Heves Megyei Népújság, 1989. február (40. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-22 / 45. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. február 22., szerda / Egri stúdió-előadások Füst Milán: A zongora, Szép Ernő: Május Két kiugrás 1915-ben játszódó Májust gyak­ran tűzték műsorra színházaink eddig is. A sztori tehát ismerős, így hát inkább az értelmezésre érdemes odafigyelnünk. A helyszín a Népliget, számos, perifériára szorult kisember élet­tere. Rövid monológjaikból raj­zolódik ki a korhangulat. Szűk mozgásterű, nyomorúságos élet­terükben mégis meglátják a szépséget, azt a kicsiny csodát, amiért érdemes vállalni sorsu­kat. Ezt a haláltáncot minden bi­zonnyal szándékosan tette ezút­tal zaklatottabbá, pergőbbé a rendező. A korrajz keserű érzé­seket indukál bennünk. Ebben a felfogásban az előadás talán szi­kárabb, kevésbé érzelmes, mint ahogy a szerző sugallta. A skic­cek felvázolásában jól „működ­nek” a társulat tagjai. Némelyik karakter, így például Bicskei Kiss László cipősubickolója, Mi- kula Sándor luftballonosa, Fehér István handléja, Bregyán Péter rendőre hagy nyomot emlékeze­tünkben. Megyeri Zoltán (a fiú) jól old­ja meg „testre szabott” szerepét. A hangsúly mégiscsak az ön­gyilkost alakító Gáspár Tibor, s a leányt üde ordenárésággal játszó Román Judit kettősén van. Gáspár Tibor mélylélektani közelítéssel, részleteiben is ki­dolgozva ábrázolja az életből ki­ábrándult középkorú férfit, talán kicsit keserűbben, minthogy el­hinnénk neki: a lány kedveske­dései valóban meggyőzték. S a rendezés a darab végén afelől is kétséget hagy bennünk: vajon kéz a kézben hová vezet kettőjük útja. Jámbor Ildikó Elöljáróban le kell szögezni, hogy az egri Gárdonyi Géza Színház legfrissebb stúdióbemu­tatói — Füst Milán: A zongora és Szép Ernő: Május című egyfel- vonásosainak színrevitele — meggyőztek bennünket arról, hogy az idei évadban jelentős te­hetségekkel erősödött a társulat. A premiert február 14-én tartot­ták Egerben, az MMK-ban. Szí­nészi kvalitásainak bizonyítására remek lehetőséget kapott az első színmű egyik főszerepében Bre­gyán Péter, a másikéban pedig Gáspár Tibor. Bregyán szenzációsan alkotta meg a gabonabizományos Mühlstadt Arthur, alias Tutyika figuráját. A permanens alkohol­mámortól kissé ügyefogyott, másfelől felesége fondorkodása- ival szemben eszesen gyanakvó, valójában engedékeny félj szere­pében lélekvidámító perceket szerzett közönségének. (Úgy lát­szik, a cél érdekében még szakál- lát is könnyedén feláldozta.) Fráter Kata Hanniként ár­nyaltan, néha idegesen ábrázolta a gyereknevelésből, kicsinyes hétköznapokból kitömi vágyó, édeskedő szeretetével zsaroló asz- szonyt. Csak hát részben mert már ismertük, részben mert köny- nyen elfogadtuk, nem okozott meglepetést. Füst Milánnak kevésbé is­mert, játszott színműve — vala­mikor a húszas évek tájékáról — egy zárt belső világú polgári ott­honba vezet be bennünket. A család anyagi viszonyai nem job­bak és nem rosszabbak, mint más középosztálybelieké. Ami a cse­lekményt szervező konfliktust adja, ma is aktuális lehet: a hős­nőben él a vágy, hogy átlagos, kisszerű életéből kitörjön, s gro­teszk módon önmegvalósítását, házassága zűrzavaros belső vi­szonyainak stabilizálódását egy zongora birtoklásától váija. A vágyott tárgy megszerzéséért mindent megmozgat, önbecsülé­sét, morális tartását is sutba dob­ja. Kétségbeesett kapaszkodása szükségképpen kudarccal, kompromisszummal zárul. A szemlélő számára már a kezde­tektől nyilvánvaló, hogy valójá­ban más itt a baj. A tartósított boldogtalanság nem váltható meg sem egy zongorával, sem más egyebekkel. Ami hiányzik: az emberi kapcsolatok konflik­tusfeltáró nyíltsága. Szőke István lendületes, elem­ző rendezésében ez a tragikomé­dia ma sem porosnak, valódi ere­dete szerint avantgarde-nak sem tűnik, inkább mainak, keserű­nek, mulattató szembesítésnek. Zavaró viszont — talán a hely­szín, a Megyei Művelődési Köz­pont nagytermének akusztikájá­ból is adódó — a szükségesnél erőteljesebb harsányság. A díszlet egyébként ökonomi­kus, a jelmezek pedig szemet gyönyörködtetőek. Nem okoz­nak csalódást a további szerep­lők sem. Bókái Mária Mühlstadt nővéreként elemében van, a fon­Szép Ernő: Május (Gás­pár Tibor — Román Judit) (Fotó: Koncz János) Füst Milán: A zongora (Bó­kái Mária — Bregy án Pé­ter) toskodó, szószátyár polgárasz- szonyt dinamikusan formálja meg, ámbár Bregyánnal közös jeleneteiben néha úgy érezzük, mintha két külön darabban ját­szanának. Sokkal kiegyensúlyo­zottabb a két hölgy partneri vi­szonya. Olgyai Magda meggyő­zően szenilis az öregasszony sze­repében. Gáspár Tibor (Nau- man Gerő) figyelemre méltó ka­binetalakítást hoz már itt is, s a két segéd (Megyeri Zoltán, Fe­hér István) ehhez kellően asz- szisztál. Többek között feltűnik még Mikula Sándor, Kőszáli Ibolya, Nemesházi Beatrix — utóbbiak jelenléte kellemes a szí­nen. — Furcsamód, Szép Ernő vál­sághangulatot tolmácsoló figurái mai szemmel is ismerősek. Az netelű ügyek, amelyeket több­ször felidézünk. Ilyen a volt ti- szakécskei tanácselnök öngyil­kossággal zárult, emberileg meg­rázó, ám megszívlelendő tanul­ságokban mégsem szűkölködő esete. Ezek miatt elevenítette fel a szombati Ismét — a javából! cí­mű program azt a riportot, amely február 11-én hangzott el a 168 órában. A szerkesztők egy kóros társa­dalmijelenséget ostoroztak, azt a gyakorlatot, amely valaha or­szágszerte dívott, azt a kellőképp el nem ítélhető, fehér asztal mel­letti egyezségsorozatot, amely nem mindig azokat juttatta előnyhöz, akik arra rászolgáltak. Megkérdezték a megyei ta­nács elnökét, akinek kultúr­merő szavakkal minősíthetjük. Most viszont arról faggatták, hogy miért biztösított mindig zöld jelzést egy barátja törekvé­seinek. Akkor is, amikor mások­nak dukált volna az a jelképes pálma. Megszólaltak a helybeliek is, kifogásolva az effajta eljárásmó­dot. Meggyőződésem, hogy az első titkárnak van igaza, aki elítélte a csakazértis vendéglátást, aki azt vallja, hogy háttérbe kell szoríta­ni a protekciót, a részrehajlást, a sógorság, komaság befolyásoló motívumait, mert a döntések csak ekként mérlegelhetik a va­lódi érdemeket. Nemcsak Bács-Kiskunban, hanem mindenütt... Hasznos információk Február 15-én a Rapcsányi László által szerkesztett Vallá­sok világhíradója hasznos, el­gondolkodtató információkkal — ezekre is szükség van — gazda­gított minket. Napjaink egyik ak­tualitása a fegyver nélküli kato­nai szolgálat témaköre. Nos, ez­zel kapcsolatban megtudhattuk azt, hogy a problémát már a XVI. században felvetették, méghozzá a személyi szabadságjogok szer­ves tartozékaként. Kuriózum­ként hatott az, hogy a militarista porosz államban is tiszteletben tartották ezt a lelkiismeretből fa­kadó óhajt. Ilyen volt az Osztrák — Magyar Monarchia alapállása még az I. világháború idején is. Restelkednünk mégsem kell, hiszen a szocialista táborban út­törők lettünk, méghozzá azzal, hogy 1977-ben egy egyházi cso­port már részesült ilyen „mente­sítésben”. Úgy tűnik, most még gyorsabb tempóban haladunk előbbre, s az sem baj, hogy jó néhányan so­kallják a megszabott időt, utalva az esetleges „büntető” szemlé­letre. így van rendjén, hiszen a véle­mények pluralizmusa minden­képpen gyógyír lehet a régi se­bekre. Egyéb területeken is. Megrendítő adalékok Hétfőn reggel lekapcsolni akartam a készüléket, indultam volna munkahelyemre, amikor megdöbbentettek a nyugdíjasok műsorának, a Hogy tetszik len- ni?-nek szomorú adalékai. Az első blokkban azok az idő­sek vallottak sorsukról, akik az elmúlt négy évtized alatt tisztes­séggel dolgoztak, akik nem fele­lősek a mai válsághelyzet kiala­kulásáért, akik pillanatnyilag 3600—4000 forintból — a kife­jezés egyáltalán nem túlzás — nyomorognak. Áldozatokat hoztak, felnevelték gyermekei­ket, akiknek zöme a maga bajai­val birkózik, s aztán az utolsó stá­ció előtt magukra maradtak be­tegségekkel, egyedülléttől, anya­gi csődtől gyötörve. Olyannyira, hogy nincs módjuk megvásárolni a megmagyarázhatatlanul drága gyógyszereket, olyannyira, hogy az egészségügyi kormányzat bü­rokratáinak „jóvoltából” órákat ácsoroghatnak, amíg átvehetik a keresett medicinákat, olyannyi­ra, hogy a piaci kofának kell megszánnia őket, hogy hó végén némi babot, zöldséget, fokhagy­mát vehessenek. Nem vádoltak, mégis piron­kodni illene mindazoknak, akik patópálos nemtörődömséggel, bántó hozzá nem értéssel, arcpi­rító iskolázatlansággal erre a mélypontra sodorták őket. Talán nem véglegesen... Pécsi István „Zenével többet lehet kifejezni99 Rózsa Pál zeneszerző a Gélemről és az operáról (Fotó: MTI- Press) Jancsó Miklós új filmjében filmtörténeti témához nyúl: a prágai Gólem legendáját dolgoz­za fel, méghozzá az opera műfa­jában. Az új opera zeneszerzője Rózsa Pál, aki az utóbbi években mind több darabbal jelentkezik a hazai és a külföldi zenei életben. Vele beszélgettünk a készülő filmről és zeneszerzői munkájá­ról. — Jancsót eredetileg egy kül­földi producer horrorfilmre akarta felkérni, de ő erre nem vállalkozott— mondja a kompo­nista. — A témából mást akar csinálni. Számomra ez éppúgy nem meglepő, mint műfaji vá­lasztása, hiszen tudom, hogy a zenének eddig is komoly szere­pet szánt filmjeiben, sőt Olaszor­szágban operát is rendezett már. A Gólem szinopszisa voltakép­pen készen volt néhány éve: az elmaradhatatlan alkotótárs, Hernádi Gyula Frankenstein cí­mű regényének egyik epizódjá­ról van szó. Ebből Kopányi György készítette eí az opera szövegkönyvét, mely alapján ze­nei anyagot írtam. — Áz operafilm számára mi­lyen lehetőségeket rejt az emlí­tett téma? — A Gólem legendája össze­fonódott az európai zsidóság vi­szontagságos történetével Az ül­dözés, az elnyomás, egy kisebb­ségi népcsoport és a hatalom vi­szonyának problémája drámai mű számára fontos mondaniva­lót kínál. Ezenkívül nagy szerep­lehetőség olyan kitűnő opera­énekesnek, mint Polgár László, Gulyás Dénes, Gáti István, Csengeti Adrienne, Tóth János, Gregor József és mások, akik közreműködnek majd a filmben. Ezért is vállalkoztam örömmel a feladatra. — Nem érzi úgy, hogy az ope­ra csillaga leáldozóban van? A műfajt már temették, illetve sze­rették volna eltemetni. — Tudom, hogy zenei tekin­télyek — mint például Pierre Bo­ulez is — arról beszéltek, hogy föl kell robbantani az operákat. Én azonban úgy vélem, a közönség szereti a műfajt, és nemcsak an­nak klasszikus darabjait, hanem az újonnan születő műveket is. A különböző kulturális-zenei in­tézmények éppen ezért szorgal­mazzák az új műveket, támogat­ják, ösztönzik a szerzőket. Az eredmény sem marad el: filmen, televízióban, színpadon egyaránt reményteljes produkciók szület­nek nálunk is. Gondoljon csak Bozai Attila, Szokolay vagy Vaj­da János alkotásainak elmúlt évekbeli sikereire. Vajda művét, a Mario és a varázslót nemrégi­ben a televízióban és az Opera- ház színpadán is láthattuk. Mindez talán amiatt alakul így, mert a zenével és az énekkel olyasmit is ki lehet fejezni az élet­ből, az emberi érzelmekből, ami prózában sohasem lehet teljes. S nemcsak Mozart, Puccini, Verdi vagy Bartók, Schönberg, Sztra- vinszkij idejében volt így, hanem ma is. — Úgy tudom, nem ez az első operája. — A műfajban megteendő el­ső lépésre Kafka A per című re­gényének élménye indított. Josef K. énekmonológjával egy olasz- országi pályázaton második dijat nyertem. Kopányi György Pro­fán trió című darabja alapján ugyancsak egy énekesre, noha több szólamban komponáltam a másik operámat. Megzenésítet­tem Babits verses drámáját, a Laodameiátis. Az utóbbinál kü­lönösen inspirált egy nagy drá­mai szopránszerep kibontásának lehetősége. — Ön nem végzett zeneművé­szeti főiskolát. Okozott ez ne­hézségeket abban, hogy a zenei életben — elsősorban itthon — elismertesse magát? — Nem mondhatnám, hogy különösebb akadályt jelentett volna, bár előfordult, hogy szóvá tették a hátam mögött. Műveim megítélésében, elfogadásában nem játszott szerepet. — Mi az eredeti szakmája? — Vegyész vagyok. Tizenhat évig dolgoztam mérnökként, az­tán egy ideig tolmácskodtam, vé­gül a Zenemű Kiadónál korrek­tori állásom volt. — Most már „szabadúszó”? — Igen, zeneszerzőként több időre volt szükségem. A jogdíja­im már elérik azt a mértéket, ami a megélhetéshez nélkülözhetet­len. — Ezt a beszélgetést nehéz volt időben egyeztetni, mert so­kat van külföldön. Utalt rá, hogy nemzetközi versenyen sikerrel szerepelt az egyik műve. De nem ez volt az egyetlen. — Darabjaim közül több is ré­szesült már elismerésben. Leg­utóbb a nyáron nyertem első dí­jat egy olaszországi zeneszerző­versenyen. Torinói kiadónál megjelenik a partitúrám, a mű­vet pedig a jövő nyáron Perugiá- ban előadják. Remélem, ezen a bemutatón én is ott lehetek. Ér­dekel, hogyan szólaltatják meg a darabjaimat. Ebből a szempont­ból nemrégiben élményt jelen­tett a világzenei napok keretében az a Hongkongban rendezett hangversenysorozat, amelyen Dubrovay László kollégám elektronikus művével együtt az én kamaradarabomat is bemu­tatták. — Hogyan fogadták a magyar darabokat? — Kedvező volt a fogadtatás, s ebben közrejátszott a színvona­las megszólaltatás is. Rögtön fel­kérést kaptam egy japán zongo­raművésznőtől, hogy újak szá­mára új darabot. — Mint zeneszerzőnek, mi a kedvenc műfaja? — Az operaírás mellett legszí­vesebben versenyműveket kom­ponálok, és szeretek variációso­rozatot készíteni akár saját, akár más által írt témára. Eddig nyolc versenyművet írtam különböző hangszerekre. Az összes hang­szert szeretném így kipróbálni. — Lakótelepi lakásában be­szélgetünk. Úgy hiszem, ez a környezet nem éppen ideális a csendet, koncentrációt igénylő komponáláshoz... — Engem a külső körülmé­nyek sohasem zavarnak. Még utazás közben, ha úgy adódik, repülőgépen is tudok dolgozni. Belső hallás alapján teleírok né­hány oldalt, aztán itthon ellenőr­zőm zongorán. Csak ehhez hasz­nálom a zongorát, mert egyéb­ként be kell vallanom, nem ját­szom valami jól. Eredetileg he­gedülni tanultam. V. Gy.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom