Népújság, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-13 / 216. szám
Hogyan lett Aidáitól Aldar-Kösze (kazak) NÉPÚJSÁG, 1986. szeptember 13., szombat DEÁK MÓR Mesefurulya Megöregedvén, Aldar odahagyta a maga vidékét, s egy másik kán birtokára költözött. A nép tisztességgel fogadta Aldart, s egy darab jó földhöz juttatta. Ám az általa elhagyott ország gazdag urai, kalmárai és kánjai elhatározták, hogy őt, aki belőlük annyiszor csúfot űzött, felkutatják és megbüntetik. Kiválogatván a legravaszabb és leginkább talpraesett szélhámosokat, tarkabarka ruhákba öltöztetve útnak indították őket, hogy Aldart megkeressék. Hírét vette Aldar, hogy valami emberek aulról-aul- ra járva titokban utána szimatolnak. Hét juhot levágván. egybegyűjtött hát minden embert, s vendégül látta őket. — Jóemberek — intézte szavait az egybegyűltekhez. — Miután a sors a ti vidéketekre hozott, nagy megtiszteltetésben részesítettetek engem. Ma reggel azonban megjelent nálam a Minde- nekfölöttvaló küldöttje, s azt mondta: „Másfél nap van hátra az életedből. Készülődj!” Hogyan is készülődjek? A túlvilágon bizonyára nem lesz majd szükség sem bográcsra, sem vashá- romlábra. Csupán egy sírt szeretnék hát magamnak készíteni. Halálom után nem kell megmosdatnotok, én magam megmosakszom, s fölveszem a halotti lepelt. A mai napon, hogy még a sír kiásása előtt meglegyen, levágtam hét juhot a torra. Az emlékező tort hét és negyven nap múltán megtartják majd a gyermekeim, azzal tehát nincs tennivalóm. Most pedig jertek velem, ássuk meg a sírt. Az egybegyűltek csak ámuldoztak. — Itt legyen a sírom — szólt Aldar egy fák övezte tisztásra mutatva. — Életem során jurta volt a hajlékom tündükkel (kerek tetőnyílás), hadd legyen hát a sírom is jurtához hasonló. Kerek sírboltot készített Aldar, s az oldalára ajtót, a tetejére meg tündüköt ácsolt. Éjszaka odahordott kilenc napra való élelmet, vizet, tűzifát, kovát meg kanócot, végül egy köszeüt, vagyis tűzifogót. Másnap még hét juhot levágván, összehívta és megvendégelte a népet, majd elbúcsúzott tőlük. Aztán levetkőzött, magára öltötte a halotti lepelt, s feleségétől és gyermekeitől is elbúcsúzván, bement a sírba. — Most pedig zárjátok rám az ajtót, tiszteljetek meg a Koránnal, s térjetek haza — mondta. Az emberek eleget tettek a temetési szertartásnak és hazatértek. Hét nap múltán, amikor épp Aldar emléktorát tartották, betoppantak a kalmárok és a kánok emberei. — Mi történt itt? — érdeklődtek. — Volt nálunk egy Aldar nevezetű igen derék ember. Hét napja, hogy meghalt, most tartjuk a torát — válaszoltak az egybegyűltek. — Micsoda bosszúság! — mérgelődtek a jövevények. Csak nem került élve a kezünkbe !. . . Gyerünk, nézzük meg a sírját! S elmentek Aldar sírjához. Fölmásztak a tetejére, s ott meglátták a tündüköt. — ó, mindenható Allah! — kiáltottak elképedve. — Füst jön a sírjából! Sok tiszteletre méltó embert megbántott. ezért most a pokolban kell égnie. Rajta, gya- lázzuk meg a sírját ennek a csirkefogónak! No, kezdjed csak el! — szóltak oda egyiknek az övéik közül. Alighogy az leeresztett nadrággal a nyílás fölé guggolt, a megtüzesített köszeü belecsípett az alfelébe és alaposan megégette. A szerencsétlen kínjában beharapta a száját, s mint az eszeveszett, lerohant a sírról. — No, mi van? — kérdezték a többiek. Az egy szót sem bírt kinyögni, csak a sír tetőnyílására mutogatott. így aztán megpörkölődött a második, a harmadik, végül sorjában valamennyi ember, akiket a kalmárok és a kánok Aldar végett küldtek. Lóra sem bírván ülni, a tó mellé telepedtek, s lovaikat levágván, azok húsán tengődtek mindaddig, amíg sebeik be nem gyógyultak. Aztán beállítottak ahhoz a kánhoz, akinél Aldar lakott volt, s panaszkodva megmutatták kánjuk levelét. Ekkor egy selyemkaftánba öltözött ismeretlen kalmár lépett be, s engedelmet kért. hogy leülhessen. A főhelyre ültetvén, a kán bőségesen megvendégelte, majd érdeklődni kezdett látogatása oka felől. — Tisztelt nagy kán! Én Közsürgen országbeli kalmár vagyok, a nevem Köszeü. Egyéb számlálhatatlan vagyonnal együtt örökségül maradt rám atyámtól hatszáz rabszolga. Közülük hatvan elvetemült lázadó megszökvén, a karavánutak mentén utasokat fosztogató zsi- vánnyá züllött. E zsiványok nyomát követve érkeztem önhöz. íme, itt ülnek ők. Mindannyiuk alfelén tüzes köszeüvel besütött bélyeg van. Szavaimban ha kételkedik, vetkőztesse le őket, s győződjék meg róla a saját szemével. Ez pedig az a köszeü, amelyikkel megbélyegeztem őket — s Aldar lerakta a köszeüt a kán elé. Szolgáit szólította a kán, megparancsolván, hogy vetkeztessék le a „zsiványo- kat”. Mindegyik alfelén ott volt a bélyeg. Haragjában a kán valamennyiüket egy mély börtönbe vettette. — Most mi a szándékod velük, kalmár? — tudakolta a kán. — Megkötözvén, juttassuk-é el őket a te birtokodra, avagy adjuk el, s fizessük ki aranyban az árukat? — Ó, nagy kán! Ezek az útonállók hazatértük után sem maradnának nyugton. Adja el inkább őket, nekem meg fizesse ki a pénzt — mondta Aldar. A kán eladta hát a kalmárok és kánok embereit, az értük kapott pénzt pedig odaadta Aldarnak, aki elégedetten tért vissza auljá- ba. Ettől fogva ragadt rá a Köszeü név. (Buda Ferenc fordítása) Hogyan szóródtak szét a világban a cigányok Ez régesrégen volt. Ment a cigány a családjával. Girhes, inaszakadt lovacskája volt, a szekér meg színig tetézve a sok cókmókkal. Nagy családja volt a cigánynak, egy egész rakás gyerek. Ekkora családot miből is etessen ? Meg aztán a ló is folyton ehetnék, széna meg sehol sem szerezhető. Lopni kéne, de hát az nem mindig adódik. Hát csak így járta a világot a cigány, tengődve, nyomorogva. Senkit nem ültetett föl a szekérre, csak a gyerekek apraját, a lovacska mégis majd összeros- kadt az erején felüli tehertől. Akik már nagyobbacskák voltak, a szekér után ballagtak. A rengeteg holmitól meg gyerektől igenigen széles lett a fogat, a szekérderék ehhez képest igen-igen keskeny. Hát hogy lehessen ilyen kocsival elboldogulni? Hol jobbra, hol balra billen a szekér, hol egy fazék esik le róla, hol meg egy mezítlábas purdé pottyan a földre. Napközben, amikor minden jól látható, össze tudja szedegetni az elhullajtott holmit is, meg a gyerekeket is, ám ahogy besötétedik, nem bírja szemmel tartani őket. De hát hogyan is ügyelhetne ennyi irdatlan sok gyerekre? Hogy bírná mindegyiküket számon tartani? Csapkodja hát a cigány, csapkodja a kis cingár lovat, s megyen, csak megyen előre. így aztán az lett a dologból, hogy hol egyik maradt le a szekérről, hol a másik. Bejárta a cigány a kerek világot, az egész földkerekséget végigszekerezte, s ahol csak elhaladt, mindenütt maradt a gyerekeiből is néhány. Ettől az időtől fogva szóródtak szét a világban a cigányok. (Buda Ferenc fordítása) Piszka, a megzöldült tengerészbaba, aki titokban verseket írt, hápogva rázta az öklét Dóra felé. — Mész onnan! — ordi- bálta, amikor végre visszanyerte a hangját. — Te apa- szomorító! Mész onnan! Dóra azonban rá se hederített, kutatott tovább apukája fiókjaiban. — Hagyod békén a furulyát! — sikoltozta Piszka. — Teszed le rögtön! — Hát idefigyelj, te spenót színű sivalda! — gurult dühbe Dóra. — Nem elég, hogy mióta Apu a Fából Vaskarika Tanfolyamra jár, nem mesél nekem? Meg hogy rosszkedvű? Hogy nem játszik velem? Még te is kezded? ! Igenis, furulyázni fogok! — Ohó — emelte föl ravaszkásan az ujját Piszka. — Ez nem akármilyen furulya ám! — Dóra gyanakodva méregette hol a megzöldült tengerészbabát, hol a furulyát. — Nem bizony! — folytatta Piszka — Ez mesefurulya. Mint hímes tojást, úgy tette le Dóra a furulyát. — Meséje van? — kérdezte tisztelettudóan. Piszka bólogatott. — Nem is akármilyen — mondta szomorkásán. — Mert hogy ez nem is furulya. Erre már fölkuncogott Pu- száló, a mindig csókolózó barnamackó: — Még hogy nem furulya! — bökte oldalba Jázminkát. — Figyeld, kisüti, hogy herf- li! Vagy cimbalom! A megzöldült tengerészbaba Dórára nézett. — Ez a Barna Torony — folytatta, és szemében a titkok úgy kavarogtak, hogy a kislány már mindent elhitt neki —, itt -tartotta fogva a gonosz Zeneboltos a tündéreket. — Milyen tündéreket? — lehelte Dóra. — Várj — emelte föl a kezét Piszka. — A Barna Torony a Nagy Üvegfal mögött állt, ablakain, az apró lu- kakon tündérek könyököltek ki. A furulyázni sem tudó Zeneboltos tartotta őket rabságban. Nyolc pici tündért, a hangok nyolc pici tündérét. — És? Cimbalom lett belőlük? — kérdezte Jázminka. de Puszáló a szájára tapasztotta a kezét. — Apád nagy váltságdíjat fizetve értük, kiszabadította őket. Nézd, mi ez? — mutatta anyukádnak, és anyukád nem értette, miért- táncol a lába. miért csil- lagszórózik a szeme. Egy furulya, mondta vállat vonva, de apád csak nevetett Nem az, simogatta végig az ablakokat, ez a Barna Torony, s benne nyolc pici tündér. — Mindig bolondozik — legyintett Dóra. — És te is mindig bolondozol. Piszka kedvetlenül ingatta a fejét. — Valahányszor belesóhajtott a Barna Torony kupolájába, s tréfásan úgy tett, mintha ujjaival vissza akarná tuszkolni a tündéreket ablakuk mögé, azok örömükben olyan tiszta hangon sik- kantgattak, egymás után, ahogy megérintette őket, hogy olyan szép zenét én még sohasem hallottam. Te is elcsitultál tőle mindig, ha sírtál, és játszott neked. Dóra tűnődve vizsgálta Piszkát. — Hiszem is, nem is — jelentette ki végül —, én már nagy kislány vagyok Az almalánif (olasz) Volt egyszer egy király és egy királyné, szerencsétlenek voltak, mert nem volt gyerekük. A királynő egyszer így szólt: — Miért nem lehet nekem gyerekem, ahogy a fán is megterem az alma? Hát mi történt? A királynő szült egy almát, de olyan szép, piros almát, amilyet még soha senki se látott. A király a teraszra tette, egy aranytálcára. A királlyal szemközt lakott egy másik király, és amint ez a másik egy szép napon kinézett az ablakon, egy gyönyörűszép leányt látott a szemközti király teraszán, mosakodott és fé- sülködött a verőfényben, olyan pirospozsgás volt az arca, akár egy alma. Még a szája is tátva maradt, mert ilyen szép lányt életében nem látott. Amint a lány észrevette, hogy figyeli, a tálcához futott, belebújt az almába és eltűnt. A király rögtön belészeretett. Gondolt egyet, gondolt kettőt, bekopogott a palotába és azt kérdezte a királynőtől: — Felség, kérhetek egy szívességet? — Csak tessék, felség, elvégre szomszédok vagyunk ... — mondta a királynő. — Szeretném elkérni azt a szép almát a teraszukról. — Még mit nem, felség? Nem tudja, hogy annak az almának én vagyok az anyja, s mennyit vágyakoztam, míg megszületett? De a király úgy rimán- kodott, hogy nem tudott neki ellentállni, már csak a jószomszédság miatt sem. így aztán a király a saját szobájába vitte az almát. Mindent odakészített neki a mosdáshoz, fésülködéshez, s a lány minden délelőtt kibújt az almából, megmosdott, megfésülködött, ő pedig megleste. Mást nem csinált a lány, nem evett, nem beszélt. Csak megmosdott, megfésülködött s visszament az almába. A király mostohaanyja, akivel együtt lakott, gyanút fogott, látván gyakran bezárkózni őt a szobájába. — Mit nem adnék, ha tudnám, miért zárkózik be mindig! Háborúba hívták, és a királynak mennie kellett. Majd megszakadt a szíve, hogy ott kell hagyni az almáját. Hívatta leghűbb szolgáját, s így szólt hozzá: — Rád bízom a szobám kulcsát. Vigyázz, senki be ne jusson. Készíts mindennap vizet és fésűt az almalánynak, gondoskodj róla, semmi se hiányozzék neki... Jól vigyázz, a fejedet vétetem, ha csak a haja szála is meggörbül. — Bízza csak rám, felség, mindent elintézek. Alighogy elindult a király, a mostoha királynő mesterkedni kezdett, hogyan juthatna be a szobába. Álomport tétetett a szolga borába, s mikor elszendere- dett, ellopta tőle a kulcsot. Benyitott, átkutatta az egész szobát, de minél tovább kutatott, annál kevesebbet talált. Csupán a szép alma volt ott egy aranytálkán. — Csak ez az alma lehetett a bolondériája! Tudjátok, a királynők mindig tőrt hordanak az oldalukon. Fogta a tőrt, s döfködni kezdte vele az almát. Minden döfésre vér fröccsent belőle. Megrémült a mostoha királynő, elszaladt, s visszatette a kulcsot az alvó szolga zsebébe. Amikor a szolga felébredt, mit sem tudott az egészről. A király szobájába ment, és vérbe fagyva találta az almát. — Jaj szegény fejemnek! Most mit csináljak? — és elmenekült. A nénikéjéhez ment, aki tündér hírében állt, ismerte a varázslás minden csín- ját-bínját. A nagynénje adott neki bűvös port, egyet, amelyik az elvarázsolt almáknak, egyet, amelyik az elvarázsolt lányoknak használ, és jól összekeverte. A szolga visszament az almához, rászórt egy kis port az összes sebére. Az alma széthasadt, és kiugrott belőle egy leány, teljesen bekötözve, bepólyálva. Hazatért a király, ekkor szólalt meg először a lány, ezt mondta: — Tudd meg, a mostohád tőrrel megszur- kált, de a szolgád meggyógyított. Tizennyolc éves lettem, és megszabadultam a varázslat alól. Ha akarod, a feleséged leszek. Erre a király: — A terin- gettét, még hogy akarom-e? ! Nagy lakodalmat csaptak a két szomszédos palota nagy örömére. Nem hiányzott senki, csak a mostoha, aki világgá bujdosott, s többé senki se hallott róla. Ettek, ittak mulattak, Nekem semmit se adtak. No, egy fityinget kaptam, Egérlyukba raktam. Fordította: Angyal János
