Heves Megyei Népújság, 1989. október (40. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-07 / 237. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. október 7„, szombat NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE 7. Bölcsőtől a koporsóig „Addig élem világomat” Leány- és legényélet a régi falun Templomba mennek a bu- jáki lányok (Nógrád megye) / * «Ml A Aíísca Szátló Szekszárdim Szekszárdon, a Kálvária-hegy oldalán elkészült a Hotel Alisca. A Tolnaturist a régi, rossz állapotban lévő turistaszállóját alakította át, illetve ráépített még egy emeletet. Az új szállodában 22 két- és háromágyas szoba van. (MTI-fotó: Gottvald Károly) Szemenszedett igazság A konfirmáció, bérmálás, az ismétlő iskola befejezése után már többé-kevésbé nagylánynak és legénynek számított az addigi gyermek. Megváltoztak a jogai, kötelességei. Egyre nagyobb részt kellett vállalnia a munkából, de a szórakozási lehetőségei is bővültek. Ennek az időszaknak a legfontosabb feladata és célja a felnőtt életre való előkészület volt. A leány- és legényélet hosszát a féijhezmenetel, illetve a nősülés helyileg ideálisnak tartott ideje szabta meg. A paraszti emlékezők életük legszebb, legtartalmasabb szakának tartják ezt az időt. A munkából derekasan kivették a részüket, mert a paraszti életben a legfőbb értékmérő a munkabírás és a szorgalom volt. A gazdálkodó családoknál otthon, a szegényebbeknél a falubeli gazdagabb házaknál cselé- deskedve, vagy summás- és részesmunkában tanultak bele a mezőgazdasági és a ház körüli tevékenységekbe. A lányok fontos szerepet játszottak a falu életében: a falu díszei, büszkeségei votfak, ők járhattak a legcifrábban. Számos alkalom kínálkozott, hogy a felnőttek megfigyeljék és ellenőrizzék őket, hogy a hagyományoknak megfelelően viselkednek-e. A ház körül a nagylány feladata volt a kisebb testvéreiről való gondoskodás, segítés a főzés, a. mosás, a takarítás munkájában, és kivette részét a mezei, kerti munkából éppúgy, mint a háziállatok ellátásából. A legények számára a mezei munka és a nagyállatokkal való bánásmód elsajátítása volt a legfontosabb teendő. Az ő feladatuk volt például a lólegeltetés a tavaszi, nyári munkák után, éjszaka. Ez alkalom volt a közös beszélgetésekre, nótázásra is. Voltak szórakoztató munka- alkalmak is mindkét nembeli fiatalság számára, mint például a kukorica)osztás, a szüret, a lekvárfőzés, és legfőképpen a fonó. A lányok többnyire közösen bérelték a fonóházat, amelyet a legények rendszeresen felkerestek. Itt a munka mellett mód volt a játékra, a legényekkel való ismerkedésre, az udvarlásra is. A leány- és legényélet jellegzetes vonása volt a bandákba való szerveződés. A legények az úgynevezett legényavatás után váltak a legénybanda teljes jogú tagjává. A legénybandák kisebb falvakban korcsoportonként szerveződtek. Nagyobb falvakban, mezővárosokban, különösen ott, ahol nagyobb társadalmi, esetleg vallási különbségek voltak, külön bandákba szerveződtek például iparosok, nagygazdák, cselédek fiai. A legénybandák, amelyeket legénycéheknek, legénykoszorúnak, legényegyesületnek is neveztek, a középkori iparoscéhek mintájára szerveződtek. A szervezet élén a legénybíró állt, akit meghatározott időre választottak. Mellé a rend fenntartására úgynevezett hadnagyokat választottak. Volt, ahol a bor és a pénz kezelésére is voltak tisztségviselők: a „bormester”, illetve a „kulcsár”. A legénybandák egyik legfontosabb tevékenysége a táncmulatságok szervezése és lebonyolítása volt. A legénybandák nem mutattak ilyen erős szervezeti formákat, de a szerveződésüket itt is befolyásolhatta a vagyoni és vallási hovatartozás. Egy-egy leánybanda közösen bérelte a fonóházat, együtt sétáltak vasárnaponként az utcán, együtt mentek el táncolni a kocsmába, bálba, játszóhelyre. Éberen őrködtek egymás erkölcsei felett. A leány- és legénybandák gyakran rivalizáltak egymással, sőt ellenségeskedtek is. A leánybandák tevékenysége összefüggött a nekik megfelelő társadalmi helyzetű legénybandákéval. Udvarlójuk, jövendőbelijük a legénybandák tagjaiból került ki. A hagyományos paraszti világban az ünnepi szokások legfőbb szervezői és résztvevői a mindenkori leányok és legények voltak. Sok népszokás csak az elhalás előtti időszakban került a kisebb gyermekekhez. A legények és felnőtt férfiak betlehe- meztek, a lányok és legények kántáltak karácsonykor; a legények regölték össze a dunántúli falvakban a házbeli leányt a neki, vagy főként a családjának tetsző legénnyel; ők jártak vesszőzni Aprószentek napján a lányos házakhoz, hogy a lányok frissek, egészségesek legyenek; húsvéthétfőn a legények jártak locsolni egészség- és termékenységvarázsló és udvarló célzattal; pünkösdkor a legények szervezték a lovasversenyt; Szent Iván-nap- kor együtt ugrálták át a tüzet a párokat összeéneklő dalok kíséretében. Mindent összevetve, a hagyományos, magyar paraszti életben a leány- és legényélet volt a kötöttségek, kötelezettségek ellenére is az eseményekben és élményekben leggazdagabb időszak. T. Zs. „A részvénytársaságok olyanok, mint a halak, a fejüktől bűzlenek. ” (James Goldsmith, üzletember) * „Jelszavakból még egyetlen barikádot sem építettek fel.” (H. Rafszandzsani, iráni elnök) * „ Volt idő, amikor azt hittem, hogy a zene: cél. Aztán úgy véltem, hogy eszköz. Most arra a következtetésre jutottam, hogy a zene átalakulás: azé a személyé, aki játszik, és azé, aki hallgatja.” (Franco Battiato, zenész) * „A jó regény elárulja az igazságot a hőseiről. A rossz regény viszont az íróról árulkodik. ” (Gilbert K. Chesterton, író) „Az író tulajdonképpen a madárhoz hasonlítható, amely mindig azonos dallamot fütyül. Az igazi író is csak látszólag monoton, de sohasem unalmas.” (Alberto Moravia, író) „Én a gyorsolvasás módszerével olvastam a Háború és békét. Oroszországról szól”. (Woody Allen, színész) * „Ha Nagy-Britanniába megyek, legalább három hétre van szükségem ahhoz, hogy értsem a nyelvet.” (Tom Wolfe, amerikai író) Panoptikum „Hitler? Ő igazán jól nevelt ember volt.” — A világ tud egy s mást a nevezettről, de ez a kijelentés, amely a Time amerikai magazinból látott napvilágot, nem vág egybe a történelmi emlékezettel. „Én nem olyannak láttam a Führen, mint ahogy a későbbi karikatúrák ábrázolták. Nagyon jól nevelt volt, és engem igen kedvelt. Fenntartom azt a véleményemet, hogy Hitler nem úgy akarta, ahogy a dolgok alakultak.” A sajátosan egyéni vélemény Edda Ciano Mussolinitől származik, vagyis a Duce lányától. Ez egyben magyarázat is a múlt e szörnyű főszereplőjének megítélését illetően. Bár a hölgyek koráról nem szokás beszélni, Edda Mussolini mentségére szolgálhat, hogy 78 éves fejjel bolyong a múltban. Visszaemlékezett például az első olaszországi bombázásra, melyet Torino egyik óvóhelyén élt át, többek között Beniamino Gigli operaénekessel. Gigli nagyon félt, és az első robbanáskor felkiáltott: „Oh, istenem, el fogom veszíteni a hangomat!” Ez szerencsére nem történt meg. Ami korántsem mondható el Edda néni szellemiségéről. Kulisszatitkok A királyné tiszteletére Vörösmarty költeményét szavalta Jókainé Laborfalvy Róza — A „Szerelem bolondjait” a nagy mesélő személyesen vitte Bécsbe — A pénz nagy úr volt akkor is Manapság szívesen olvas az ember olyan történeteket, amelyek a régmúltban játszódtak ugyan, de az intimitások feltárása után már friss csemegének számítanak. Ki ne ismerné Jókai Mórt, a nagy mesélőt, a világirodalom egyik legbűbájosabb, legtermékenyebb íróját, vagy a feleségét, a híres színésznőt? Nemzedékek tanulnak róluk és tőlük az iskolákban, alig halványuló alakjuk foglalkoztatja képzeletünket, kiváltképpen akkor, amikor olyasmiket tudunk meg, amelyek nem találhatóak meg az irodalomkönyvekben, a hivatalos írásokban. Olyan emberi, személyes, illetve családi vonatkozásokról van szó, amelyek a távolból még közelebb hozzák őket a ma emberéhez. Minek is tagadnánk! Érdekes, kíváncsi korban élünk, amikor a pikantériákat is kiteregetjük, és széltében-hosszában beszélünk mindent, mindenkiről. Nos, miért éppen Jókaiék lennének kivételek ez alól, különösképpen akkor, amikor olyan ember is akad, aki nem sajnálja az idejét effajta kutatásokra. A múlt század hetvenes éveiben történt, hogy Jókainé, a világhírű tragika visszavonult a színpadtól, és a Nemzeti Színház nyugdíjasai közé tartozott. Az akkori igazgató, Szigligeti Ede többször is kiment a Stáció utcai Jókai-házba, és elhatározása megváltoztatására kérte a pótolhatatlan színésznőt. A direktor — lévén finom lelkű úr —, aki maga is, mint író, szépen játszott a lélek húijain, alig kételkedett vállalkozása sikerében, és remélte, hogy Jókainét előbb-utóbb megint a színpadon látja. Az egyik ilyen beszélgetésen, mai nyelven „agitációban” maga Jókai is részt vett, méghozzá az ellenzék oldalán, és e szavakat intézte a neves igazgatóhoz: — Hadd el már, Edus! Maradjon most már ő meg nekünk, a családjának, hiszen eleget szolgálta a hazát. Szigligeti bizonyára nem volt hálás a férjnek' ezen szavaiért, így abba is hagyta a lelkesítést, és a dolog üzleti részével, mint „nagyágyúval” próbálkozott: — Nézd, Móric! Kétezer- nyolcszáz forint fizetésről van szó! Ekkora gázsit magyar tragika még sohasem kapott, és ez megszívlelendő dolog... Jókai mosolyogva válaszolt: — Barátom! Én ezer forintot kaptam a Magyar nábobért, és azóta mindig megkapom a regényeimért ugyanezt a pénzt, és ha eddig felkeltem hajnali négykor, ezentúl háromkor kelek fel, hogy évente két regénnyel többet írjak, de meglesz a hiányzó kétezer. Nyolcszáz forint nyugdíja pedig úgyis megvan a feleségemnek... Szigligeti szépen végighallgatta Jókait, miközben vidáman szürcsölgették a délutáni kávét, ám nem adta fel a harcot, újabb és újabb „fegyvert” vetett be a házaspár ellen, mert mindenképpen színpadra akarta visszacsalni a közönség kedveltjét. Végül is megállapodtak! Méghozzá abban, hogy Jókainé marad nyugdíjban, de esetről-esetre fellép majd egy maga választotta szerepben, külön díjazásért. Ez volt tehát a gordiusi csomó, amelyet a Jókai-házban, az úr 1875. évében vágtak ketté. Ez idő tájt jött híre, hogy a királyi pár néhány napi tartózkodásra Budapestre érkezik. A fővárosban óriási volt a lelkesedés, a készülődés, a várakozás, mindenki ezt beszélte, a hírrel volt tele a főváros, hiszen nem mindennapi eseménynek számított, hogy az uralkodó megtiszteli Budapestet. Egyik napon a Jókai-ház előtt egy hintó állt meg, és kiszállt belőle gróf Karácsonyi Guidó, és bejelentette, hogy estélyt ad a királyi pár tiszteletére, amelyre meghívja Laborfalvy Rózát és férjét. Ez alkalommal egy kívánsága is volt, nevezetesen az, hogy a művésznő az estélyen szavaljon valamit, és örvendeztesse meg hangjával az előkelő vendéget. A Jókai házaspárt is felvillanyozta a királyi pár érkezése, a velük való személyes találkozás, de nem utolsósorban a művésznő szereplése. Elhangzott az óhaj is, amely szerint Laborfalvy Róza az estélyen Vörösmarty Mihály Szép Ilonkáját adja elő. Óriási volt a sürgölődés-for- golódás a Stáció utcában. Varrták a magyar díszruhát Jókainé részére, majd amikor a házaspár megjelent a királyi estélyen, elkápráztatták a díszvendégeket. — Olyanok voltak, mint a „jelenség”! Magas, szép alakjukkal kiemelkedtek a vendégek közül — harsogta a korabeli sajtó. Amikor Laborfalvy Róza szavalni kezdte a költeményt, alázatos csend támadt a teremben, a királyi pár nem tudta levenni a szemét a színésznőről. „Csendes a ház, ah, de nincs nyugalma, felveré azt szerelem hatalma!” A királyné könnyezni kezdett, majd a vers elszavalása után udvarhölgyeivel magához kérette Laborfalvy Rózát. A teremben mélységes csönd támadt, amikor a művésznő mélyen meghajolt Erzsébet királynő előtt, aki kedvesen rámosolygott, és tiszta magyar nyelven ezeket mondta: — Igazán gyönyörűen szavalt! A szívemig elért minden szava. A művésznő meghatottan köszönte meg a királyi elismerést, és így fejezte be mondandóját: — Hálát adok az Istennek, hogy ezt a napot megérhettem. A közönség arra számított, hogy ezzel vége is a magánfogadásnak, de a legnagyobb meglepetésre a királyné és a művésznő társalogni kezdtek: — Ismerem ezt a költeményt, Ferenczy Ida felolvasta már nekem. Vörösmarty igazán nagy költő! Megvannak a versei is, Fáik Miksa hozta meg a számomra őket. — A királyné minden szava áldás a mi nemzetünkre... Ekkor Erzsébet témpt váltva a magasba emelte tekintetét és megkérdezte: — És mit ír most a férje? — Új regényt, felséges asszonyom! A „Szerelem bolondjait”. — Érdekes, nagyon érdekes minden, amit ő ír. Laborfalvy Róza ezek után ismét mélyen meghajolt, és visszatért a vendégek közé. Másnap az újságok Budapesten, Bécsben öles címekkel hozták: A királyné hosszasan elbeszélgetett Jókai- néval. A Jókai-házban egymásnak adták a vendégek a kilincset, mindenkit égetett, hajtott a kíváncsiság: mi történt a királyi fogadáson? Egyheti tartózkodás után a királyi pár hazatért Bécsbe, és amint nyilatkoztak, kellemes emlékeket vittek magukkal Magyarországról. Fél esztendővel később befejeződött a „Honban” Jókai regénye, a Szerelem bolondjai, és egyidejűleg megjelent könyv alakban is. Ekkor történt, hogy Jókai kihallgatást kért a királynétól, és személyesen vitte Bécsbe a dedikált tiszteletpéldányt. A fogadáson Ferenczy Ida udvarhölgy is részt vett, és a királyné ezúttal a nagy művésznő féijével folytatott rövid beszélgetést. Az utókor részére e sorok így maradtak fenn a különös találkozóról: — Jókai mélyen meghajolt a királyné előtt, és halványkék selyemköntösben átnyújtotta a Szerelem bolondjainak díszkiadását. Erzsébet királyné megköszönte Jókai figyelmességét, és így szólt az udvarhölgyéhez: — Este ebből olvasunk... Szalay István
