Heves Megyei Népújság, 1989. augusztus (40. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-04 / 182. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. augusztus 4., péntek Pécsi István Szibériában halt meg Petőfi Vallanak a sírok (X/3.) Érdeklődő helybeliek Medvecukor (Egy levél nyomán) A stáb zöme a fő „fronton” gyülekezett. Érthető, hiszen ezen a jókora szakaszon jelölte meg a sírt az áprilisi expedíció tagjainak J. Vinokur. Információi hitelesnek tűntek, hiszen akkor kintlévő kollegáink mintegy száz tesztkérdéssel ellenőrizték azokat. Ráadásul nyilatkozatát megerősítették A. V. Tivanyen- koék adatai, s a helybeliek visz- szaemlékezései is. , Nyugodtak mégsem lehettünk, mert bennünk élt az első variáció, az, a változat, amely szerint Küchelbecker emlékműve mögött nyugszik neves poétánk. Erről leveleztünk, erről beszéltünk nem is egyszer a szovjet kutatókkal. így aztán érthető, hogy mindnyájunkat idegesített az, hogy épp ezen a területen nem dolgozhattunk, mivel engedélyünk nem volt. Vendéglátóink szívélyesen, kedvesen kalauzoltak, e sáv feltárása elől azonban elzárkóztak. Mindaddig, amíg Moszkvából meg nem érkezik az a mindent jelentő pecsétes okmány. Csoportvezetőnk hazarepült, s megígérte, hogy útközben intézkedik. 1 Bíztunk ebben, de a hangulatunkat mindennek minősíthettük csak rózsásnak nem. Szenvedtünk a majd elviselhetetlen kánikulától. Fanyalgásra azonban nem szakíthattunk perceket, órákat, mert a vállalt feladatot teljesítenünk kellett. Akkor is — ha, mint hittük — kitérővel rajtolunk. A régészek meghatározták az egyes szelvényeket, az első bontási szint mélységét, s az ásók máris szakították a földet. Az egyik sávban gyerekkoporsót találtak. Megdöbbentem, hogy milyen magasan bukkantak rá. Az ottaniak nem késtek a magyarázattal. — Téli temetés esetén tűzzel olvasztották a mínusz 40-45 fok miatt csonttáfagyott talajt, s nem tarthatták be az előírásokat. Ez a gyakorlat kényszerűségből dívott. Ezért már természetesnek vettem, hogy a másik hant alól felszínközeli koponya világlott ki, s aztán jöttek a tartozékok is. Figyeltem dr. Kiszely István szakszerű elemzését, leningrádi és clevelandi kollegáinak tőle független tudományos összegzését, s meglehetősen zavartan javasoltam Pistának, hogy fordítsa le mindezt köznyelvre. Látva érdeklődésemet, készségesen segített. — Burját férfi fekszik itt, számunkra közömbös, semmi köze ahhoz a típushoz, amelyet keresünk. Nem tagadom: megborzongtam. Gondolom nem egyedül, hiszen zömünk nem a temetőjárók köréből toborzódott. Megrendített, hogy mivé válunk. Eltűnődtem: vajon ki lehetett ez a személy, milyen vágyak gyötörték, miért lelkesedett, kikkel hadakozott. Gyorsan akklimatizálódtam, és még ezen a napon eljutottam addig, hogy kezembe vegyem a csontokat, rádöbbenve arra, hogy mekkora űr a megszokás. 2 A szerencse — s ennek tudata felderített valamennyiünket — szolgálatunkba szegődött. Ideér- kezésünk előtt ugyanis joggal tartottunk attól, hogy a maradványok nem őrződtek meg, szétporladtak. Nos, ettől már nem kellett félnünk, hiszen néhány esetben a női hajfonat is — szinte épen — megmaradt. Megjelentek a barguziniak. Szép számmal érkeztek. Tetszett az, hogy kíváncsiak mindarra, amit csinálunk. Ilyesmire odahaza nem számíthattunk volna. A rend miatt azonban távozniuk kellett, s később csak napi egy órára engedték be őket a sírkertet védő rendőrök. Láger Péter nemcsak tolmácsként szorgoskodott, hanem ő lett az őrparancsnok is, aki kijelölte az éjszakai ügyeleteseket. Ők a sátorba húzódva vigyáztak arra, hogy semmi baj ne történjék. Utólag is hálás vagyok azért, hogy kihagyott a listáról, mert az ittlét gondolatától is megrettentem. Hiába, mindenkinek vannak korlátái. Számomra ez volt az a „küszöb”, amelyet a világ minden kincséért sem léptem volna át. 3 Arról se feledkeztünk meg, hogy ismerkedjünk a városkával. A legizgalmasabb az volt, amikor magunknak kellett eligazodnunk. Ügyetlenkedtünk a boltokban, az áruházban. Igaz csak eleinte, mert hamarosan eszünkbe jutottak a középiskolában, az egyetemen tanult orosz szavak, s végül egészen jól boldogultunk. Fokozatosan csodáltuk meg az itt élő embereket. Életszínvonalukhoz képest a mienk majdhogy nyugati szintűnek minősíthető. Az áruellátás elszomorítóan rossz. Kirakatok nincsenek, az ajtók mindennek nevezhetők, csak nem esztétikusnak. A főtéren nagy tábla hirdette a peresztrojkát, de errefelé szinte kizárólag a gazdasági nehézségek vetületével szembesültünk. A házakat fából építik. Nincs ebben semmi különös, hiszen ebben a csodálatosan gazdag, ám csak kiaknázatlan természeti értékekben bővelkedő országban tengernyi az erdő. Lombrengeteg koszorúzza az égbenyúló ormokat, s ez nemcsak festményen szép, de kitermelhető is. A portalanított utak hiányzanak, járdákra is hiába számítottunk. Ha véletlenül „elrobogott” mellettünk egy autó, akkor már feleslegesnek tűnt a meglehetősen nehézkes reggeli mosdás. A közvetlenség azonban elbűvölt minket. Kisgyerek csatlakozott hozzánk. Valamiféle ehető magvat kínált. Bizalmatlanul nézegettük, de csak megkóstoltuk. Bőkezűen viszonoztuk volna az ajándékot, ő azonban korrekt kereskedőként csak reális ellen- tételezést fogadott el. A többet visszautasította. Becsapta magát, mert nem mérlegelte az önzetlenül nyújtott pluszt, a semmi mással nem pótolható szeretetet. 4 Valaki javasolta: fürödjünk meg a Barguzin folyóban. Hallgattunk rá, s még este 10 után is lubickoltunk. Világos volt. A víz selymesen simogatott. A túloldali ormokat pára takarta. Felélénkült fantáziánk. Mintha a Tisza partján üldögélnénk. Csoda-e, ha a legendák Petőfije oly sűrűn járt ide. Álmodozni, hazasóvárogni... (Folytatjuk) Mari néni vette nekem életemben az első medvecukrot, tőle kaptam a legelső bugylibicskát, a jojót és a színes ceruzát is. Amikor apámék szegények voltak, neki a félje után takaros kis nyugdija volt, ugyanis Adolf bácsi a Dunagőzhajózási Társaságnál szolgált mint matróz, és valahol az Aldunánál viháncoló, részeg hajóslegények hülyéskedés- ből a folyóba lökték, ahol szívgörcsöt kapott, és nyomban meghalt. így került hozzánk — mint ifjú özvegy —, Mari néni. Évekig közöttünk élt, megszerettük, megkedveltük és ő is ragaszkodott hozzánk. — Soha nem felejtem el, hogy a családba fogadtatok! Egyszer boltot nyitott a falunkban egy fűszer és vegyeskereskedő — bizonyos Eitner Ernő úr —, aki olyan talpraesett agglegény volt, hogy még Guttmann bácsit is majdnem a jégre vitte. Első dolga volt, hogy több árunak levitte az árát, a kétfilléres medvecukrot egyért adta, de nála olcsóbb volt a színes pántlika, a cipőfűző, sőt még a bugylibicska is. Öt-hat éven belül Érnő úr — így tisztelte az egész falu — alaposan megszedte magát, majd megvásárolt egy erdőt és fával kereskedett. — Aki kitermeli az ölfát, ingyen kapja a gallyat! Ettől kezdve az erdőre járt a falu. A férfiak fűrésszel, fejszével, az asszonynépek, és mi gyerekek, kézzel húzogattuk a galy- lyat. Ernő úr rövid idő alatt zsákba rázta a szegénységet, úgyhogy a legtöbb háznál fiasdisznót tartottak, tehenet a kecskék helyett, karácsonyra pedig disznót öltünk... — Áldja meg az Isten Ernő urat! — sóhajtoztak az asszonyok és a fiatalabbjai — mi tagadás —, A szeszélyesen alakuló idei nyárban, Egerben, az idegenforgalom kellős-közepén két kisegy- gyüttes elhatározta, hogy júliusban négy-öt alkalommal kitelepszik az utcára és egy adott időpontban elkezd zenélni. A Musica Aulica az egri várat célozta meg. Ez a héttagú együttes — Molnár Emília, Farkas Márta, Fajcsák Attila, Benyó Tibor, Kovács István, Deáki András és Ágoston Ottó — már évek óta szerényen, de szívósan keresi közönségét, kutatja, hol fér be a már régen működő csoportok közé. Célkitűzése: az európai reneszánsz zenei hagyományt feléleszteni, népszerűsíteni. Azokhoz a táncos dallamokhoz, harmóniákhoz visszaszoktatni a fogékony mai embereket, akik a sok decibellel hatni akaró, fülrontó és olykor csak az idegeket felborzolni igyekvő modern hangzások mellett, vagy helyett megértik, vagy inkább megérzik, hogy a meghitt barátsággal és szelíden-simogatóan felhangzó melódiák továbbhatnak bennünk, mélyebb élményt, hangulatot ébresztenek, mint a mai kemény hangzatok. Amikben elsősorban a pillanatnyi idegi hatás elemei a legfontosabbak. szívesen ajánlkoztak Ernő úrhoz egy kis házimunkára... — Egy agglegénynél mindig akad söpörni való... nevetett, amikor mind gyakrabban hozzánk járogatott, és apám viccelődött vele. Mari néninek külön szobája volt, ott találkoztak, kettesben beszélgettek, végül is Mari néni egy vasárnapi ebéd közben ünnepélyesen bejelentette: — Elköltözöm tőletek drága rokonaim. Majdnem kiesett a kezünkből a kanál, anyám, ha jól emlékszem, még meg is szédült a meglepetéstől, de ő folytatta tovább a mondanivalóját: — Feleségül megyek Ernő úrhoz! — Akkor nekem ingyen adja majd a medvecukrot! — örvendeztem egyedül, de Mari néni kijelentette, hogy az nem valószínű, mert Hollandiába költöznek. Ernő úr után reánk szakadt újra a szegénység. Guttmann bácsinál hitelre vásároltunk, és apám éktelen veszekedésbe kezdett minden elsején, amikor a boltban ki kellett egyenlíteni a kontót. — Már megint két kiló cukor! Nyáron hová kell a három liter petróleum? Az első években kaptunk leveleket Mari nénikétől Hágából, írta, hogy jól sikerült a házassága és, hogy honvágyat érez, szeretne látni mindnyájunkat. — Ha egyszer sok pénzem lesz, majd kihozatlak... írta nekem az egyik levelében, de ez az ígéret csupán annyi volt a számomra, mintha az utcán megkérdezte volna tőlem valaki: no öcsi, mi újság? A levelek mind ritkábban jöttek. Minden télen elmondtuk, hogy bizony mi is írhatnánk Mari néniéknek, de aztán mégis elmaradt a levélírás. Egyszer Amsz A jegyzetíró lényegesnek tartja, hogy ez a hét zenész — hivatásuk szerint is zeneoktatók — kiülnek a véletlen által összeterelt nyilvánosság elé, bele abba a forgalomba, ahonnan alkalmasint kíváncsi idegenek fényképezőgéppel és filmfelvevővel közelítik meg őket. És nemcsak a zenét viszik magukkal, hanem a képi látványt is megörökítik, mert ezek a zenészek, heten, az apródi ruhát utánzó szerelésükben, korhű hangszereikkel egy letűnt világot idéznek, ahol még az érzelmeknek, a szerelem romantikájának, megálmodásának mások lehettek a formái. Talán a tartalmi elemei is változatosabbak, kifinomultabbak voltak, mint a maiak. És ezt a lovagi zenét, lovagi szolgálatot ezek a mai muzsikusok nemes és nemesítő szándékkal teszik. Érdemleges hatással. Tanúsíthatjuk, mert az érdeklődőket végül is megfogja ez a produkció a várfal tövében és egy teremnyi létszám csak megtapsolja a hol vidámabb, hol andalítóbb ritmusokat. Ráhangolódnak az utca emberei valamire, amit addig nem ismertek, nem hallottak. Innen már értjük is a gesztust, azt a százezer forintot, amit ezek a művésztanárok terdamból jött egy fakereskedő, és szentül állította, hogy ő ismeri Ernő urat, üzlettársak voltak, és nagyon sajnálja, mert meghalt a felesége... Anyám sírva fakadt, az utolsó filléren misét mondatott Mari néni lelke üdvéért, ott is voltunk valamennyien a templomban, és könnyezve imádkoztunk a megboldogultért. Eltemettük, elsirattuk Mari nénikét tisztességgel, a magunk módján, bár az űr még sokáig ott maradt a lelkűnkben. Néhány éve Hágában jártam hivatalos úton, és szétnéztem abban a gyönyörű országban. Hágában a szállodám ablakai a tengerre néztek, hajnalonta lesétáltam a homokos tengerpartra és sokáig bámészkodtam a lovasok után, akik egy kis sétalovaglásra ideruccantak. Néztem a sirályokat, csavarogtam az utcákon, megbámultam „Maduroda- mot”, a miniatűr kis makettországot, ahol tiszteletünkre a hercegnő — mint a népművészetek nagy kedvelője — fogadást adott. Egy házon egyszer csak megpillantottam egy cégtáblát: Frau Eitner. Perceken belül a mi drága — azóta bizony alaposan megöregedett — Mari néni karjai között voltam, aki sírva könyör- gött: — Kérlek, vigyél haza! — És Ernő bácsi? — Öt éve temettem. Nehéz napok következtek. Előttem volt a síró aggastyán, az én drága fiatalosan könnyed, aranyszívű, gerle szavú Mari nénikém, és alig vártam, hogy idehaza elmondhassam a nagy újságot: — Feltámadt Mari néni! Személyesen beszéltem vele, és szeretne hazajönni... Megállt körülöttünk a levegő. Öregjeim arcán a komor kételkedést láttam, könnyet senki sem ejtett. Bámultuk, tanácstalanul néztük egymást, végül a mama törte meg a hallgatást: — Mari nénit mi eltemettük! Misét is mondattunk érte, így a mi számunkra ő halott... Azóta semmi hír Hágából, Mari néni nevét nem ejti ki a család, de az emléke szent. Fekete gyászszalagot is varttak a fényképe köré... Azóta tudom, hogy születni és meghalni csupán egyszer lehet... Szalay István hangszervásárlásra kaptak a megyei tanács ifjúsági kuratóriumától! Aztán itt van ez a toronyzene a Minaretben! Az MMK Egri Szimfonikus Zenekarának rézú- vós kvartettje a júliusi időben felvonul a karcsú torony erkélyére, ahonnan annak idején a müezzin szólított Allah dicséretére és a két trombita, a kürt és a harsona onnan szórja le a megálló érdeklődőknek Bach, Banchieri, Valentin Haussmann, Hohann Staden, Tielman Susato, Pierre Pha- lése dallamait; más eszközökkel, más színhelyea adva ugyanazt, mint a Musica Aulica. Benyó Tibor, Kovács Gyula, Puzsik János és Takács Sándor elfújják Andreas Hammerschmidt Csókdalát is a XVII. századból, mert a szerelmes muzsikusok kedvelt hangszerükön adták olykor szerenádjaikat a mainál jóval békésebbnek tűnő Európában. A minaret körül is felcsattant az elismerés tapsa, mert itt is megálltak, vagy leültek a Hotel Minaret lépcsőjére azok, akik az esti órában hangulatébresztőnek találták a művészi produkciót. Véleményünk: nem abbahagyni! (farkas) Munkában a kecskeméti tévések 1 ..................................— 1 1 Z enélő órák Az utca emberének
