Heves Megyei Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-15 / 63. szám
6 NÉPÚJSÁG, 1989. március 15., szerda Emlékezünk Ebben az esztendőben újra munkaszünetté, piros betűssé vált egyik legnagyobb nemzeti ünnepünk, március 15-e. Ebből az alkalomból lapunk is szeretne olyan összeállítást közzétenni, amely méltó e jeles naphoz. Március idusa számunkra nemcsak önmagát jelenti. A vér nélküli forradalmat a szabadságharc követte, majd bukás és megtorlás következett. Számunkra mégis az a gesztus fontos, amikor a nemzeti egység, a haladás és a függetlenség jelszavait tűzhette a magyarság zászlójára. Sok illúzió is volt abban a hitben, hogy ellentétek nélkül végbemehet a változás, a márciusi ifjúság akarata ellenállás nélkül diadalmaskodhat. Petőfi napja, március idusa mégis úgy él a köztudatban, mint annak a lehetősége, hogy a józan ész, a közmegegyezés úrrá lehet műiden akadályon. Az itt következő összeállítás szeretné feltárni a nagy örömmámor ellentmondásait, megörökíteni Petőfi diadalát és vereségét, a kibontakozó ellentmondásokat, s mindazt, ahogy az utókor felidézi az egykor volt eseményeket. Tudjuk, hogy reménytelen vállalkozás minden jelentős csomópontot feltárni. Mégis úgy véljük, hogy sikerülhet néhány jellemző szemelvénynyel a sablonok mellett valamilyen összetettebb képet nyújtani. Mindenkiben élnek ugyanis bizonyos beidegződések, ki- nek-kinek más jut az eszébe március 15-e idézésekor. A lényeg az, hogy a történelem bármelyik szakaszában is felismerjük az objektív körülményeket, s mindazt, amelyen saját erőnkből változtathatunk. A nemzeti egység, a szabadság és a haladás: olyan jelszavak tükröződnek március idusában, amelyek ritkán találkoztak múltunkban. Ezért is kell olyan híven megőrizni ennek a napnak a hangulatát, de azt is, hogy a következő hónapok mit hoztak magukkal. Ady Endre: A Tűz márciusa Csámpás, konok netán ez a világ S végbe hanyatlik, kit annyian űztek, De élethittel én, üldözött haló, Március kofáira és szentjeire Hadd szórjam szitkát és dicsét a Tűznek. Hadd halljék végre olyan magyar szava, Ki sohse félt, de most már nem is félhet, De kihez bús Hunnia szikjairól Sírjáig eljut, lázítva, bárhova, Gőgös, grófi szó s piszkos szolgaének. Vesznem azért kell tán, mert magyar vagyok S terhére e föld száz Pontiusának S haldoklóan mégis elküldöm magam Boldogabb testvéreimnek síromon: Az új, jobb márciusi ifjúságnak. Testvéreim, nincs nemigaz szavatok, S százszor többet merhettek, minthogy mertek. Békésebb, szebb, jobb, vidámabb, boldogabb Életre váltott jussa nem volt soha, Mint mai, bús, magyar, iijú embernek. Ügy nézzetek szét, hogy ma még semmi sincs, Csak majmolás, ál-úrság és gaz bírság S mégis, lám, ti vagytok a fiatalok S mégis, sír-mélyről látom sikeretek: Holnap talán könnyebb lesz a mártírság. Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet, Mert él basák és buták közepette, Mert hiába lett acélból itt a szív, Szép ember szívként szikrázni ha akar: A honi rozsda megfogta, megette. De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim, Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni, Az Élet szent okokból élni akar S ha Magyarországra dob ki valakit, Annak százszorta inkább kell akarni. Életet és hitet üzen egy halott Nektek fiatal, elhagyott testvérek, Az olvasztó Tüzet küldi a hamu S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el: Március van s határtalan az Élet. Kiss Benedek: Nádtetőn moha ül Nádtetőn moha ül. Gólyakelep — kifaragott bot: űzd a telet! Kifaragott bot — gólyakelep: pörögj a zsendülő mohák felett! Gólyakelep, te kifaragott bot — szívünk párnáit porolgatod! Almokat, álmokat kitereget a tavasz — porold csak, gólyakelep! Szabadságharcunk fehér foltjai Beszélgetés Hermann Róbert történésszel Március 15-ét és az utána következő másfél év eseményeit annyian kutatták már, hogy azt hihetnénk, tisztában vagyunk minden lényeges vonatkozásával. De így látja-e ezt a történész is? — kérdeztük Hermann Róbertét, a Hadtörténeti Intézet tudományos munkatársát. — Korántsem mondanám tisztázottnak az eseményeket, — hangsúlyozza —, bőven vannak még fehér foltok. Különösen a hadtörténet és a külpolitika igényel elmélyültebb kutatást. Itt nem az elszántság hiányzik, hanem például a szovjet levéltárak ide vonatkozó anyaga mindmáig zárolt a magyar kutatók előtt. — Hogyan értékeli ön 48-as forradalmunk európai jelentőségét? — A pontos válaszhoz szintén újabb vizsgálatokra lenne szükség. Szerintem az európai hatalmak számára rossz helyen és rossz időben támadt a „magyar probléma”. Ugyan 1848 márciusában a külpolitikai helyzet kedvezőnek ítélhető, hiszen a status quo megrendült, számos országban forradalmak törtek ki, ám-júliustól mindez megváltozott. Radetzky leverte az olasz felke- ; lést és Franciaország belső problémái miatt csak mértéktartóan támogatta a magyar ügyet. A stabilitás helyreállítására Anglia, Poroszország és a cári birodalom is be kívánt avatkozni, hiszen nem volt szükségük a nagyhatalmaknak egy független Magyar- országra. így a nyugat-európai vezető államok az ellenség, azaz a cári Oroszország feltartóztatását szolgáló Osztrák Birodalmat végül az ellenséggel mentették meg. Ide tartozik még, hogy megszűnt a korábbi érdekközösség az osztrák polgárság és a magyar köznemesség között, így törekvéseink a birodalmon belüli támaszukat is elvesztették. Augusztus végére két lehetőség maradt: vagy visszaadni minden elért vívmányt, ami az önállóságot biztosította, vagy vállalni a fegyveres harcot. — Nem volt semmi lehetőség a békés kompromisszumra? — Ha a bécsi udvarban nagyobb a realitásérzék, esetleg megköthető lett volna egy 1867- es típusú kiegyezés. De erre nem kerülhetett sor, mert az uralkodóház a kemény kéz politikáját választotta. A magyarok pedig úgy döntöttek, vállalják a harcot, hiszen így sem veszthetnek többet, de esetleg sokat nyerhetnek. Sajnos éppen a külpolitikai helyzet gyors változása miatt erre mind kevesebb volt áz eséjy. — 1848 szeptemberétől tehát a fegyvereken dőlt el a nemzet sorsa. Mely területeket kell még alaposabb kutatás alá vonni ebből az időszakból? — Keveset tudunk arról például, hogy pontosan hogyan sikerült 1849 áprilisára szinte a semmiből egy európai színvonalú , hadsereget megteremteni. Ugyancsak feltárásra vár még számos hadvezér tevékenysége. Bem, Görgey és Klapka szerepéről viszonylag árnyalt képpel rendelkezünk, de vannak ellenpéldák is. Például az a Perczel Mór, akit a forradalom egyik megtestesítőjeként ismerünk, kétszer akarta elűzni a kormányt és az országgyűlést, hogy magához ragadja a hatalmat és egy diktatúrával „mentse meg” a magyar ügyet. Szükséges megírni az aradi vértanúk részletes életrajzát is, hiszen . például Damjanichról jelentőségéhez képest keveset tudunk. Óráról órára rekonstruálni kell az egyes hadjáratok lefolyását, ehhez, mint említettem külhoni levéltárakban is nagyobb arányú kutatások lennének szükségesek. — Görgey megítélése körül még mindig viták zajlanak. Egyesek árulónak tartják, mások nagy hadvezérnek... — Én elsősorban vele foglalkozom és úgy látom, hogy a róla kialakított felfogásunk is változni fog. A tények feltárása egyre inkább őt igazolja Kossuth-tal szemben, ami a hadászati kérdéseket illeti. Amilyen jó politikus volt ugyanis Kossuth, legalább annyira csapnivaló katona. Úgy vélem, Görgey volt Hadik András óta az első európai szintű magyar hadvezető, sőt tartok tőle, hogy azóta sem mutatott fel történelmünk hozzá foghatót. Kvalitásait az ellenfelek is elismerték, hadműveleteit tanították a katonai akadémiákon. Kiemelt szerepét mutatja, hogy őmaga is arra számított, elsőszámú áldozata lesz e megtorlásoknak. Épp ezért, amikor a cár kieszközölte számára Bécsben a kegyelmet, azt gondolta, ha őt nem, akkor a kisebb szereplőket serif bántják. Az osztrákok viszont úgy döntöttek, ha már rajta nem lehet, legalább a többieken állnak bosszút. Részben megmenekülése miatt tekintették kortársai árulónak. A kkora volt ellene a harag, hogy amikor 1867- ben hazatért, polikai szerepet nem vállalhatott, sőt, nyugdíjat is csak titokban lehetett adni neki. — Petőfiről ellenben meglepően egységes kép alakult ki a közvéleményben. őt tartjuk 15-e egyik vezéregyéniségének és gyakran emlegetjük, a Bem apó oldalán harcoló katonaként is. Hely tálló ez így? — Március idusának budapesti eseményeiben valóban kulcsszerepet játszott, de a polgári átalakulás nem egyedül ennek, hanem a pozsonyi országgyűlésnek is köszönhető. Ezzel a márciusi ifjak is tisztában voltak. Nem kívántak részt a hatalomból, érezték, hogy ehhez nincs elég politikai súlyuk. Petőfi politikai pályája is lefelé ível 1848 áprilisától. Radikalizmusa nem volt értelmezhető a tömegek számára, a vezetés is inkább okvetetlenke- dőnek tekintette. 1849 májusában Klapka le is csukatta, mivel tiszteletlen levelet írt neki, és csak Görgey közbenjárására engedték ki. Mindez persze nem ki- ' sebbíti költői erényeit és emberi nagyságát. — Egyesek szerint 1848-ba nyúlnak vissza Magyarország későbbi feldarabolásának gyökerei is... — Valóban ebben-az időben jelenik meg az önálló nemzetalapítás gondolata, mely 1848-ban különösen a szerbeknél, a horvá- toknál és a románoknál erősödik fel. Ha tartósan megszületett volna az önálló magyar állam, a románokkal talán meglehetett volna egyezni, de a szerbekkel és a horvatokkal nem. A legszerényebb követelésekkel a szlovákok álltak elő, mindössze egyházi önkormányzatot akartak. Természetesen az ő fejükre ütöttek végül a legnagyobbat. 1849-ben a magyarok megértették a nemzetiségi kérdés fontosságát és keresték a kompromisszumok lehetőségeit, jól bizonyítják ezt a nemzetiségi törvények is. — A forradalmat tehát (most már mondhatjuk, hogy a nagyhatalmak közös kívánságára) végül leverték. Mekkora volt valójában a megtorlás? — Ez elég esetlegesen történt. Sok múlott azon, ki volt az adott körzet katonai paracsnoka. Egyes helyeken Kossuth-szakál- lért is halál járt, másutt csak elküldték az illetőt borotválkozni. A retorzió nagyobb mértékben érintette a polgárokat, mint a katonákat, s az előbbiek között is elsősorban a plebejus réteget: jegyzőket, plébánosokat, gerillacsapatok vezéreit és tagjait. Végül is százharminc halálos ítéletet hajtottak végre. Csak egy ösz- szehasonlító adat: az 1956-os ellenforradalom után 300-nál több személyt végeztek ki... — Változik-e vajon az új ismeretek köztudatba kerülésével majd az ünnepi megemlékezések ,, koreográfiája'? — Rossz érzéseim vannak az ünnepségek miatt. Egy történelmi korszaknak semmi sem árt többet, mint az aktualizálás. Könnyebb jelszószerű hamis párhuzamokat alkotni, mint a gyakran bonyolult igazságot önmagában elfogadni. Ahogyan Petőfit nem tekinthetjük előkom- munistának, Táncsicsot előszo- ciáldemokratának, úgy például Kossuthot vagy Széchenyit nem sajátíthatja ki egyetlen párt sem. Éppen a magyar forradalom és szabadságharc történelmünknek az az időszaka, melyhez a legtöbb hamis legenda tapad. Számos olyan személy és esemény akad ugyanakkor, melyek legendásak, csak éppen nem kaptak elég propagandát. Itt bizony „helycserere” lenne szükség. Pontos képet múltunkról csak a té-, nyék tisztázásával alkothatunk, ám eközben mi, történészek sem feledhetjük, hogy egyikünknek sincs kezében a bölcsek köve.... Koncz János Hermann Róbert munkaasztalánál, Görgey lovas- s*cbrávai Előzmények (Részlet: Lackó Mihály: Széchenyi és Kossuth vitája c. kötetéből) Hector Berlioz, francia zeneszerző, útitáskájában a Rákóczi- induló friss kéziratával, 1845- ben Bécsből Pestre indult, hogy hangversenyeket adjon a Nemzeti Színházban. A muzsikusnak nem volt szerencséje. Bécs felől, ha semmi nem jön közbe, viszonylag kellemes dunai hajó- úton érkezhetett volna. Utazása idején azonban a Dunát sűrű köd lepte el, így Berlioz nem tehetett mást: kocsira ült. Nem sok öröme telt a szárazföldi utazásban. „... a Bécstől Pestig terjedő hatalmas síkság egész területén olyan ritkák a közönséges kavicsok, mint a smaragdok... a talaj itt valami finom porból áll, azt hinné az ember, hogy szitálták, és amikor az eső átnedvesíti, kátyúkat alkot. A lovak nagy erőfeszítése kell, hogy ezeken átvonszolódjunk... Nem szárazföldi, hanem sárföldi útnak kellett volna mondanom. Elképzelheti, micsoda varázsa van az effajta utazásnak!” Ezek a sorok a zeneszerző Emlékirataiból valók, pontosabban azokból az úti levelekből, melyeket Berlioz emlékezéseihez csatolt. Egy „keleti út” a 19. századi olvasó számára aligha jelentett egyebet puszta kalandnál — mi azonban már azt is megfigyelhetjük, ami a viszontagságok mögött van. Nemcsak azt tehát, hogy milyen kényelmetlen vállalkozás volt akkoriban Pestet a szárazföldön megközelíteni, hanem azt is, hogy a 19. század közepe táján mennyire mást jelentett az emberek számára egy közép- vagy kelet-európai utazás. Sokan persze már akkor is érezték, hogy az utak rossz állapotában, a közlekedés nehézségeiben mennyi minden jelenik meg. Könyvecskénk egyik hőse, Széchenyi István, „elsüllyedvén a szabad országút porában”, tudta, hogy „a sárban kelepcézett egyén, valamint nemzet, nemcsak nem szabad, de a szabadságnak legnevetségesebb torzképe”. Széchenyi érezte, hogy „biztos közlekedés nélküli országban, mint holt testben, inkább csak teng és hervadoz az ember, mintsem hogy élne és virulhatna.” A Bécset elhagyó nyugat-európai utas szemében a császárvárosön túl végképp a „kelet” következett: „párizsi” léptékkel alig mérhető, idegen világ. Berlioz első úti tapasztalatai is ezt mutatták. „... Duna egyszerre csak fejébe veszi, hogy kiárad, és dühöngő hullámaival elbontja azt a fekete árkot, amelyben tizenöt órája tocsogunk, és amelyet a helybeliek konokul országútnak neveznek?! Megadó szunyóká- lásomból éjfélkor felriasztott a fogat mozdulatlansága és ä körülöttünk mennydörögvé zuhogó víz' moraja. A kocsis, aki találomra hajtott, egyenesen bevitt a folyó ágyába, s most már moccanni sem mert. A víz közben folyton emelkedett. Egy magyar tiszt, aki, a kocsi zárt fülkéjében helyezkedett el, két vagy három ízben megszólított azon a kis ablakon keresztül, amelyet a szerencsétlen batár válaszfalára alkalmaztak. — Kapitány úr! — szóltam hozzá most már én is. — Uram? — Nem gondolja, hogy vízbe fulladunk? — De igen uram, ezt gondolom. Szolgálhatok egy szivarral?” A kocsit, reménytelennek látszó helyzetéből végül is egy arra járó paraszt húzta ki, s Berlioz nem győzött csodálkozni: mit kereshet ez a paraszt ebben az ítéletidőben? Mint ahogy az utak nyomorúságos ájlapota is tanúskodik egy vidék fejlettségéről, gazdasága szerkezetéről és lakói mindennapjairól — ez a kaland is árulkodó. Ne a halált megvető „magyar virtust” keressük — mint Berlioz — a vízbefúlás küszöbén egykedvűen szivarozgató magyar kapitányban. Az ő élete nem volt olcsó. Berlioz kalandja mögött szikár világ rejlett: egy olyan ország, ahol a kilencmillió nem nemes majdnem semmi, s ahol a parasztság több mint fele egyáltalán nem rendelkezik földdel. Persze a fogékony párizsi művész nem volt kizárólag személyes tapasztalataira utalva: tudott már egyet-mást erről az országról. „Ha az ember Ausztriában utazik, legalább három fővárosát kell feltétlenül meglátogatnia: Bécset, Pestet és Prágát. Igaz ugyan, hogy bizonyos mogorva emberek azt állítják, hogy Pest Magyarországon van és Prága Csehországban. De ez a két ország szerves része az osztrák császárságnak, testestül-lelkestül, vagyonával ugyanúgy hozzá tartozik, és körülbelül ugyanolyan odaadó híve is, mint Írország Angliának, Lengyelország Oroszországnak, Algír Francia- országnak, és mint ahogy minden időben minden leigázott nép hozzá volt láncolva legyőzőjéhez.” Zeneszerzőnk jól tudta, hogy Európának abban a részében utazik, ahol még szinte érintetlen a Szent Szövetség uralmi rendszere, tudta, hogy az az ország, ahol útja vezet, egy sok- nemzetségű birodalom tagja, s tudta azt is, hogy ez az ország nem önálló, lakói nem „szabad nemzet”. Az a kettős látás, ahogyan a Pestre utazó Berlioz e vidéket szemlélte, e korban nem volt szó? katlan. Az egzotikus, a nyugati szemnek idegen Magyarország, ahol „a talaj valamiféle finom porból áll” — tehát az ismeretlenség világa —, és az elnyomott, leigázott nemzet minden európai fő számára nagyon is ismerős képié találkozott itt; Kelet-Európa, a „civilizált világ” vége, s Kelet- Európa, ahol az uralomnak s a nemzetek fejlődésének ugyanazok a törvényei, mint mindenütt. Két kép tehát, amely nem mondott ellent egymásnak. Látni fogjuk: részben éppen azért, mert egyik sem volt egészen pontos. E pontatlanságnak többek között az az oka, hogy Berlioz csak felületesen ismerhette a Habs- burg-császárság viszonyait. Nem szabad elfelejtenünk azonban azt sem, hogy zeneszerzőnk mögött olyan politikai élmények és tapasztalatok álltak, melyek csak felemás módon illettek az ausztriai monarchia keretei közé. Amíg a Fantasztikus szimfónia szerzője a rozzant postakocsival Pestre érkezik, elevenítsünk fel kettőt múltjának e meghatározó élményei közül: azokat, amelyek szélesebb érvényűek Berlioz személyes életsorsánál, s melyekhez hasonlókat egy egész nyugat-európai nemzedék élt át.
