Népújság, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-05 / 157. szám
NÉPÚJSÁG, 1986. július 5., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM nűvész zolgálatában mvetése — Nem (elejthetem az egykori kezdést A már említett teátrum nagyszerű iskola volt számomra Ezt a társulatot 1896-tól az államosításig magántársaság igazgatta, tartotta fenn. Azok direktoroskodtak. akik elfoglaltságukat hivatásnak és nem valamiféle stallumnak tekintették, mint most. Sajnos tapasztalataikra — vaskos hibát követtünk el — nem számítottunk, azaz a Semmiből óhajtottuk felépíteni a Mindent. Hát ez nem sikerült, s meglehetősen drága árat fizettünk azért, hogy minderre rádöbbenjünk. Micsoda gárdát indított útnak. Ki ne emlékezne Koboz Imrére. Jób Dánielre, Hegedűs Tiborra. Tanay Ernőre. Komor Gyula dramaturgra? ök vérbeli pedagógusként bántak velem, s a hasonló kordákkal Befogadtak, de mértékkel adagolták az elismerést. a lehetőségeket Ugyanakkor azt is éreztették: számítanak ránk. felesleges türelmetlenkednünk. Ajtay Bandit Szegedről hozták fel, bizalmat szavaztak neki, de nem kényeztették el főszerepekkel Amikor méltatlankodott, ekként válaszoltak. „Még korai." Nekik volt igazuk. Mindenre megtanítottak. Még azt is előírták: miként illik öltözködni, milyen nyakkendőt dukál hordani Én különösképp hálás vagyok, mert belső gondoskodásuk révén remek karak- terszerepekhez futottam, s megmentettek attól, hogy megnyer& külsőm miatt szívdöglesztő férfiakat játsszak csak. S az a hallatlanul összeszokott huszonnégy tagú kollektíva. csak néhány név közülük: Bihari Jóska. Maklary Zoltán, Somlay Artúr. Somló Pista, s a vendégként fellépő befutott, tudatos alkotók. Bulla, Dayka, Mezey. Épp annyian voltunk amennyi képességre szükség volt. Senkit sem tereltek mellékvágányra. Mindmáig emlékezetes az a stílusteremtés. amely hozzájárult ahhoz, hogy újabb utakra térjen a hazai színházi kultúra. Nélkülük ma nem létezne korszerű színjátszás! A gondolatok egyre sorjáznak Aligha lehetne precízen jegyezni. Szerencsére a magnó gondoskodik a szöveghű rögzítésről. — Az ötvenes, s a korábbi évek. Megértettem az újat kívánást, a pezsdítő eszmei forradalmat Kizárólag az egyoldalúság há- túlütőitől ódzkodtam, mert ezek miatt sok érték elveszett, elkallódott. 1949 után mindenütt nemzeti színházakat csináltak, olyanokat, amelyek egy kaptafára működtek. Az azonos szerkezet maradt, napjainkban kisebb változtatásokkal módosítgatjuk. ám az eredmény vajmi szerény. Hiányzik a tökéletesen funkcionáló mechanizmus, a nagy elődök örökségének kamatoztatása, továbbvitele A mi mestereink ezt tették, megtoldva a hagyatékot az általuk produkált többlettel. Az oktatás? Nem szívesen vállaltam. s később rájöttem: tartózkodásom nem indokolatlan Tanultam és tanítottam. Hatványozott tehernek tűnt ez a kettő, mivel a fiatalok — s ez érthető — átlagon felüli törődésre vágytak, amit nem kaphattak meg mindig Annak se örültem, ha a felettesek egy röpke látogatás során óhajtottak tájékozódni, képet alkotni a folyamatos tevékenységről. Nem lelkesített az a tanács sem, amelyet egyik közéleti személyiségünk adott a Déry-művet feldolgozó rendezőnek, „Ugye a munkálatokra meghívja a szerzőt is?" A temetőből? Mennyivel megnyerőbb az a szerénység, amely folytonos önvizsgálatra sarkallja az embert? Egész életében ebből vizsgázott, méghozzá felesre. Pécsi István „Most itt áll hetvenévesen. V 9 RÓNAI MIHÁLY ANDRÁS A késdobáló főműve A késdobáló remekelt köröttem, rezgő pengékkel míg körüldobált. Kése elzizzent, megpendült fölöttem — és sosem tudtam, hogy mikor hol állt. Célzott, dobott, én olykor megremegtem — és megalkotta vázam keretét. Rezgő pengék közt most már rezzenetlen. feszesen állok, őrzöm remekét. Kései közül — köztük hagyva hátra alakom rajzát — porladok ki majd: rezgő kések közt emberforma ábra — mint kőzet őriz ősi lepkerajt. Találgassák. Titkából mit se föd fel a lepkenyom, az őskarc, ;vak talány, karcolt bölény, mely éjjel-nappal öklel s bömböl beomlott barlangok falán. Rónai Mihály András válogatott verseit hónapokkal ezelőtt kaphatta kézbe az olvasó. A szigorú fegyelemmel összeállított kötet ajánló sorai, az Olvasóhoz címzett előszó, az úgynevezett cap- tatio benevolentiae előtt külön lapon, mint a fejfára vésett név. vagy gondolat, áll a sóhajtásszerű szöveg: Apám, anyám, öcsém emlékének és feleségemnek. S hogy ez a meghitt lelki környezet még hangsúlyosabb legyen, a kötet címlapja után nyomban a költő portréja következik, amit a feleség. Gábor Marianne festett. A válogatott versek élére a címadó vers került, az A késdobáló főműve. Formai, tartalmi foglalata mindannak, ami a költő életében történt, megtörténhetett és végeredményként egy sorsot alakított. Ezt a nagyon nagy szenvedésekről, gyötrő igazságtalanságokról. a mélyen járó lélek megaláztatását, sárba taposását tebíró jellemet az ítélkezés szigorúságáig elvivő élményekről szóló. az azokat hűen megörökítő költészetet zárja magába. nyitja ki a jó barátnak ez a vers. Maga Rónai Mihály András az 1932—1967 között írott költeményeit előzményként veszi számba ebben a válogatásban, mintha ezzel azt is mondaná, hogy csak a kiérlelődés, a betetőzés alap- munkálatait végezte volna el ezalatt a viszonylag hosszú idő alatt. Amíg mai fiataljaink türelmetlenül összedobált csacskaságaikkal a hazai Olymposzt rohamozzák. ennek a hetvenen túl járó és folytonos számadásban élő költőnek úgy tűnik, mindaz, amit 1967-ig teljesített, mintha csak bevezetése lenne annak az összefoglalásnak, amit azóta is készít. És milyen szinten! De menjünk sorba! Az a nemzedék, amely az eltűnt háború nyomában, a levert forradalmak után is őrzött valamit a századvég liberális Magyarországából, annak szellemiségéből, nehezen viselte el a két világháború közé ékelt emberöltőnyi idő szűkösségét, nyomasztó hatását. A monarchia társadalmi és egyéb öröksége ellenére. a területileg is törpévé lett hazában az irodalom is, Ady után, Tóth Árpád zenei szépségével. Kosztolányi formai bravúrjaival, főképp Babits európai tágas- ságú szemléletével rokonszenvezve, felvértezve lépett az elődök lába nyomába. A kor fiai úgy érezték, nekik is van tenni-, hinni-, szeretnivalójuk. A fiatalság álmai, a külső görcsös szorítás ellenére kapcsolódtak az európai áramlatokhoz; ide hozzánk eljöhetett Thomas Mann is. hogy megmutassa. milyen is egy európai a fehérek között. Ez a húszas-harmincas évek hangulata itt, a Duna— Tisza táján, ahol Rónai Pesten leírhatja ezt is: „Nagykörút reklámja, első versem hamvas / meleg ihletését meséld el, Szent Margit szigete, te első tipegéseim- mel / büszkélkedj — Országház tér, te is —, hadd lássák: igazi hazám vagy." Ebben a mondatban benne él. mozog mindaz, ami a költőben az akkori horizontot jel- zi-képezi, a nyüzsgő város, a középkor szentje, a tér és a tágasság nyomán kiszökellő hazaszeretet. Innen az időben már csak néhány éves ugrás, és megőrül a történelem: családokat irtanak ki. embereket lőnek a Dunába Az idill kegyetlen fortissi- moval ér véget. Kinyílik a begyógyíthatatlan seb, a költő 1945 januárjában itt marad árván, mert anyját, apját. öccsét a gyilkosok végzik ki. („Apám öreg volt. hát őt utolérték anyámmal együtt, s mert a kezüket nem nem engedte el, testvérem is így járt ") Ezekben az időkben a lelki létét híven áthaldokolva őrizte meg a költő a léleknek azt a rugalmasságát, amely képessé tette őt arra, hogy a „pokol terzináit" leírhassa: „Én járkáltam csak tovább és zenéltem a sortűz után. Sokasul a vétek / minden évvel. mit tőletek eléltem. Ha telnék tőlem karácsonyi ének . ." Mit is mondjunk, amikor a legnagyobb ünnepek bontják ki az emlékezés és a hiány legnagyobb fájdalmait? Ez a sorsul szabott, nyűgként hordott gyötrelem a próféták zengését adja a szájára. Nemcsak átokként, de a szavak áradásában. tiszta harmóniájában azt is érzékeltetve, hogy így is. ezzel együtt is meg kell élnie az. életet, végig kell járnia az utat, ahová végzete letette. És ha lehet, minél teljesebben. Pedig más tájak, más idiómák is csábították! Járta az itáliai városokat, bebarangolta nyolc évszázad olasz líráját, kóstolgatva-ízlelgetve azt a Dantét is, akinek ka- tedrálisszerű Isteni színjátékát Babits tette-költötte át magyarra. Az a Babits, aki Rónai Mihály András nemzedékének is azzal szabott mércét, hogy saját igényét márványkemény szabályként hagyta vissza: „a minden- séget versbe venni”. Mi itt az a mindenség, ami szavak- ba-hangokba ki-felfogható? Ki tud itt elfogódás nélkül, hűvös szemlélkedés birtokában bármilyen kísértésnek eleget tenni, amikor csak arra van időnk, maradék erőnk, hogy jelezzük magunkat, így, vagy úgy szóljunk a társaknak, mennyire árvák és magányosak vagyunk. Mert ha visszapillantunk arra az emberöltőnyi időre. 1932-től 1967-ig. „az előzmény" korszakára, és arra, ami most már utána jött és jöhet még — akár Rónai Mihály András számára is készen áll és kötelező a kínokkal együtt magunkra vett erkölcsi, szellemi tartás kényszere. Ezen a költészeten nem fognak az egymásra torlódó divatok, nem kíván együtt lihegni ez a lélegzetvétel a hirtelen-nyúlt figurákkal; ma is fontosnak tartja, hogy a vers zenéje, a szavak egy- más-közöttisége. a hangok kölcsönhatása kiadja azt a hangulatot, érzést, eszmei ragyogást, lendületet, olykor az ódái fenséget, a hibátlan- ságnak azt a nemegyszer feszélyező tökéletességét, amely igény és teljesítmény is. Az új versek — több, mint ötven — a maximák tömörségével. erejével szól ránk. Érzés és történelem, leszámolás. visszaszámlálás, az értékrend felcsillogtatása — mind-mind, ahogyan egy, a vásári tülekedés piacától távol élő ember vall. Sokszor Horatius lelkét érezzük dobogni sorai mögött, ö is azt tartotta, hogy kilenc évig kell érlelni az írást, a vers zenéjét, ö is maga volt versének a hőse. mint ahogyan Babits írta. Rónai is. Akár a gyengéd szerelmi vallomás meghittségéig jut el, akár Egerbe álmondja magát, ahol a kora-fiatalság megannyi szenvedélyét, érzelmi viharát élhette át. Megírja-lejegyzi a Monte Amiatát, de abban is ott a gyermekkorra valló négy sor: „Idegen hegyeknek idegen a háta — s mégis, ma éjjel a Monte Amiata holdfényébe mártva, avarján heverve apámról álmodtam, indultunk Egerbe." Petőfi szerint „az álmok nem hazudnak.” Múló irodalmi divatok évadján nem árt erre a nemes veretű hangra figyelni; füllel érteni a zeneiségét, szívvel és ésszel felfogni a hangok, szavak tartalmát, amely nevelve, nyugtalanítóként szegődik útitársunkul Most itt áll a költő „túl a hetvenen" és verseiben fiatalabb, mint valaha! (F)
