Népújság, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-06 / 287. szám
S zégyellem. szégyellem. Megbántottam egy (jól öltözött) kislányt, aki — talán — még semmiről sem tehet. A szőke lányka egűik fiatal dobermanját rúgtam föl. Kétszer is; némi indulattal a fejemben. A tenyésztett eb nyolcadszor rohant bele alig féléves gondosan őrzött bo- korsávunkba. Kapart, rágott, viháncolva ürített. Nem ismerte a Duna-parti hóbo- gvóbokrok előtörténetét. Én föl tudom mérni jelentőségüket. Ott lakom, a parton. Élvezem a panorámát, negyedik éve. Ezt (akár különös, akár nem) annak köszönhetem, hogy családunkban vannak siketek. Próbáltam utánajárni, hogy (kibírható) betegségünk miként öröklődik négy nemzedéken át. (Ennyiről közvetlen tudok.) Orvos informátoraim egymásnak ellentmondottak, s ezzel óvatosságra intettek. ' Egyikőjük, dr. Madar Imre (nem gyével dével, megvigasztalt. Mit izgatom magamat esetleg unokáim leendő halláskárosultsága miatt? Miközben nemcsak fölemelte hangját (hogy megértsem), hanem látnivalóan formálta is a szavakat, arra hívta föl a figyelmemet, hogy bizonyos mértékű tompa hallás abban az időben nemhogy hátrányos lesz, hanem kívánatos. A világot ugyanis, s benne a fővárosokat annyira elönti addigra a zajszenny, hogy kiszűrését egyedi védőfelszerelésekkel fogja megoldani az emberiség. Közte a magyarok. (Habár — összlétszámúkat tekintve — föltehetően tovább csökkenőleg.) lgv tehát, nyugtatgatott Madar doktor, elég valószínű, hogy polgártársaink és -nőink többsége bizonyos zajszint fölötti helyeken ugyanolyan, csak ellenkező célzatú elektromechanikus eszközöcskéket fog hordani a fülében, mint amilyeneket most en viselek. (Főként, ha a még szabályosan hallók társaságában vagy — hát — színházban tévénél üldögélek, halló szemüvegesen. Mivel a feleségem is (bár liechtensteini származék. de) született siket, s lakásunkat zongoratanárnak készülő leányunkkal együtt I kinőttük, kettős siketségünk előnyeit használtuk ki akkor, midőn átköltöztünk Budapest egyik legzajosabb helyére. Nevezetesen a budai Duna-partra, pesti Parlamentünkkel szemben-srégen. A szép fekvésű, kényelmes lakásra úgy leltünk rá. hogy megtekintettük az apró- hirdetéseket. Fölírtuk azokat a címeket, melyek birtokosai úgymond' csendes kis ’ lakást kerestek. Mellékutcában. Ez volt a mienk, hol a csöndet — idegesebb szomszédaink szerint — egyetlen tényező (ki nem találnánk), a mi kétféleképpen abszolút hallású leánykánk fenyegette — biztatóan kibontakozó zongoragyakorlataival. (Holott azokon nemhogy dühöngni, hanem azokat — mondják a szakértők — élvezni is lehetett volna ) A lakáscserében már a második partnerünkkel megegyeztünk. Miénk lett a csodás panoráma. Izabellánké a sarokszoba. hol remekül gyakorolhatott, miközben gyönyörködött a napszakok szerint változó. folyam menti látványokban. Egy ideig mi is elégülten szemlélgettük gyönyörű Marikámmal együtt új életterünk tágasságát; az erkély fölé feszülő nagy-nagy eget, a háromhidas perspektívát, a fehér hajók. a sárga villamosok s a kék autóbuszok igyek- vését. Valamint a tarkabarka aulócsorda tülekedését, amint (üvegpotrohukban feszült arckifejezésű gazdáikkal) négy forgalmi sávban egyetlen irányba, a barátságos Szentendre felé igyekeznek. Csupán egy dolog hiányzott halk örömünk teljességéhez. A sokféle színhez alig párosultak e tájon az alaphangot adó növényzöldek. Pedig lett volna hová ültetni a füveket s a bokrokat! A villamos, meg az autóbuszpályák között öt méter széles sáv húzódott, zöldféléket hívogatólagosan. A főváros kertészei a szabadtéri mozi vonaláig valamikor gondosan be is ültették; időtálló kúszó-rózsaféleségekkel. Előttünk azonban, a két-háromszáz méter hosszú sanyarú agyagtalajon — a hamar sárguló gizgazon kívül — semmi se pihentette a horizontról a föld felé visszahajló tekintetünket. Annál kellemesebb volt meglepetésünk, mikor — három éve — a nyár végén izmos asszonycsapat jelent meg erkélyünk alatt, a terepen. Lassan, de biztosan végigásták a gránitkockákkal szegélyezett ter- mőcsíkQt. A légiparádé napjára már készen is voltak az egészséges munkával. (A közeli borharapó-tulajdonos ugyan lefogadta, hogy addig tartanak ki a környéken, amíg a rizlingszilváni betart!) Szeptemberben megjöttek utánuk a humuszt szállító bil- lenökocsik. Egymás után dobbantották a friss hantokra talajjavító terhüket. Izabellánk ötletére akkor négy vödörrel mi hárman is vittünk haza a kitűnő kerti talajból balkonládáink földcseréjéhez. Hagytunk persze (eszmei) elegyengetni valót úgy is az októberben érkező ültetőkertészeknek. Ugyanazt ültetik ide, ami arrébb tenyészik, közölte — kérdésemre — az egyik hegesztőkesztyűs (?) fiatalember. (Beszélgetésünkhöz nem mulasztottam el föltenni hallószemüvegemet. Ettől elkezdtem a saját szavamat is alig hallani.) A következő két évben ismétlődtek az előző események. Az elültetett tövek azon' ban mindahányszor részint gyanúsan elril- kultak, másfelől (útsózás télen!) egyáltalán nem fogantak meg. Végül Belikénk unszolására a múlt évben mi is átültettük szentendrei telkünkre az egyik utolsót a hírmondók közül. Azt, amit nem kapartak ki. vagy nem tiszteltek sorvadttá a megújuló bogáncsvidéken hancúrozó ebek. Valaki, úgy tetszik, kívülünk is belátta, hogy szivósabb növények kellenének a székesfővárosnak ezen az idegenektől forgalmas, exponált helyén Fölismerését a reformáló ismeretlen azzal bizonyította, hogy az ásás. a humuszbillentés, a talajterítés, az ültetés munkáját — októberben elkezdve — közvetlenül egymás után ütemezte be! A rosszul lábrakapó rózsatövek helyett az erős — rr.ég a kipufogógázra sem hederítő — hóbogyócsemeték telepítésére adott utasítást. A jelentéktelen töveeskékhez kegyes volt a nagy ég. Lévén lényegében levéltermők, szerény virágjuk kedvéért nem lopdosták — na jó. lopdostuk — ki őket térvényükből. Másfelől hamar rájuk esett névadó elemük, a fehér hó. Zömükben így megmenekültek a nemtörődöm kutyák közvetlenségétől. Mire a kutyások észbekaptak, a cserjék tavasszal az esőben oly magasra nőttek — kétszáz méter hosszan —, hogy kutyákkal beléjük menni bonyolultabb volt, mint mellettük késztetni sétálásra a blök- kentőket. Csak hetek múlva kezdett ismét előállni a veszélyhelyzet. Kánikulai deká- dok váltották föl a tartósan esős napokat. Ekkor határoztuk el (csöndben) Márikárr.- mal — Izabella heves ellenkezése dacára —, hogy amíg lesz ez a kánikula, segítünk a bokroknak. Gyöngülésüket kihasználva már a kutyák gazdái is, állataiknak példát mutatva, újólag nekik csörtettek, Mi kijelöltünk magunknak egy olyan harmincméteres sávot ameddig használt kerti tömlőnk sugara kényelmesen elért. A javított slagot rászereltük konyhai vízcsapunkra. A halion, valamint — külföldi kurzuson részt vevő — leányunk szobáján keresztül erkélyünkre vezettük az alkalmi vízköpő alkalmatosságot, Nem is maradt egyéb teendőnk, mint hogy éjenként megeresszük konyhánkbun u csapot, s az első emeletről ügyesen irányítva a csöíejet, addig pásztázzunk véle, ameddig a suganmk ér.* Jó nedvesre áztattuk a földet úgy éjféltájt, hogy a területük visszahódításán mesterkedő ebnevelőket, a négylábúak lábának besározódása is valamiféle óvatosságra és tartózkodásra intse! A jól öltözött, szőke kislány tiem törődött vele, hogy a reggeli sétából hazatérve bejárónőjük otthon — a porszáraz időjárás ellenére — mindhármójuk után rendszeresen takarítani kényszerül. Bátran belegázolt a két ifjú fajtisztával a vidáman zöldellő bokorcsoportba. Egy hét múlva nem voltam test, és szóba elegyedtem a kisportolt kislánnyal. Ar- ! ra kértem, ne mászkáljanak az ápolt területen. Inkább a kijelölt gyalogátjárón közelítse meg a rakoncátlan játszótársaival a járdát. Különben? Különben újabb figyelmeztetés nélkül fölrúgom egyik-másikat Vagy ha úgy esik, az egyiket. A legújabb divatú tinédzser válaszolt Valamit. De — nem volt rajtam a szemüvegem.. tgy érkezett el az a bizonyos nap Kitekintve az erkélyről, ugyanazt láttam tő- r lük. amit addig. Azt is észrevettem, hogy már három girbegurba ösvényt tapostak ki maguknak. Mit tehettem? Tettetett nyuga-1 lommal — Márikával együtt — a szokottnál korábban megreggeliztem. Kisétáltam kapunkon. Átmentem a túloldalra. Türelemmel vártam. Semmi szándékosság nem volt abban, hogy — állítólag — az értékesebbik ku- tyusba rúgtam bele egymás után kétszer. És nem — szintén két ízben — a másikba! Abba, amelyik — tenyésztési szempontból — szemrevalótlanabbra sikeredett. Ahogy a kislány kövér, ám nem erős testalkatú atyjától később értesültem: a járókelők a kiskutya vonítására összecsődültek. A lányka sírógörcsöt kapott. Én •ellenben, mint ki jól végezte dolgát, rájuk se hederítettem. Rezzenéstelen arccal a dolgomra mentem. ütői rat: Miután én sem láttam másként azon a bizonyos reggelen a magam halk szavú következetességgel beváltott ígéretét kutya- fölrúgás témájában, az atya — társalgásunk kezdetének szánt, hevült — szavaira egyszerűen bólintottam. Megtöröltem fölindult lélegzete következtében enyhén telefröcskölt szemüvegemet, és föl se tettem. Csak a szájolvasás mestere. Márika mesélte minap, hogy a szőke kislány pulyka- vörösbe játszó apja miféle sértéseket vagdosott még a fejemhez. Azt is megkockáztatta, hogy süketnek nevezzen. alán nem tudja, hogy erre a brutalitásra mi siketek niv! hfiKliauH vagyutik, mim dt-ra, hogy az emberek és a kutyák szándékosan tönkre- teszik a szemünknek daloló, természetes szilieket ISZLAI ZOLTÁN: r()édetf színek Disznótor frlvrtcloink Balázs .lános nagyrt-dri portáján ki-wül U’k (Fotó: SzíiIío Sorúim')
