szombat Aki Szabó Zoltán írónak adott szállást Ma, amikor az 1940-es évek végétől a világi hatalom által visz- szaszorított katolikus egyház újjászületésének vagyunk a tanúi, szólni kell azokról az elhunyt papokról, akiknek egykori tevékenysége a megújhodásban példaképül szolgálhat. Közülük való az egri egyházmegyei dr. Kiss István is, akiről most megemlékezek. 1906. augusztus 7-én született Jászapátiban, paraszti családban. A papi pályát választotta. 1930. június 29-én szentelték fel. Ezt követően, a felszentelés évében Erdőtelken lett segédlelkész, majd 1932-ben Egyekre hitoktatónak nevezték ki. A következő évben Diósgyőrben, a vasgyári plébánián szintén hitoktatói feladatot kapott. 1934-ben pedig Mezőkövesdre került hitoktatónak. Mezőkövesd, ahol két évet töltött, jelentős állomás volt életében. Paraszti származása, a helybeli matyó lakosság súlyos problémáinak megismerése közel hozta az 1930-as évek elején szárba szökkenő falukutató mozgalomhoz. 1934-36-ban több cikket írt a Korunk Szava és a Magyar Kultúra című folyóiratokba a matyók gondjairól. Mezőkövesden a'30-as évek közepén különféle értelmiségiekből megalakult egy szellemi csoport, amelynek ő volt az egyik mozgatója. Ennek tagjai feldolgozták a település földbirtokviszonyait, a lakosság szociális helyzetét. Felvetették, hogy a helyi parasztság gondjainak megoldása érdekében fel kellene osztani a környékbeli Koburg herceg birtokát. Az anyagot ezer példányban ki is nyomtatták. A brosúra egy példányát 1935 tavaszán ő adta át a nagyközségbe látogató József főhercegnek. 1936-ban Egerbe került teológiai tanárnak. A'30-as évek végén — addigi tevékenysége alapján — vármegyei szociális felügyelőnek nevezték ki. Ilyen minőségben autón és vonattal bejárta a megye szinte minden települését, s a telekkönyvekből kiírta a népsűrűséget és az ötszáz holdnál nagyobb földbirtokok adatait, beleértve az egyházi nagybirtokot is. Az adatok alapján egy földreformtervet dolgozott ki, amelyet 200 példányban le is sokszorosított. Az anyagot megküldte a közigazgatás vezetőinek, a sajtónak, az országgyűlési képviselőknek, sőt, bemutatta az érseknek is. Egri életének nevezetes eseménye volt, hogy 1937-ben felkereste Szabó Zoltán ismert szo- ciográfus, s nála szállott meg. Szabó Zoltán itt-tartózkodása alatt adatokat gyűjtött a korabeli város szociális viszonyairól. A feltárt tényeket tanulmánnyá formálta, amely a Korunk Szavában jelent meg. Ez a szöveg később bekerült az író Cifra nyomorúság című nagy sikerű könyvébe is. Aktív része volt a'30-as évek második felében kibontakozó KÁLÓT és KALÁSZ- szervezkedésekben, amelyek célja a falusi parasztság szociális, kulturális és erkölcsi felemelése volt. A német megszállás után a fővárosban részt vett a Fórum nevű illegális ellenállási csoport egyik értekezletén, ahol a fiatal papság álláspontját ismertette a földreform kérdésében. Ilyen múlttal a háta mögött nem véletlen, hogy 1945 tavaszán Egerben főmunkatársa lett az akkor induló Nemzedékek című népi demokratikus folyóiratnak. Az orgánumban több cikket közölt, amelyekben a béke és a demokrácia fontosságát hangsúlyozta. Még 1945-ben egyik szervezője volt a városban a Keresztény Demokrata Néppártnak. Ismert politikusként az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választásokon a Kisgazda- párt országos listája alapján képviselői mandátumhoz jutott. 1946 tavaszán azonban többed- magával megfosztották ettől. A nemzetgyűlésben azonban továbbra is bentmaradt. Ennek a szervnek 1947. márciusi ülésén pártonkívüli képviselőként — a Pfeiffer Zoltán vezetésével kialakuló, 25 képviselőből álló csoport nevében és megbízásából — deklarációt olvasott fel, amelyben egyfelől a jogrend maradéktalan érvényesítését kérte számon a kormánytól, másrészt pedig — az 1946-os I. törvénycikkre hivatkozva — a polgári szabadságjogok sértetlenségének törvényes biztosítását követelte. Ezzel lényegében aktív politikusi pályafutása véget ért. Az 1947. augusztus 31-i választáson már nem kapott mandátumot. 1960-ig tanított a helybeli Hit- tudományi Főiskolán, amikor is — számára váratlanul — Szajlára nevezték ki lelkipásztornak. Még ebben az évben nyugdíjazták. Ekkor a Székesfehérvári Országos Papi Otthonba került, amelyben 1972-től megbízott, majd kinevezett igazgató volt haláláig. 1981. június 28-án hunyt el Székesfehérváron. Élete a magyar katolikus papság haladó hagyományainak fontos részét alkotja. Szecskó Károly Fesztivál vendég: a „stukker” Korunk színháza Rimaszombaton Nagy az izgalom. A nyolcvan helyre százhúsz jegyet adtak el. Hogy fog elférni az a rengeteg ember? Végül aztán több mint százan szorongták-állták végig Rimaszombaton Görgey: Ko- mámasszony, hol a stukker? című darabját, a Gárdonyi Géza Színház előadását. * * * Nemcsak a mi színházunk vendégszerepeit a közeli kisvárosban. Három nap alatt — november 9-től 11-ig — még négy másik társulat is bemutatkozott azon a fesztiválon, amelyet Korunk Színháza címmel rendezett jó néhány ottani társadalmi szervezet. A találkozó ki nem mondott célja volt, hogy megismerjük egymás kultúráját, színházát, gondolkodását. A második nap délelőttjén a kritikusok, rendezők, színházművészek fórumon találkoztak egymással. Érdekes gondolatokat vetett fel a bevezetőt tartó Spíró György. Arról szólt, mennyire közösek a gyökereink már évszázadok óta. Szerinte a közép-kelet-európai együttműködés lehetőségeit nem kell felfedezni, mert az kétszáz éves tény. Még századunk elején is természetes volt, hogy a Kárpát-medencében élők beszélték egymás nyelvét, tudtak egymásról. Nem véletlenül alakultak ki annyira hasonló színházak, méghozzá a német hagyományokra támaszkodva. Ezt nem szabad szégyellni, ezt tudni kell, meg kell tanulni egymás nyelvét, utazni kell egymáshoz, hogy újrateremtődhessen az az állapot, amikor a színész, rendező ott dolgozik, ahol munkája van, ott nézünk előadásokat, ahol megszülettek, könnyen értjük egymást. Spíró szerint végzetes lehet annak a romantikus közép-kelet- európai szemléletnek a továbbélése, hogy itt egymástól elszigetelődött nemzeti kultúrák léteznek, egymáshoz alig-alig kapcsolódva. Csak együtt haladhatunk. A vitában részt vettek cseh, szlovák, magyar rendezők, kritikusok Prágától Pozsonyig, Bmótól Budapestig. Ott volt például a magyar Székely Gábor, Gáli László, vagy a cseh Krobot, aki Nyíregyházán már többször rendezett. Mindnyájan ugyanarról beszéltek. Szívet melengető érzés volt, hogy ebben a teremben mennyire ugyanazt akaija mindenki, nyoma sincs nemzeti viszálykodásnak, gyűlölködésnek. Holott ebben az időben a rimaszombati utcákon megerősített rendőrség cirkált a nacionalisták randalírozásai miatt. Érdekes volt, milyen előadásokat hívtak meg a szervezők. Az első este a bmói Statni Divadlo Vaclav Havel Kerti ünnepélyét mutatta be. Másnap a nyitrai Andrej Ba- gar Színház Göncz Árpád Magyar Médiáját játszotta, este pedig a budapesti Madách Színház ismét Ha- vel-darabot, az Audienciát. Az államfők múlt időben játszódó darabjai után a túrócszentmártoniak következtek a Paraszt Hamletjük- kel. Este pedig az egriek. A már több mint ötven előadást megért darab — a Komámasszony, hol a stukker? — újra sikert aratott. Itt, ehhez a környezethez is alkalmazkodott a dráma. Megint tudott új dolgokról szólni, arról, amiről ez a három nap is szólt. Az előadás utáni beszélgetésből derült ki, hogy még azok is pontosan értették- érezték, hogy mi történik a színpadon, akik nem tudtak magyarul. Mert a színház nyelve, a jó színházé, nemzetközi. Lőkös Ildikó Mikulás A zord decemberi napokon hajdani Mikulások, havas hajnali róráték jutnak az eszembe, a gyermekkor színes cserépdarabjai. Akkoriban más volt az időjárás is; barkabontó derűs tavaszok, zivataros forró nyarak, ködös, esős őszök és szép, fagyos, havas telek jártak. November végén, ha egyszer felhúztam a kis csizmát, enyheség vagy éppen meleg miatt nem kellett azt levetni tavaszig. Az évszakok fegyelmezettek voltak, három kerek hónap jutott mindegyiknek, nem kaptak hajba, teltek-múltak a természet rendje szerint. Korán kelő falusi emberek voltunk. A hajnali pirkadat rányomta arcát az ablakokra, és nagy teleken a konyhában — amíg a sparheltben lángra nem lobbant a tűz — bentről az ujjammal kaparhattam a jégvirágokat. Később csillogó lett a tűz szeme, a pattogó rozséról a szikrák mint röpködő szentjánosbogarak fényei keveredtek a petróleum- lámpa imbolygó lobogásával. — Készülj, mert ma jön a Mikulás! Anyám hangja álmaimat idézte, a nagy szakállú, puttonyos Mikulást, a virgácsát suhogtató krampuszt, amellyel ijesztgettek, ha rossz fát tettem a tűzre, de felébresztett a kíváncsiság: mi lesz a puttonyban, mit hoz a Mikulás? A szobában megpattantak néha a bútorok, mert azt hitték, hogy még éjszaka van, csupán a vén falióránk járt egykedvűen, tűnődés nélkül, hiszen más dolga sem volt, mint mérni, mérni az időt... Az idő pedig haladt! Amikor megvirradt, lefutottam a kertbe, ahol a híd alatt furcsán csobbant a patak, talán a nyárról álmodott, vagy éppen a jéggel küzdött a zubogókbol fel-feltörő víz. A bokrokról rigók röppentek fel, ökörszem bujkált a csipkebokor ágai között, és távol — valahol a ködben — képzeletem Mikulása lépkedett az erdő felől, nagy süveggel a fején, vastag, földig érő bundában, kezében kampós bottal, hátán nagy puttonnyal. — Hol vagy, te gyerek? Apám érces hangját csapta a fülembe a reggeli szél, aki éppen útra készen az erdő felé indult, ahol a rudas erdőben róka som- polygott, és pálcikalábú őzek kaparták a havat egy csipetnyi élelem után. — Menj be, és bokszold a csizmádat! Ragyogjon, mint a csillogó arany, amikor az ablakba teszed... Sokáig bámultam sóvárogva apám után, mentem volna vele én is, de a csizmára ezúttal az ablakban volt szükség, így a lábamra nem jutott, csak papucs. A kamrában még pislákolt anyám viharlámpája, amivel a hajnali rórátéról érkezett, vastag berlinerkendője is ott lógott a fogason, a konyhából fokhagymás pirítós illata áradt. — Elfújom a lámpát! Anyám a fejéhez kapott, és majdhogynem siratta a drága petróleumot, korholta a feledékeny eszét. — Tanulj egy kicsit! — Tanuljak, vagy csizmát pucoljak? — szájaskodtam, de válasz nem jött, és csak az órák haladtak egymás után, túl a déli harangszón, a korán beköszöntő esti szürkület felé. Ebéd után elnyomott az álom. Álmomban havas hegyeket, sűrű fenyveseket láttam, ahol alacsonyan jártak a felhők, és ahonnan angyalok éneke hallatszott, pontosan az az ének, amelyet tegnap az iskolában tanított a kántor úr: — Harmatozzatok, égi magasok... Apámat láttam ifjú korában, amint ültette a parányi fenyőcsemetéket, amelyek most hatalmasak és titokzatosak, gyökereik a föld szívéig érnek, koronájuk pedig az égbe integet. — Mi lesz a csizmával? Felriasztott édesanyám szava, meg is sajnált, hogy édesded álmomból keltett, megsimogatta a fejemet és megcsókolta az arcomat. — Tudod! Ma jön a Mikulás... Akkoriban már hittem is, nem is a Mikulásokban, gyanús volt, hogy a szent ünnepek táján édesapám egyedül indult neki a renf eteg erdőnek, és nekem csak a észülődés, a boldog várakozás jutott. — Mit szeretnél karácsonyra? — Csizmát! Azért, hogy ha egyik pár a lábamon van, ne kelljen miatta idebent kuksolnom... Este együtt vacsorázott a család, a csizmám glédában állt az ablakban, keveset beszéltünk, szótlanul várakoztunk. A virradatot nem hívta senki, az éjszaka is tétovázott; menjen vagy maradjon, de a hajnali derengés engem már talpon talált. — Itt járt a Mikulás — rebeg- tem, és anyám simogató kezét éreztem a fejemen. A homálya ban botorkált a tekintet, és csak néhány szem szaloncukor árasztotta fényességét az ablakon át beszűrődő, lassacskán erősödő fényben. Később néhány szál virgács is a kezembe került, távolról apám kurta nevetését hallottam, meg édesanyám repkedő szeretetét. — Nézz csak szét jobban! — Csizma! Egy pár új csizma... Nem ám csokoládéból, hanem valódi bagariabőrből, éppen a lábamra való... — A Mikulás kitalálta a vágyadat! Boldogságom könnyei az új csizmára potyogtak, bántam is én a fügét, az almát, az aranyozott diót, felrántottam apró lábamra az új csizma párját is, és büszkén álltam benne katonás vigyázzállásban a szüleim elé. — Köszönd meg apádnak! — A Mikulásnak is? Anyám pityeregve ölelt magához, olyan volt, mintha a tulajdon leikével simogatott volna meg, aztán apám ölben tartó magasságából tekintettem alá az ébredező reggeli világosságban, és boldognak éreztem magam. — Neki is... — hallottam a csendes szavakat, amelyekben már a gyermeki ábránd és a valóság keveredett olyan tiszta, békés szeretetben, amelyet azóta sem éreztem... Szalay István Kinek az érdeke, hogy ne derüljön ki az igazság? A marosvásárhelyi pogrom utórezgései Sok embert foglalkoztat manapság is a kérdés: mi is történt tulajdonképpen ez év március 19-én és 20-án Marosvásárhelyen, s lecsendesedett-e a tömegek felzaklatott kedélyállapota? Sietek megjegyezni: két-három gépelt oldalon lehetetlenség visz- szapergetni a két szörnyű nap eseményeit. Inkább arról kellene szót ejteni, hogy mit is tettek az események után, s jelenleg hol is tart a rég beígért parlamenti kivizsgálás, s mikor kerül végre pont a határokon túl is nagy vihart kavart események végére? A történtekről emlékeztetőül, dióhéjban: a csaknem egy évvel ezelőtti romániai rendszerváltás után a gyorsan megalakult román kormány és maga Ion Iliescu úr, az akkori Nemzeti Meg- mentési Front elnöke ígéretet ígéretre halmozott a romániai kisebbségek, köztük a magyarok jogos igényeinek és elvárásainak teljesítésére. Az ígéretekből táplált remények hatása nyomán, s mintegy siettetve az ígéretek gyakorlatba ültetését (’’addig üsd a vasat, amíg meleg!”), a magyarság az RMDSZ támogatásával a kitűzött célok mielőbbi elérésére törekedett: elsősorban azokat az igazságtalanságokat igyekezett kiküszöbölni, amelyek a Ceausescu-rendszerben az oktatásügyet érték iskoláink kisajátítása, megszüntetése, illetve vegyesítése terén. Ilyen békés „csatározások” voltak februárban és március első felében Marosvásárhelyen is a Bolyai nevét viselő líceum visszaállítását, a magyar nyelvű felsőoktatást követelve. Mindezt Marosvásárhely román lakossága nem nézte jó szemmel, s a torzsalkodások, szópárbajok gyakoriak voltak. Forróbbá vált a helyzet március 15-én, amikor — a magukat kissé szabadabbnak érző magyar fiatalok — sok évnyi, több évtizednyi tiltás után — a maguk módján, de békésen megünnepelték a magyar szabadságharc évfordulójának jeles napját. Ez a fel- szabadultság, az itt-ott piros-fe- hér-zöldes „merészség”, amelyet a város magyar lakossága tanúsított, felfokozta a románság soraiban lappangó soviniszta érzelmeket, és a következő napokban — az ünnepség ürügyével — feszülni kezdett a húr: mind több magyarellenes jelszó és alaptalan vádaskodás hangzott el írásban és szóban, mindez pedig kirobbantotta a március 19-i és 20-i tragikus eseményeket, amelyeknek román és magyar részről egyaránt voltak halálos és súlyosan sebesült áldozatai, s ekkor, az ütések következtében vesztette el fél szeme világát az Európa- szerte köztiszteletnek örvendő erdélyi író, Sütő András is. Megjegyzendő az, hogy a marosvá- sárhelyi magyar és román etnikum közötti összecsapások súlyosságát csak fokozta az, hogy a várható eseményektől megrettent románok néhány közeli, teljesen román falu férfilakosságát is beszállították gépkocsikkal és „hagyományos” falusi fegyverekkel ellátva Marosvásárhelyre. A súlyos zavargások elsimítása, a kedélyek lecsillapítása után az akkori Nemzeti Szövetség Ideiglenes Tanácsa vizsgálóbizottságot küldött ki. A kormánya bizottság jelentését a júniusban megalakult Parlament elé kellett volna teijeszteni a tanulságok és a következtetések levonása érdekében. Ez a dolog azonban a mai napig sem történt meg, sokan úgy vélik, hogy a román vezetés taktikázása, időhúzása miatt. A kormánybizottság gyorsan ösz- szecsapott jelentése (amely távolról sem tükrözhette a valóságot) időközben nyilvánosságra került, de mivel egyoldalú és pártos volt, nem sikerült tiszta vizet öntenie a pohárba, sőt, a jelentés egyes részei felháborítólag hatottak a magyarságra, hiszen Minzatu úr, a jelentés elkészítője csaknem minden bűnt a magyar etnikum „nyakába” varrt. Még szerencse, hogy időközben elkészült egy semleges szerv, a Helsinki Watch objektívebb szemszögből készített jelentése is, amely egyáltalán nem hízelgő a román vezetésre, és sok szempontból kétségbe vonja a kormányjelentés hitelét. Ezt az anyagot — a kormányjelentéssel együtt — közzétette a Romániai Magyar Szó című bukaresti napilap, de a román sajtószervek csak elvétve ejtettek szót a semleges forrásból fakadó jelentésről. így a széles román néptömegek tudatába az vésődött be, hogy a maros vásárhelyi tragikus események előidézői kizárólag a magyarok voltak, az áldozatai pedig a románok. A magyarság és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség e tévhit kialakulása és terjedése miatt is nehezményezi a megígért parlamenti kivizsgálás elmaradását. A parlament időhúzó álláspontja azonban nem akadályozta meg a bűnüldöző szerveket abban, hogy felelősségre vonják a szerintük hibás személyeket. A baj csak az, hogy a magas szintű, valamivel objektívebb véleménynyilvánítás hiányában a hibások és az elítéltek között lényegében csak magyar és cigány nemzetiségűek vannak, holott a románok legalább úgy használták hagyományos fegyvereiket (értsd: a botokat, fejszéket, ásókat, kapákat stb.), mint a másik fél. Sőt! Ők eleve felfegyverkezve érkeztek a helyszínre. Az üggyel kapcsolatosan igen tanulságos az RMDSZ Csíkszeredái országos választmányának nyilatkozatába foglalt állásfoglalás, amely szerint „büntetőeljárást indítottak olyan magyar nemzetiségű személyek ellen is, akik nyilvánvalóan önvédelemre kényszerülve akadályozták meg a fejszékkel és dorongokkal felfegyverkezett román nemzetiségű falusiak Marosvásárhelyre történő beszállítását... Ugyanakkor az események értelmi szerzőivel, a magyarok elleni erőszakcselekmények elkövetőivel szemben semmilyen büntetőjogi intézkedést nem foganatosítottak.” Az említett nyilatkozat megdöbbenésének ad kifejezést azért, hogy neves írónk, a romániai kultúra kimagasló egyénisége, Sütő András élete ellen irányuló támadás elkövetői közül a bűnüldöző szervek egyetlen személyt sem azonosítottak, tehát felelősségre sem vontak. Végül ez a nyilatkozat, amelyet minden tekintetben magunkévá teszünk, kidomborítja a tragikus végű vásárhelyi események cseppet sem mellékes vonatkozását, azt, hogy az eseménysorozatnak politikai kicsengései vannak, hiszen azok destabilizálási céllal szított és szervezett etnikumközi összecsapásokban csúcsosodtak ki, így hát elbírálásuk is — mindenekelőtt — politikai jellegű állásfoglalást igényel. Ha azonban a politikai állásfoglalást megelőzi a büntetőjogi eszközök alkalmazása, akkor minden további nélkül elvárható az, hogy a kivizsgálás és a büntetés minden elfogultságtól és részrehajlástól mentes legyen. A teljes és részrehajlás nélküli igazság feltárásához tehát még ez idáig sem jutottak el. Nyilvánvaló: bizonyos kormányköröknek és nacionalista erőknek érdekük fűződik ahhoz, hogy a teljes igazság ne kerüljön felszínre, hiszen akkor talán más megvilágításba kerülhet az egész romániai nemzetiségi kérdés a maga nehezen kibogozható konfliktusaival együtt. S erre miért is lenne szükség éppen most, a romániai felkelés közeledő első évfordulóját megelőzően? Létezik úgyis éppen elég destabilizáló tényező az országban. Miért szaporítsák most azok számát még eggyel — gondolhatják kormánykörökben, és a ...taktikázás közben tovább folyik. Okos György
