Népújság, 1986. október (37. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-21 / 248. szám

NÉPÚJSÁG, 1986. október 21., kedd 5. Az egész olyan egyszerű: megáll az Eger Szálló előtt egy felvezető rendőrau­tó, mögötte egy Lada, amelyből ruganyos léptekkel, szikra súlyfelesleg nélkül lép a vendéglátókhoz egy bajuszos fiatalember. Farkas Bertalan, a Magyar Népköztársaság űrhajósa. Semmi csoda: a begördülő négy tárgyalóbusz ontja magából a többi űrpilótát! Egyszerűen lelépnek a buszról. Mint a többi em­ber. Akik szintén lehettek hozzánk 100—300 kilométerre mint bármely honfi­társunk. Csak ők függőleges irányban voltak annyira __, ami nagy kettő! — Szuperemberek? —1 Ez a protokoll lendülete: Alekszej Leonov az ér- Ma is jó barátságban: Bikovszkij és kezest követő kavarodásban még tanítványát Ma- S. Jähn. az NDK űrhajósa gyári Bélát is hódolattal üdvözli... Aztán az Eger Szálló ga­lériáján dr. Varjú Vilmos, Eger város tanácselnöke mond rövid köszöntőt. Leo­nov közben pillanatok alatt középpontjává válik a csa­patnak. Amikor Kubászovot említi a szónok, azonnal mel­lébújik, feltűnően, hogy „sütkérezzék" a „nagy” em­ber fényében. Nevetés. Sut­togva kérdem: Reykjavik kézfogása után várható-e kéznyújtás az űrkutatásban is? Árny suhan át a szovjet űrhajósok kiképzési főnöké­nek arcán: — Most nem. Tudományos kapcsolatok léteznek ugyan. És mosolyog hozzá. Hát- borzongató! Egy másik, ötvenes úr — élő legenda! Az első hét ki­választott között volt. aki Gagarinnal érkezett a még épülő Csillagvárosba. Köte­lékben hajózott Tyeresková- val; Akszjonovval 1976-ban ő próbálta ki a hat gépből épített fényképező kom­bájnt, és az első hét közül egyetlenként az Interkoz- mosz-programban is repült az idén ötvenedik éves Sig­mund Jähnnel, az NDK űr­pilótájával. Régóta nem hal­lottunk róla. — Pedig dolgozom! Az űrhajósok felkészítése a fel­adatom ! — Önökben, hetükben a hőst keresték a kiválasztok — ma már egy mesterség űzőit. Jelent-e ez enged­ményt a felkészítésben ? de egyelőre egyetlen közös vállalkozás sincs napirenden. A Marsra utazás koncepció­ját _ ugyan egyeztetjük, de hát az nem holnap lesz! — Ápolják-e a kialakult kapcsolatot az 1975-ös nagy randevú résztvevői? — Természetesen. Deke Slayton és a többiek jó ba­rátok maradtak. Levelezünk, össze-összefutunk a világban — ha az emberi kapcsola­tokon múlna, akár holnap repülhetnénk. De az elhatá­rozások a politika szférájá­ban születnek, és a mai ame­rikai elhatározások egészen másfajta kalandok felé mu­tatnak. — Ö, nem! Talán egy pi­cit más személyiséget kere­sünk. és mindig kettőt egy­máshoz. a hosszú űrutazások­hoz. Párost, aki jól érzi ma­gát együtt. — Könnyebb nekik? — A munkájukat egyre jobban megismert körülmé­nyek között végzik; nekünk ezt kellett kipróbálni. De az ő munkájuk összetettebb: anyagok előállítása, népgaz­dasági célú kutatások — ez már ipar! Megrendelt fel­adatokat kell elvégezni. a legszélesebb témakörökben Szóval: más! Egy kicsit. De alapvetően ugyanaz! Gurragcsa, az első mon­gol űrhajós talán a legbarát- kozóbb ebből a nyíltszívű társaságból. Lebilincselően mesél. — Ötödik osztályba jár­tam. amikor Gagarin körbe­repülte a Földet — mondja. — Emlékszem, a hírbe bele- bizsergett a testem! — Ügy képzelte el az űr­utazást. ahogy az megtör­tént? — Hát bizony, az űrhajó­ban való munka jóval ne­hezebb és megterhelőbb volt, mint gondoltam — magya­rázza. — Keményen igénybe vette az erőnket. Nagyon jó kondíció kellett hozzá; saj­nos manapság már nincs annyi időm a tornára. Faggatnám arról is, milyen érzés kerítette hatalmába odafenn? Mit látott, mihez hasonlítható mindez? Felnevet. — Ezt nem lehet elmon­dani! — rázza a fejét. — Képtelenség! De úgy hallot­tam. hogy nemsokára újság­írók is felmehetnek. Jelent­kezzen! Biztos sikerül majd! A Jókai utcában már in­kább nézelődik a csoport: szemmel láthatóan rabul ej­ti őket a barokk kisváros szépsége, bája. Csak Ruko- visnyikov arca vált savanyú­ra, amikor mellélépek — már látta a faggatózást. Fe­jét mintha baltával formál­ták volna, kék szeme vala­mi eszméletlen erkölcsi erőt sugároz, ö volt a Szojuz— Apolló program főpróbájá­nak mérnöke Filipcsenko mellett, és a bolgár űrhajós. Ivanov parancsnoka. — ön az egyetlen, aki az itteni űrpilóták közül kényszerleszállást hajtott végre. Mekkora túlterhe­lést kapott? — Olyan 10—11 g. kö­rül! — Tehát körülbelül 800 —900 kg volt a testsúlya leszálláskor: mintha autó ülne a mellén! „Normál” ember a kezét sem lenne képes felemelni — ho­gyan szálltak le? — Le kellett szállni; az automata hibája miatt ké­zi irányítással. Leszáll­tunk. — Láttam egy filmet, amelyen a Holdra a Föl­dön készülő Armstrong holdkompja lezuhant; ö katapultált, és megmene­kült. De dühöngött, hogy ennyi pénzért ilyen tech­nikát adnak alá! ön ho­gyan reagált arra. hogy túlélte? — Semmi méreg nem volt bennem! — Mit mondott Ivanov- nak, akinek az élete egyetlen lehetősége volt az űrállomáson végzendő munkára? — Mikor zökkentünk, azt mondtam: hazaérkez­tünk. Ennyi. Ivanov visz- sza sem szólt. Húsz perc alatt megtalált bennün­ket a helikopter, és ezzel vége volt az űrutazás­nak. Arcán most, a kellemetlen emlékek felidézésekor sincs nyoma indulatnak. Felkészí­tették e megpróbáltatásra. Állta. Mint Farkas Bertalan is. egy ország „Bercije” a ven­déglátóra nehezedő terhelést. Mindenkihez van egy moso­lya; oroszul, angolul társa­log. Mindenkinek csupán a ve­zetékneve olvasható a mel­lére tűzött kis azonosító la­pon, egymást mégis a ke­resztnevükön szólítják. Egye­sek — a biztonság kedvéért — kézzel írták rá a kis kár­tyára keresztnevüket. így például Atykov mindenki­nek csak Oleg, az amerikai Acton pedig egyszerűen csak Loren, Bikovszkij pedig Va- lerij. A legvígkedélyűbbnek Ac­ton tűnik. Mellén számtalan jelvény: szovjet kollégáitól kapta. — My friends — mutat körbe. Azaz: barátaim. A kubai Tamayo Mendez­Egyszerűen nincs szivünk tovább faggatni őket; egész héten tárgyaltak, ez egy „le­vezető program" a számuk­ra. Hallgatják a székesegy­zel a családjáról beszélge­tünk. — Két gyermekem van — mondja, és huncutul hozzá­teszi: — Ja, és egy felesé­gem. Kacsint hozzá. — Amikor földre száll­tunk, és megérkeztem Kubá­ba. úgy éreztem, hogy egész Havanna a családomhoz tar­tozik, akkora ünneplésben részesítettek. Az űrhajózás terveiről is faggatom. — Jelenleg két-háromszáz napig tartózkodnak fent a társaink — mondja. — Ta­lán nem szükséges hozzá sok idő, és. egy kis „kozmikus falut” is kialakíthatnak oda­fent. Russel Schweickart, e dí­szes űrhajós csapat elnöke is a „kérdőívre kerül" a Fa- zola-kapunál. Néei a ková­csoltvas remeket, — amely idősebb az ő egész országá­nál. Tűnődésében tűnődéssel zavarom: ház zengő orgonáját, hívők és marxisták arcán ugyanaz az áhítat. Derülnek a Szép- asszony-völgyben, ahol a mi- kófalvi néptáncegyüttes ad rövid műsort a környék folklórjából. Tamayo Mendez Kubából, és Schweickárt az USA-ból borosüveggel a fe­jén, baboskendővel átkötve táncol; a nagypolitika ellen­szenvének nyoma sincs kö­zöttük. A mongol űrhajósra számol a román Prunariu: a Várkapitány pincére ma­gasra tartott lopóból spric­celi nyitott szájába a bort, azt az időt mérik, ameddig egyfolytában nyelni bírja . .. Ismét nemzeti vetélkedésbe csap át a mulatság: soha bé­késebb megméretést! AzSDI, az űrfegyverkezés emlékét is eltünteti a virtuskodás, a mosoly, a jó egri bor. És az sem megvetendő, hogy ezt a vetélkedést természe­tesen — hazai versenyző nyeri... Schweickart feláll: papírról fordítják beszédét, de arcáról ugyanezek olvas­hatók: jó itt! Taps van, tánc van, be­szélgetés; aztán a cigányok a hűvös októberi estében a pince előtt is húzzák egy ki­csit. Annak egyszer csak vé­ge: elbűvöl ten nézi az egész csapat a Holdat. Amelyen a Föld egyre nagyobb árnyé­kot hagy, teljes a holdfogyat­kozás. Érezni valami fur­csát. És akkor valaki elkezd vo­nítani. Ügy, kutyául. Vele vonít mind a tízegynéhány ország fiainak legjava, űrpi­lótája. Vonít, vonít az egész csapat. Kutyaként. És számunkra e pillanat­ban változnak át igazán. Emberré! Kőhidi Imre Roma János A városnézésre Kubászovval indulunk. Meglepő, mi­lyen nagy érdeklődést tanúsít az egri vár iránt: — Bátor emberek lehettek a védői — jegyzi meg. — Nem kisebb bátorság kell ahhoz, hogy valaki űrre­pülésre vállalkozzon — vágom rá. — Csodálatos érzés az űrben repülni — magyarázza. — Aki egyszer megjárja a kozmoszt. újra visszakíván­kozik. — Farkas Bertalan — az önnel való közös utazás után — beszámolt arról, hogy odafent megkínálta gulyással, ízlett-e a magyaros étel? — ízlett. De egy másik étel. az uhá. az még jobb. A halászlé! Csettint egyet a nyelvével: — Erőspaprikával csodálatos! — Hogyan telnek a napjai? — Akinek csak tudom, elmesélem az élményeimet Jelenleg az újonnan indulóknak adom át a tapasztala­taimat. és tervezem egy könyv írását is. Témája: az űr­repülés. A séta közben a várba érkezünk. A kínai arcú Wang- gal — amíg a lemenő nap bearanyozza az egri tetőket — szóba elegyedünk: — ön kínai is. amerikai is. Hogyan látja e két nagy­hatalom űrbéli lehetőségeit? — Én amerikai kínai vagyok! — De csak van véleménye? — Persze; ahogy én látom, ma már megbízható raké­taeszközök állnak Kína rendelkezésére ahhoz, hogy ke­reskedelmi műholdak fellövésére vállalkozzék. De ember­rel repülni — az egy más dolog. — Egyes vélemények szerint ez küszöbön áll! — Én miután ismerem a ma is létező amerikai—kínai együttműködés tartalmát — a kilencvenes évekre teszem az első önálló kínai űrrepülőt. — Az amerikai asztronauták csapatából vált-e ki ra­ja ki a Challenger katasztrófája után? — Nem! Nem! Tudjuk, hogy veszélyes foglalkozás: de ez a mesterségünk! — Önök egy életen át egyetlen. — no. jó esetben két- három repülésre készülnek. Hogyan lehet a repülés után folytatni azt az életet, amelyről tudni, hogy túl van a csúcspontján? — Kenyéren és sajton! — Hogyhogy? — Élni kell. Ez ilyen egyszerű! — Van-e abban tendencia, hogy az egyformán 200 milliós Szovjetunió és USA első hét-hét kiválasztottja mind-mind paraszti sorból lett ürpilóta? Ez kellene ah­hoz, hogy elviseljék? — Tényleg? Nem hiszem! De. tényleg farmerek gye­rekei voltak. Lehet... — Ahogy én tudom Faliad riportkönyvéből ... — ... kitűnő riport! — ... Shepardnak „megártott'' a repülés. Ahogy tár­sai fogalmazták: az ö orra egy picit magasabban „szúr'' a levegőbe! — ö — első volt! Mi: foglalkozásként űzzük ezt a szakmát. De nem volt kirívó különbség közte és a töb­biek között. A repülés után mindenki egy ideig az eget nézi: vágyik vissza! Ó: elment farmernek. Tehéncsordá­ja volt! — Hogy azután a Holdutazás résztvevőjeként térjen vissza az űrhajós csapatba ... — ... és leszedje magáról a start előtti másodpercek­ben azokat az érzékelőket, amelyek szervezetének reak­cióit közvetitették volna az Apolló 14-ről. Ne feledjük: az Apolló 13 valamivel korábban majdnem odalett ám! — emeli fel ujját a jó hat láb magas asztronauta. — ... és ő tartja a három felcsempészett golflabdával a Holdon való golflabdaelütés távolsági világcsúcsát: a látóhatár mögött estek le! — Igen, — bólogat az elnök — az elsőkből kevés van. Már mi sem tudjuk észben tartani a mai. az újabb re­püléseket. — És a Szovjetunióval közös munkát? — Nem sajnos. De azt hiszem, a Marsra jutáshoz majd össze kell fognunk. Ügy 2000 körül ez megvalósít­hatónak látszik. A városnéző buszok foteljein ma miért ülnének hétköznapi ember módjára? Alekszandrov. Kubászov, Jähn. a román Prunariu és a többiek A józan életű asztronauták megkövültén figyelték az ame­rikai Michael fotóriporter (szeszltornamutatványát Ilyen nemzetközi, sőt Föld körüli gőzös még nemigen ment Kanizsára... A mikófalvi néptáncegyüt­tes így vizsgálta Russel Schweickart mozgáskoordi­nációját ...

Next

/
Oldalképek
Tartalom