Népújság, 1988. június (39. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-10 / 138. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1988. június 10., péntek „Tudatosan kerestem a szépet és a jét” Egy kávé Pók Lajossal, a Heves Megyei Moziüzemi Vállalat igazgatójával Ha valaki szereti az ízes beszélgetést, akkor könnyen megbarátkozik Pók Lajos­sal, a Heves Megyei Mozi­üzemi Vállalat igázgatójá- val. Mondja is, hogy óriási szerencséje vidám természe­te, halkan még hozzá is tűzi: bohémsága. Nagyon sok gondon, bajon átsegítette, emberi kapcsolataiban meg­erősítette, gazdagította. Ká­véval kínál, míg életéről faggatom, s míg az erős fe­ketét szürcsöljük, feltárul egy gazdag sors, vidám tör­téneteken, megszívlelendő sztorikon s komoly elmélke­déseken át. Ki hinné, hogy elmúlt hatvanéves: gondol­kodása, magatartása'fiatalos. — Született egri vagyok, 1928. április 4-én láttam meg itt a napvilágot — kezdi a bemutatkozást. — Családo­mat a XVI. századig tud­tam visszavezetni a város­ban. Kisparaszti família volt, szőlőműveléssel foglal­koztak felmenőim. Szegény volt ifjúságom, ebbe a má­sodik világháború is bele­játszott. Szerettem volna to­vábbtanulni, de szüleim a földnél tartottak. Annyit ér­tem el nagy nehezen, hogy műbútorosnak adtak. A ta- noncéveket is beleszámolva, nyolc évet dolgoztam e szak­mában. Az életemben leg­nagyobb változást a felsza­badulás jelentette. Korán be­kapcsolódtam az ifjúsági mozgalomba, s olyan kör­nyezetbe kerültem, ahol fel­hívták rá a figyelmemet: tanulni kell. A minisztérium külön engedélyével magán­úton végeztem el a tanító­képző akadémiát Sárospata­kon, majd Egerben a törté­nelem—földrajz szakot, vö­rös diplomával. Nagyon ko­molyan vettem a tudás meg­szerzését. Millió tanfolya­mot végeztem el, köztük a marxista—leninista esti egye­tem filozófia szakosítóját, vagy a hároméves esztétikát. (Első történet.) Nem állja meg, hogy közben legszemé­lyesebb élményeiről ne szá­moljon be. Bár kétkedik abban, hogy egy ilyen ko­moly cikkben ennek helye van, mégis ideírom, mert annyira lényéhez tartozik. A főiskolai hallgatók még külön — pincében megren­dezett — előadásra is meg­hívták, hogy elmesélje, hogy milyen volt vigalmi ellenőr­nek lenni 1946 és 49 között. Fiatalembea volt Pók Lajos, amikor egyik barátja sugal­latára elvállalta ezt a sze­repet. . A zenés helyeken tudniillik felárat kellett fi­zetni a vacsorához, ezért a szórakozóhelyeket járni kel­lett, hogy nyújtják-e ezt a szolgáltatást. Mint ifjú le­gény, könnyen kaph ató vol i erre a feladatra, három év alatt megismerte töviről-he- gyire az egri éjszakai életet: kocsmákat, borokat, pincér- lányokat. Nem tudott még fáradtságról. S amikor édes­anyja aggódva kérdezte, hogy hova jár esténként, könnyedén válaszolta: „a katolikus legényegyletbe". Még mosolyogva hozzáfűzi: szerencsére behívták kato­nának, mert már át lehetett látni a fülén ... — Hivatásos népművelő 1951-től lettem — folytatja az emlékezést. — Eger Város Tanácsának népművelési elő­adója voltam, majd 1953- ban felkerültem a megyei tanács művelődési osztályá­ra. A moziüzemi vállalat igazgatója 1968-ban lettem, vagyis húsz éve. Gyermek­korom óta szimpátia, majd szeretet és imádat kötött a kulturális területhez. Sok mindenben részt vettem, így például a művelődési otthoni hálózat létrehozásában. Ezek „emlékműveivé" váltak a kor hibáinak vagy eredmé­nyeinek. Az ötvenes évek­ben a statisztikák számítot­tak, hogy minden területen legyen ilyen épület. Persze hozzá kell tenni, hogy aktív, pezsgő élet volt az akkori­ban. Nem volt más: a tévé, az autó még nem jelentett riválist. Az azokban az évek­ben megkövetelt művelődés- politikának megfelelően ala­kultak a dolgok. Később nagy segítséget jelentett szá­momra a megyei moziháló­zat kialakításában és mű­ködtetésében az ekkor ki­alakult kapcsolatrendszerem. Sokszor tovább lendített bennünket, hogy a községek mozgósították tartalékaikat a filmszínházak érdekében. (Második történet.) Azok a bizonyos ötvenes évek. Sok­szor idézzük őket derűsen vagy kevés mosollyal, ko­moran. Könnyen került ab­ban az időszakban bajba az ember. Pók Lajos meséli, hogy ő is megkapta egy al­kalommal a címkét: osztály­ellenség. Ugyanis egy elő­adást nem tudott megtart tani, mert zárva találta a termet. Ebből aztán nagy botrány lett, a főnöke szerint elszabotálta ezt a rendez­vényt. S mivel nem kis kö­vetkezményekkel járt egy ilyen vád, kénytelen volt va­lamilyen úton-módon véde­kezni. Az újságok segítségét kérte, sikerült is megjelen.- tetni egy kis írást az eset­ről. Persze az ő szemszögé­ből. Ennek az lett a követ­kezménye, hogy ő lett a „jó (Fotó: Perl Márton) fiú”, mert aki ilyen kapcso­latokkal rendelkezik, az csak értékes és osztályhű szemé­lyiség lehet. — Az eltelt húsz esztendő alatt a vállalat tizennyolc­szor kapott valamilyen el­ismerést — szól az eredmé­nyekről. — Ezek között több kiváló vállalati cím, minisz­teri, filmfőigazgatói és szak- szervezeti oklevél akad. De kiérdemeltük a TIT arany­koszorús plakettjét, ahogy az MSZBT-ét is. Hamarosan rájöttem, hogy nem elég a hagyományos filmforgalma­zással foglalkozni, a skálát ki kell szélesíteni. Így szü­letett meg a filmes nyári egyetem, vagy a megyei filmklub mozgalom. Mind­kettő 'országos jelentőségű. En a jövőben is fontos in­tézménynek tartom a mozit. Sokat vitatkoznak erről, de szerintem a községekben is léteznie kell. Jómagam is szívesen ülök be a nézőtér­re, szeretem az értékes al­kotásokat, különösen büszke vagyok a honi sikerekre. Gondot jelent, hogy sok kö­zöttük a társadalmi dráma, pedig nagyon sokan a ki- kapcsolódást keresik a moz­góképben. Nagyon jól ér­zem magam a vállalatnál, jó a kollektíva, öröm így dolgozni. El is ismerték te­vékenységemet, legbüszkébb az elmúlt év novemberében kapott Munka Érdemrend arany fokozatára vagyok. (Harmadik történet.) Egész életében tudatosan kereste a szépet és a jót. Hosszú évekig bérlete volt az ope­rába, de eljárt minden új szórakozóhelyre is. Törzs­vendégnek számított a Ma­ximban. Rendszeresen eljárt, a pincérek, a szereplők már ismerősként üdvözölték. Ám őt is érte itt meglepetés: nagyon tetszett neki Ungár Anikó, a legszebb magyar bűvész. Egy este vendégsze­repeit itt, s Pók Lajos ad­dig „bűvölte” a tekintetével törzsasztala mellől, míg föl­hívta segítségül a színpadra. Beállt tehát bűvészinasnak, s aztán a társaság asztalá­hoz invitálta a művésznőt. Pirulva vallotta be neki. hogy a legszebb estét kö­szönheti neki. —Ügy érzem, hogy alapjai­ban művelődéspolitikánk célkitűzései nem változtak — hangsúlyozza. — Régen és ma is az értékek mind szélesebb körbe való eljutta­tása a legfontosabb. Mindig az értékre koncentráltam, fi­gyelembe véve, hogy társa­dalmunk fejlődése új és új követelményeket állít elénk. Csak a szépre emlékezem, s köszönöm a sorsnak, hogy olyan sok jóban volt részem. Elértem a hatvan évet, test­ben, lélekben erősnek és egészségesnek érzem magam. Feletteseimtől bizalmat kap­tam, nem megyek egyelőre nyugdíjba, de előbb-utóbb eljön az idő, hogy átadjam a stafétabotot. Szeretnék biztos talajt hagyni szak­mámban magam után. Sok társadalmi feladatot látok el. ezeket — míg bírom — ké­pességeimhez mérten ellá­tom. Nélkülözhetetlen szá­momra, hogy részt vegyek a társadalmi mozgásban. (Negyedik történet.) Mo­solyog, mikor azt mondom neki, hogy néhányadmagával Eger „lelkét” alkotja. Aztán szinte szerelmesen beszél a „barokk ékszerdobozról”, a hóstyai esztendeiről, eszmél- kedéséről, s arról, hogy fel­nőttként bejárta az országot, s az első három leggyönyö­rűbb város közé sorolja a települést. Mindent megtett azért — sajátos eszközeivel —, hogy fejlődjön, s hogy minél többen megismerjék. „Szépnek és otthont adónak" tartja, de van amivel elége­detlen: szeretné, ha modern közművelődési intézményei volnának, s régi híréhez méltó vízisportja lenne: ha rangjához méltóan lépne tovább. A csésze fekete egyik fele elfogyott, a másik rég kihűlt ahogy Pók Lajost hallgat­tam. Egy olyan embert, aki lehet barát vagy munkatárs, főnök vagy beosztott: min­denképpen szívünkhöz kö­zel álló. Gábor László TÓDOR JÁNOS: Eltűnt falum nyomában 11/2. A Tótlikból a Templom térre kapaszkodunk föl. Az­óta valahogy a templom is kisebb'' lett, bár lányomnak most is olyan, mint a múlt­kor látott film nyomán Fran­kenstein báró kastélya. Az első világháború hősi halot­tainak márványtábláját olva­som, s Kreiczinger nagyapám iscnzós történeteire gondo­lok, amit már csak a nagy­mamától hallhattam. Japán harcosok ferde kései villan­nak be hirtelen, hogy azután a szertelen képzelet kicsor­buljon a két ember magas, vakolt feszületen. Krisztus Urunk háta mögött az isko­la és udvara: megkínzott drótkerítés őrzi a páncélsisa­kos örök katona kőből kivé­sett alakját. Ha emlékezetem nem csal, ezt még a Duna- parti piactér mellől mentet­ték át ide, az épület és a fák örök árnyékába. Egyszerre idegen és fensé­ges nekem ez a változhatat- lan múlt, ez a megdermedt idő, ami kísértetiesen vág egybe az emlék idejével. Je­len és jövő nélkül vagyok itthon ebben a múltban. És jó ez a múlt, mert az idő vi­szonylagosságára emlékeztet. Rokonokhoz kéne még men­ni, szokványos cselékvésekbe igazolni ittlétünket, de most nincs kedvem ehhez. Nem akarom jelenhez tapadó sza­vakkal megtörni maga/nban az emlékezés nagyszerű ma­gányát. A múlt szertelen asszociáció, amit csak meg­ront a konkrét dolgok otrom­basága. „Eltűnt” falum egy darabig isrríét az enyém. Bá­ró Eötvös József egykori há­za felé megyünk. A kastély­maradvány romosán le­pusztult cselédlakásai fölött újmódi „modern” villák so­rakoznak. Mit jeléntett va­jon a falu jegyzőjének Ercsi? Feltört, kirabolt kriptájába J gyerekként még én is leme­részkedtem. koponyáját so­káig a községházán őrizték. Legendás családi ereklyék eltűnéséről mesélt a nép. Né­hány éve — hála a nagyköz­ség és az ország összefogá­sának — csontjai újra visz- szakerülhettek a Duna fölé magasodó sírkápolnába. És ott, a kripta alatti gyor­san mélyülő partszakaszon lé­pett egy gödörbe Árpi, a nem is tudom már milyen néni egyetlen fia. Az erdő még akkoriban is tele volt bom­bákkal, aknákkal. Nagy­anyám szerint maga Mali- novszkij, a későbbi marsall vezette a szovjet csapatok át­kelését azon a karácsonyi éj­szakán. Apró gumicsónakok úsztak a zajló Dunán, mi­közben a homokfal sáncaiból tüzeltek rájuk a németek. Gyakran gondoltam erre, például akkor is, amikor egy­szer napköziből hazatérve gépfegyverropogást hallot­tam a Duna felől. Lerohan­tam a partra, ahol rengeteg katonát láttam, pontonhidat, naszádokat. Hazáig sírtam, s biztos voltam benne, hogy kitört a háború . .. A személyhajózás megszű­nésével az enyészeté lett a hajóállomás is. Az egykori piac foghíjas betonasztalai­nak nyomát térdeimen őr­zöm: egy futóverseny közben a kofapulton landoltam, térd­csontom megrepedt. A víz­parti sóderhegyek emlékét már csak sejteni lehet. Su- hancok rodeóznak Trabant­tal és kismotorral, egészen a gát pereméig merészkedve, fülsiketítő fékezéssel megza- varva-kísértetve a lomha fo­lyó évezredes nyugalmát. Im­már övék itt a tér. A Duna közepén küzdő kompot figyeljük, ahogy fé­lig az ár ellenében úszva győzi le az időtlen vizet. (Vége) ROCKBALLADA A „MÁNAK” Fehér Anna a Karmel ita-udvarbanr „Áldjon vagy verjen a sors” — hangzik fel a szo­morú dal a Fehér Anná­ban. Szörényi Levente és Bródy János rockballadá­ját a Nemzeti Színház mu­tatta be június elején. Elő­ször Budapesten, a Kar­melita-udvarban játszák a zenés drámai történetet, au­gusztusban Szegen vendég­szerepeinek Vele, s szeptem­berben pedig ezzel nyitja az évadot az ország első szín­háza. Évek óta nagy vita fo­lyik a Nemzeti feladatairól. A jelenlegi társulatot sok támadás érte. Az együttes azonban nem cikkekkel, szó­lamokkal, hanem bemuta­tókkal válaszol — Magyar Elektra, Csiksomlyói passió, István a király, Énekes ma­dár —, e darabok mindegyi­ke a népköltészetből kinö­vő műalkotás, egyik kifeje­ző eszközük a néptánc, s eszmeiségüket áthatja a ma­gyarsors tudatos vállalása. A Fehér Anna e sorozat méltó folytatója. Az előadás egy naptári év magyar nép­szokásaival nyit. Harmatos örömünnep a tavaszköszön­tő, önfeledt hangulatú a pünkösdvárás. Tanúi lehe­tünk Szent István ünnep­lésének, s végül a „vésztel­jes” szüretnek is. A beve­zető részeket követően in­dul a drámai történet: A Déva várát építő kő­művesek közül kettőnek a sorsát követi a színjáték. Mi­után a nagy vállalkozásból hazatértek, egyikükből bí­ró lett, olyan aki megrésze­gedik a hirtelen kapott ha­talomtól: „Nem az itt a lé­nyeg, hol fut a kanca csak az a fontos, ott legyünk raj­ta” — hirdeti. A másik kőműves tisz­tán, emberségesen él a csa­ládjával. Lánya az érzé­keny lelkű Anna, fia pedig az igazságra szomjazó Lász­ló. Anna őszintén megsze­reti a bíró fiát Gergőt, aki­ből nem egyenes úton lesz pünkösdi király, miközben az igazi győztest, a legjob­bat, Lászlót kizárják a ver­senyből. Keserűen ismeri fel: „Hazugság minden, csak játszanak velünk .Ez az a játék, hol úgy szól a szabály: Ha tisztességes vagy, hát jobb ha el sem kezded már”. Bosszút akar állni a megszégyenítéséért, elhagyja otthonát. Amikor eltűnik a bíró lova, ez jó ürügyül szolgál arra, hogy a hatalmasok lopással gyanú­sítsák. Titokban visszatér, hogy figyelmeztesse húgát, Annát ne higgyen Gergő­nek, a bíró fiának, mert az nem tisztességes. Lászlót a zsandárok elfogják, börtön­be vetik. Mint ahogy az eredeti balladában írva van, Fehér Anna legnagyobb ér­tékét, tisztességét áldozza fel azt remélvén, hogy báty­ja kiszabadul. Fivérét en­nek ellenére felakasztják, s a lány — miként Ágnes asszony, egy másik balladá­ban — élete végéig hiába próbálja eltűntetni a becsü­letén esett foltot. Közben a tömeg elégedetlensége fo­kozódik: „Szabadságot, igaz­ságot” — hangzik a kórus egyre követelőbb éneke. A homályos múltban ját­szódó események — gyak­ran úgy tűnik — mintha ma történénnek. Valóság és misz­tikum keveredik. Néha úgy érezzük, hatásosabb lenne az előadás, ha kevesebb vol­na az áthallás az edélyi vi­szonyokra. Kerényi Imre rendező egységes produk­cióvá formálta a különbö­ző irodalmi anyagból épít­kező darabot. A címszerepet Götz Anna játsza, magas ér­zelmi hőfokon. Hangja tisz­tán cseng, akár egy népdal­énekesé, tragikus sorsa meg­tisztító erejű. Bubik István Fehér László szerepében most is folytatja színvonalas alakításainak sorát. Ö a da­rab lelke. A gazdag moz­gáskultúrával bíró színész szinte betölti játékával a színpadot. Dalaiban torok­szorító a meg nem alkuvó, saját sorsát formálni ké­pes ember reménytelen­sége. Regősként ő adja elő a címadó népballadát. A romlott bírót Csurka László jeleníti meg. Alakí­tásában ráismerhetünk egy­két mai európai zsarnokra is. Rubold Ödön hatásosan ábrázolja a bíró fiának Ger­gőnek jellemfejlődését, an- , nak fokozatos szembefor­dulását apjával. Elismerésre méltó, hogy a Nemzeti prózai színészei „élesben” énekelnek, csak a zenei kíséretet adják fel­vételről. Reméljük, Fehér Anna mondandója eljut azokhoz, akiknek szólni kíván mind itthon, mind pedig határa­inkon túl. Hernádi Ferenc Osztrák színházi vendégjáték Az Osztrák Kulturális Intézet szervezésében bécsi művé­szek Debrecenben, Szegeden, Pécsen és Budapesten, három egyfelvonásosból álló műsort mutattak be. A darabok Johann Nestroy műveiből összeállítás, Arthur Schnitzler: Literatúra és Herbert Berger: Ahol a sárgarigó fütyül. Az előadásokat Erich Margo rendezte. A képek a szegedi előadáson készültek. Alf Beinell, Monika Orthofer (Nestroy- összeállítás) (MTI-fotó: Ilovszky Béla)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom