Népújság, 1988. december (39. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-17 / 300. szám
4. GAZDASÁG — TÁRSADALOM NÉPÚJSÁG, 1988. december 17., szombat Termesgőzösből múzeum a Dunán Jkz egri Vitkorics-foáz ájjászii letésénetz kalandos históriája A hajó múzeumként áll a pesti Duna-parton A pesti Duna-parton, a régi és — ahol kellett — régiesített Du- na-korzó alatt áll kikötve egy öreg lapátkerekes személyhajó, egy termesgőzös. A hajdani fényes szállodasor helyén magasodó nem kevésbé ragyogó űj szállodák talán kicsit irigykedve tekintenek le rá, hiszen az épületek nem büszkélkedhetnek olyan múlttal, mint a hagyományosan hófehér ruhájában vízen ringó Kossuth -gőzhajó. Ugyanis a kiérdemesült hajó, amely fél évszázadon át járta a valaha állítólag kék Dunát, olyan gőzhajótípus utolsó magyar példánya, amilyennel ma már senki sem találkozhat e tájon. Ez a fajta személygőzös valamennyi európai állam legsikeresebb típusa volt. Már csak a Rajnán és az Elbán közlekedik belőlük néhány. Formájával, berendezésével a régmúltat-Kéjtviáeli, s elkerülhetetlen a századfordulót juttatja eszünkbe. A hajó most múzeum. A falakon nagyméretű fényképek mesélnek hajóépítésünk múltjáról, a termekben pedig a művészi gonddal épített és megmunkált, élethű hajómodellek. A változatosságról a kiállított, eredeti hajózási műszerek, ruhadarabok, hivatalos papírok gondoskodnak. A hajót meglátogatók élményét, a régi hangulatot hajós egyenruhába öltözött, nyugdíjas dunai és tengeri hajósokból őrökké átalakult öreg „vízenjá- rók” fokozzák. A hátsó, felső fedélzeten, levegős teraszéttermet rendeztek be, ahol egyszerre 120 vendég ebédelhet, vacsorázhat. Az étlapok a magyar és a francia konyhaművészet válogatott fogásait ajánlják. S miközben a vendégek a finom falatokat ízlelik, halk szalonzene vagy éppen cigánymuzsika szórakoztatja őket. Ezenfelül még két, régi pompájában berendezett étterem fogadhat vagy száz látogatót. Az egyik ilyen meghitt étteremnek Lánchíd, a másiknak Erzsébeti neve. Az egykori szalonban pedig eszpresszót és drinkbárt találunk, a hajóhoz illő szecessziós berendezéssel. A gőzös mostani hivatalos titulusa: Kossuth Múzeumhajó, a dunai gőzhajózás úszó múzeuma. Rajta kívül a Dunán csak az NSZK-beli Regensburgban található hajózástörténeti kiállítás eredeti hajón, amely utoljára ugyancsak magyar lobogó alatt járt, s Érsekcsanád volt a neve. Milyen kár, hogy nem itt újították fel... Az osztrákoknak is van egy múzeumhajójuk, az 1912- ben épített Schönbrunn, amely még ma is képes hajózni, de nincs benne hajózástörténeti kiállítás. Hajónk, amely ma a Kossuth neves viseli, 1913-ban épült Budapesten, a Ganz és Társa Danubius Gép-, Waggon- és Hajógyár Rt-nél, a MEFTER részére. Vízre bocsátáskor a Ferenc Ferdi- nánd főherceg nevet kapta, s viselte 1919-ig. Ekkor minden olyan haill amely a Habsburg- dinasztia valamelyik tagjának a nevét viselte, madár-nevet kapott; Rigó fett belőle, majd ismét az eredeti nevet viselte egy kis ideig, azután Leányfalu-ra keresztelték. Ezen a néven járta a Dunát 1953-ig, amikor megkapta a hozzá méltóbb Kossuth nevet. 1955-ben a Szovjetunió megszüntette érdekeltségét a magyar hajózásban, megalakult a MAHART, mint a MEFTER jogutódja, és ekkor került s maradt 1984-ig a Kossuth a Magyar Hajózási Részvénytársaság tulajdonában. Közben a hajdani büszke termesgőzös leromlott, elhasználódott, s 1984-ben törölték az aktív hajóállományból, selejtezésre ítélték. Szerencsénkre, akkor már elterjedőben volt a törekvés régi és értékes, egyedülálló dolgaink megmentésére. A kiszuperált és szétbontásra ítélt gőzhajó megőrzésében és helyreállításában több vállalat vett részt. A munkálatokat rögtön 1984-ben megindították. A hajót sikerült besorozni a Közlekedési Múzeum „kiállítási tárgyai” közé, s új rendeltetésének 1986. augusztus 1-jén adták át. Azóta van a Dunán múzeumhajója az országnak- Cs. K. A Kossuth Múzeumhajó az 1953. évi átépítés után (MTI-Press, a szerző felvétele) Eger barokk lakóépületeinek a sorában figyelemre méltó helyet foglal el, de egykori funkciójánál s lakóinak jelentőségénél fogva is városunk egyik legbecsesebb emléke a görögkeleti parókia, az úgynevezett „ Vitkovics- ház ” A „rác templom ’’aljában, a Széchenyi utca dombhajlatában a pravoszláv pap számára 1750- ben vásárolták meg a telket, melyen 1760-ban Szandtner Ferenc kőművesmester megépítette a „rác parókiáit. Az óhitű szerbek és görögök, s azokon belül a Vitkovics-papge- neráció szorosan összeforrtak a várossal. Az Egerben megtelepedett első Vitkovics, Péter volt, aki mint katonatiszt részese volt Egernek a törökök kezéből való 1687. évi visszavívásának. Fia József egri görögkeleti esperes plébános volt, aki merő rágalmazás alapján Bécsben börtön- büntetést szenvedett. Két fia maradt: Mihály, aki Eger város tanácsosa lett, és Péter, aki egri szerb pap, majd pedig esperes volt. Péter műveltségét mi sem jelzi fényesebben, minthogy közelebbi kapcsolatba került a szerb felvilágosodás legjelesebb írójával, Dositej Obradovictyal, — aki később író fiára, Mihályra is a legnagyobb hatással volt. Ő építette az egri rác parókiát! Vitkovics Péter volt az apja a XIX. sz. első fele magyar irodalma egyik kimagasló egyéniségének: Vitkovics Mihálynak, aki 1778- ban az egri pravoszláv papiakban látta meg a napvilágot. Nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy az egri érseki Líceumban tanult bölcseletet; majd pedig jogi diplomát szerzett, és ügyvéd lett. Benne kell tisztelnünk azt a hites ügyvédet, aki több éven át vitte Eger város felszabadítási perét egyházi földesurasága alól, — amiként a levéltári iratok is tanúsítják. A híres-neves épület az utóbbi évtizedek során teljességgel leromlott; s a városi tanács építési osztályát illeti a legteljesebb fokú elismerés, hogy felfigyelt a jeles műemlék házra, s megindította az akciót annak teljes felújítására. A messzi 1983-ban vette kezdetét a még ma sem befejezett nagy és költséges vállalkozás. A Heves Megyei Beruházó Vállá- lat 1983. augusztus 18-án rendelte meg a rác parókia teljes felújításának kiviteli terveit a Heves Megyei Tanácsi Tervező Vállalatnál. E megrendelés szerint „ a részletes tervezési programot az egri városi tanács művelődési osztálya által összeállítandó jegyzőkönyv tartalmazza. „Ez tehát egyértelműen azt jelenti, hogy a felújított épület funkciójának a művelődési osztály a gazdája. A nagy munka építész tervezője Thoma Emőke. A Vitko-- vics-ház funkcionális kialakításának terve szerint az épület magasföldszinti részén lévő helyiségekben ,,állandó kiállítóterek (pl. „barokk Eger”, Vitkovics- szoba) lesznek, valamint a későbbiek során megadott program szerint képző- vagy iparművészeti szakkörök. ” A padlástérben pedig a műemlékileg védett tető- szerkezet alatt „időszakos kiállítóterem” került betervezésre. „Az épület alatt lévő pincében és az ahhoz kapcsolódó mély pince- rendszerben a Panoráma Vendéglátó Vállalat által üzemelt szerb kisvendéglő és egy művészklub nyer kialakítást. ”Igy szól tehát a tervbírálatról készült emlékeztető. Thoma Emőke kiviteli terve 1984. november 24-én hatósági és 23-án Országos Műemléki Felügyelőségi jóváhagyást nyert. Thoma Emőke a ház felújításának műszaki leírásában megállapítja, hogy „az épület rekonstrukciója során az eredeti állapotot igyekeztünk visszaállítani. ” A kiviteli tervről a beruházási vállalat képviselője egyértelműen kijelentette, hogy „a megbízásnak a Heves Megyei Tervező Vállalat kimagaslóan kiválóan tett eleget.”(!) A helyreállítási munkálatokhoz 1986 nyarán kezdett hozzá Lóczi Béla; — ugyanis az eltelt időt részben a ház lakóinak ki- költöztetése, a kivitelezést megelőző aknamélyítő vállalati pincemunkák, nem kevésbé pedig a megfelelő anyagi fedezet biztosítása vették igénybe. A közeli napokban a beruházási vállalat igazgatóhelyettese és műszaki ellenőre arról tájékoztatott, hogy 1988. december 31-én alapjában a munkával végeznek. Az igaz, hogy a C 21 kazán pillanatnyilag nem szerezhető be. Az épületet bejárva a magasföldszinten 6 ragyogó szépen kialakított szobát találtunk, valamint a felvezető lépcsőteret. Kimagaslóan magas fokú munkát végzett Kis József ácsmester a tönkrement tetőszerkezet tökéletesen hű rekonstrukciójával. A városi tanács műszaki osztályán Fekete Mihály mélyépítési csoportvezető, a felújítás gazdája, kész örömmel adott tájékoztatást a jelentékeny munkálatról, kijelentve, hogy a vár után a Vit- kovics-ház lesz Eger második idegenforgalmi látványossága. Megtudtam, hogy a jövőben a templom kőkerítését is helyreállítják, és a házból a rác templomhoz felvezető lépcsőfolyosó is újjá fog születni. Ez,utóbbira vonatkozóan Szabó Sándor elnök- helyettes is megerősítette, hogy „gyűjtjük már a pénzt a templomhoz felvezető lépcsőfolyosóra.” Fekete Mihály elmondta, hogy a Vitkovics-ház felújítása 18 millió forintba kerül! Ebből 15 milliót a város a rendelkezésére álló pénzből használ fel, további 1 millió forinttal a Mátra— Eger Vidéki Intézőbizottság, 2 millióval pedig a művelődésügyi tárca támogatja az ügyet. S ekkor ért, mint derült égből a villám Fekete tájékoztatása a máig gyűrűző gondról: a tervező részére a városi művelődési szektor kitűzött programja elvetésre, magyarán az épület funkcióváltozására kerül sor! A ma is birtokomban lévő vázlatán feltüntette Fekete, hogy a a Vitkovics-ház 6 helyiségéből csupán egyben kap majd helyet a jeles író, Vitkovics Mihály emlékszobája, ugyanis a többiben Kepes György Amerikában élő magyar születésű festőművész állandó kiállítása nyer elhelyezést. A pincerészlegben megmarad a szerb vendéglő, de a művészklub helyett az idegen- forgalmat kiszolgáló kávét s üdítőket, frissítőket forgalmazó büfé és presszó nyer kialakítást. A Vitkovics-ház kulturális részleteire nézve, természetesen Göcző Gézánéhoz, a művelődési osztályvezetőhöz utasított, ő azonban augusztus 14-én a funkció- változás tényén túl, nem tudott tájékoztatást adni, megerősítve a Vitkovics-emlékszoba mellett- a Kepes-féle állandó kiállítás tervét. Részletes tájékoztatást csak 37 nap utánra, szeptember 20- ára ígért! De az adott időpontban az illetékes előadó korrekten csak arról tudott nyilatkozni, hogy ,, Békési elnökhelyettes elvtárs ez ügyben még a minisztériummal tárgyal!” Amikor pedig november 12-én a városi pártértekezleten e gondot szóvá tettem, Varjú Vilmos tanácselnök reflexiójából kiderült, hogy a Vit- kovics-házban Kepes képei mellett egy másik — név szerint meg nem nevezett! — budapesti festőművész alkotásai is elhelyezésre kerülnek. De a Vitkovics-ház kulturális funkcióváltoztatására mi sem jellemzőbb, minthogy arról Thoma Emőke építő-tervező szerint sem ő, sem a tervező vállalat hivatalos értesítést nem kapott, s csak „folyosói beszélgetések” révén értesült róla. Amikor Bodó Sándor megyei múzeumigazgató érdeklődött a Vitkovics- ház állandó kiállításai felől, Békési József elnökhelyettestől már azt a tájékoztatást nyerte, hogy mind a 6 szobában Kepes, — illetve a későbbi elnöki tájékoztatás szerint egy további festőművész — képeinek rendezik be állandó kiállítását, s a Vitkovics- és egri irodalmi állandó kiállítás a padlástérben kap helyet! Mivel a házat a tanács a Gamesz- szel fogja üzemeltetni, Molnár László igazgatóval éves költség- vetést készíttetett, s amint azt Farkas Piroska, megyei művelődési osztály szakreferensétől tudom, a megyei tanács elé terjesztette. Azt már Rófusz Béla, a városi osztály pénzügyi osztályvezetője közölte, a Vitkovics-ház így kimunkált éves költsége 2 millió 300 forintban nyert megállapítást, melyhez a megyei tanács évi 600 ezer forinttal járul hozzá. A nagy kérdés csak az, hogy miként lehetett a kép- és irodalmi állandó kiállítás tárgyi ismerete teljes hiányában annak üzemeléséről reális, milliókra rúgó költségvetést készíteni? A 18 millió forinton felül még további milliókat fog felemészteni a munka teljes befejezése, a kiállítások felállításával, berendezésével és azok folyamatos üzemelésével, fenntartásával, gondozásával. Annak tudatában, hogy elismerjük Kepes György minden vitán felül álló művészi kvalitását, merőben érthetetlennek tartjuk, hogy az egri tanács ily hatalmas milliós városi összegeket fordítson egy a várostól heterogén művész, illetve további, név szerint ismeretlen, bár jeles, de hasonlóan Egertől idegen festőművész alkotásainak állandó kiállítás keretében való folyamatos ápolására; —s ugyanakkor a Vitkovics-ház padlásterébe szorítsák nem csupán Vitkovics Mihá- lyunkat, de a város gazdag irodalmi múltjának bemutatásátTi- nóditól, Balassin, Zalár Józsefen, Tárkányi Bélán, Bródy Sándoron át Kállay Miklósig... A jelentős beruházás elkezdésétől eltelt 2 hosszú esztendő a városi tanács művelődési szektorának nem volt elegendő arra, hogy ha már funkcióváltozás mellett foglalt állást, reálisan kimunkálja a milliós városi költség árán teljesen felújított Vitkovics-ház funkcióját! Pedig a városi tanácsnak lehetett volna már komoly tapasztalata arra nézve, hogy minő problémákat jelent egy helyreállított épület funkcióváltoztatása. Emlékezzünk csak vissza arra, amikor a Bródy Sándor utcai barokk egyemeletes épületet városi vendégház céljára állította helyre, s a végén a Borkombinát bormúzeuma lett belőle... Sugár István Ki beszél már az inkvizícióról? Ránk szakadt a történelmi realitás. Nincs könyvárus, akinek asztalán ne tornyosodnának a Sztálinról írt művek, a glasz- noszty-kötetek, memoárok „arról” az időről. Mindazoknak, akik saját ügyüknek tekintették, tekintik a szocializmust, gyötrel- mes ezeket a műveket olvasni. De kell! Nem kerülhetjük el a szembenézést a valósággal, az illúziókkal le kell számolni egyszer. Bármily keserves is tudomásul venni, hogy a leghumánusabb eszme jegyében embertelen dolgok is történtek. Igaz, átestünk már egyszer a sokkon, magam is fel tudom idézni az elbizonytalanodás, kiürülés nagyon rossz érzését, ami az SZKP XX. kongresszusa után szorongatott sokunkat. De hát az csak olyan volt, mint az értő kézzel adagolt orvosság, megráztuk magunkat — megrázkódott az ország —, de a szocializmusba vetett hitünk nem ingott meg. Sőt az újrakezdés lendülete még erősítette is. De lehet-e hinni mindazok ismeretében, amit talán még mindig nem tártak teljes valóságában elénk? Sok ember dilemmája ez manapság. Ráadásul gazdasági kibontakozásunk számos olyan elemet „visszacsempészett” az életünkbe, amelyet annak idején a szocializmustól teljesen idegennek, mi több, elítélendőnek tartottunk. Túlélheti-e mindezt az eszme? Vagy csupán néhány évtizedig tartó utópiának tekinti majd az utókor azt, amit mi szocializmusnak mondunk? A jövőt teljes biztonsággal természetesen nem jósolhatjuk. Még akkor sem, ha vannak elképzeléseink, terveink — éppen az eddigiek tanítanak rá, hogy óvatosan bánjunk a határozott kijelentésekkel. Magam sem venném a bátorságot, hogy biztassam a szocializmust féltőn kétkedőket, ha nem lennének történelmi példák. Hiszen ki beszél manapság az inkvizícióról? Pedig volt, és szégyenfoltja a katolikus egyház történelmének. Ártatlan emberek sokaságát ölték meg, kínozták halálra egy szent hit nevében. Koholt vádak alapján születtek az istenítéletek, gyúltak a máglyák. És dúltak a keresztesháborúk. Isten és a szeretet jegyében hánytak kardélre tízezreket és raboltak végig országokat. Mindez megtörtént — csak éppen már néhány évszázada. A katolikus egyháznak pedig ma is sok millió híve van, akiket aligha gyötör lelkiismeretfurdalás, amiért hitbéli elődeik valamikor éppen hitükkel ellentétesen cselekedtek. Persze más lehetett akkor is a kortársak helyzete, nyilván közülük is sokan keservesen megszenvedték a kegyetlen tények okozta döbbenetét, lehettek, akik éppen emiatt elfordultak egyházuktól, de hát a sebek szerencsére egy idő után begyógyulnak, a megélt események történelemmé válnak. Az értékelés palettáján megjelennek a színárnyalatok a fekete—fehér—rózsaszín helyébe, s egy idő után kialakul a vélemény: igen, ez is volt, de... A szocializmus őszinte híveinek most nehéz. Önmagukkal is meg kell vívni a kétkedés csatáját érezve közben egyesek „na ugye” véleményét, amire legtöbbször nem lehet ellenvetés. Illetve annyi, hogy a nevében elkövetettek nem mindig jellemzik magát az eszmét. Ami éppen ezért lehet képes túlélni őket. N. Zs.
