Népújság, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-12 / 110. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1986. május 12., hétfő Szép Ernő — ma SZOT-DÍJASOK A fájdalom labirintusában A vaskos tévedések egyike az, hogy merevség, hozzá nem értés, az álbaloldaliság miatt Szép Ernő száműzetett az irodalmi köztudatból. Leg­feljebb a vájtíülűek emle­gették, csak szolidan utalva az adósságtörlesztés óhajára. Jó későn, de megtettük ezt is. Rá kellett döbben­nünk, hogy a halogatással magunkat szegényítettük. Versei, kabaréjelenetei, szín­művei ugyanis egyéni hang­vételű tehetséget jeleznek, olyan személyiséget, aki min­dig a szegények, az eleset­tek, a kisemberek oldalára állt. Stílusa esetenként naiv­inak, gyermekiesnek, érzel­mesnek tűnik, de azt a meg­nyilatkozásmódot egészsége­sen ötvözi a pestiség szólás- és fordulattárával, azaz olyan formai köntöst teremt, amely humanista gondolataihoz szabott, azokkal harmoni­záló. Ezeket a ritka erényeket tisztelte Kapás Dezső ren­dező, amikor a Pesti Szín­házban előadatta Kávécsar­nok című munkáját. A sztori csak látszólag korhoz kötött. Fanny és Ala­jos nemcsak a század har­mincas éveiben élhetett, ha­nem több variációban talál­kozhatunk velük napjaink­ban, s felbukkannak majd a jövőben is. Az alapképlet is örök. Két magányos ember kimérten, bizonytalankodva, sűrűn visszalépve megindul egy­más felé. Riadoznak. két­kednek, de csak megpróbál­ják, s ha már egyszer el­kezdték, akkor nem adják fel. A szerző otthonosan moz­gott Thália világában, mert nagyszerű szerepeket kínált a figurák megjelenítésére vállalkozó művészeknek. Tábori Nóra és Benkö Gyula rangjuknak megfele­lően értékelték ezeket. Mind­ketten a lényeget ragadták meg, s az emberi mag fel­villantására törekedtek. Épp ezért kerültek minden feles­leges, harsány eszközt, s ki­zárólag a jellemek mozgató­rugóit ábrázolták, méghozzá irigylendő mértéktartással. Hús-vér alakokat terem­tettek. olyanokat, akik nem­csak voltak, vannak, hanem lesznek is. 'Különösképp Alajos babo- názott meg valamennyiün­ket. Ábrázolója igazolta: mindig létezik megújulás, tőle is szokatlan megközelí­tés. Sokaroúságát többször méltattuk már. mostani pro­dukciója mégis meglepetés­ként hatott. Olyannyira, hogy leendő pályatársai okulhat­nának arcjátékából, megter­vezett, mégis keresetlennek tűnő mozdulataiból, a legki­sebb érzelmi rezdüléshez is igazodó beszédéből. S még egy tanulság! Köz­tudomású, hogy a televízió pénztárcája sem degeszre tö­mött. Így aztán — figye­lembe véve a takarékossági szempontokat — ésszerű len­ne jó néhány ilyen kamara­darabot képernyőre vinni. Olcsón — ezt Szép Ernő és társai garantálják — és mindenféle művészi megal­kuvás, szintesés nélkül... Pécsi István A kép esélye Sokszor elmondták már, hogy erősen átalakult a ránk zúduló információs tömeg formája is. Míg régebben az emberek kötődtek a betű­höz. a nyomtatott szöveghez, a szóhoz, manapság már ez kevés nekik. Kultúránk egy­re inkább a látványra épít, még ha a felvételekkel is lehet „füllenteni", akkor is jobban hiszünk annak, ami így kerül elénk. Egy rövidke műsor csü­törtökön a késői órákban: Küzdelem a pusztítás ellen. Esetlen cím. S talán nem is elég vonzó, mert bármilyen fontos fogalmak ezek, a használatban kopnak. túl sokszor éltünk már velük. Érdemes lett volna valami­lyen vonzóbb „címkét” ra­gasztani erre a filmre. Ugyanis egyáltalán nem szok­ványos módon megfogalma­zott gondolatokat ragadtak meg az alkotás készítői. Egy filmszínészt. Nyikolaj Griny- kót szólaltatták meg, aki nemcsak saját élményeivel nyűgözte le a közönséget, hanem szerepeire is emléke­zett. Miféle sajátos kettős­ség: végigjárta a II. világ­háború poklát, s három tu­catnyi szerepet játszott el, a közlegénytől a tábornokig minden rangot .,végigszol­gált'' a filmvásznon. Tuda­tában volt annak, hogy me­lyik figura mennyit ér, meny­nyi a valóságtartalma, a hi­tele a történetnek. Ennek fényében az egyik műre na­gyobb. a másikra kisebb fi­gyelmet szentelt. Különös előszeretettel emlékezett egy alakra. Egyszer egy ameri­kai közkatonát kellett meg­formálnia. Valamikor látott egy sajátos mintát, s olyan erővel sikerült egybe gyúr­nia az alapanyagot képze­letével, hogy még egy ame­rikai rendezőt is megtévesz­tett. összetett módon hasz­nálhatta ki színészi adottsá­gait. a tragikumból és a hu­morból alkotott sajátos ke­veréket. A megjelenő részletek iga­zolták a szavakat, s arra fi­gyelmeztettek bennünket, hogy milyen sokarcú is a va­lóság, s az egyoldalú, sab­lonos megközelítésében is mennyi eredetiség bujkálhat. A régi ábrázolási mód ellen­példájaként hozta föl ez a színész Klimov Jöjj. és lásd! című alkotását, amely szakí­tott a bevett hagyományok­kal. Sokkal közvetlenebbül, erőteljesebben, egyszóval át- élhetőbben mutatta be. mi is történt a német megszál­lás alatt. Tanulságos volt figyelni ennek a különös színésznek az arcát és gondolatait. Ke­serűséggel szólt arról, hogy benne sokkal több rejlett, mint amit az akkoriban szo­kásos hangnemben fel tu­dott használni. Eleve egy furcsa alkat, magas, cingár, groteszk jelenség. S nem építhetett erre a hajlamára, el kellett szürkítenie adott­ságait. Közvetlenül összekapcsolta a Klimov-féle valóságlátást az általa átélt háborús évek­kel. Szólt arról, mennyire hihetetlenül bontakoztak ki a rettenetes események, s hányféleképpen élték meg a korabeli emberek. Ehhez ké­pest nagyon keveset adtak az azután készült alkotások. Valami fontosról feledkez­tek el, amit a Jöjj, és lásd! már tartalmaz: fel kell mu­tatni az abszurditást, a há­ború lehetetlenségét. Azt, hogy mennyire hihetetlen: valakit ismersz, közel áll hozzád, s hirtelen nincs többé. Egyszerűek ezek a szavak, de talán többet mondanak a lényegről, mint ennek a ragyogó kis „etűdnek” a cí­me. Valahol ilyen tömör a lényeg. Ilyen „alapszinten” kell megérezni azt az őrült veszélyt, ami ránk leselke­dik. Példaszerűen ragadták meg az alkotók ezt a jelenséget. Mata János rendező ügye­sen „adagolta" a szót és a képet, hatásos egyveleg bon­takozott ki előttünk. Olyan, aminek nagyon jó hatása volt a győzelem napjának előestéjén. Különösen az ad­ta meg ennek a „miniatú- rának” a jelentőségét, hogy a Nemzetközi Stúdió vita­műsorát követte. Ott elég szkeptikusan nyilatkoztak a televízió lehetőségeiről, de ez a kisfilm rácáfolt az elmé­letre. Lehet és kell hatáso­san fogalmazni, csak szakí­tani kell a sablonokkal, a megújulást „fülönest-ai”, pontos módon napvilágra tárni. Gábor László Mátravidéki népdalok a rádióban A Daloló, muzsikáló tájak című műsor eredményhirdetése A múlt évben a Magyar Rádió, valamint a Művelő­dési Minisztérium, a Terme­lőszövetkezetek Országos Tanácsa és a Kórusok Or­szágos Tanácsa műsorvetél- kedőt hirdetett meg Daloló, muzsikáló tájak címmel. A vetélkedőn a megyei művelődési központok erre a célra szervezett — legfel­jebb 3 tagú — alkotóközös­ségei vehettek részt. A ver­senyfeladat egy megyei tál­egység népzenéjének, zenei néphagyományának sokol­dalú, minél teljesebb bemu­tatása volt: 30 perces rádió­műsor keretében. A műsoro­kat kazettán kellett bekül­deni, rádióadásra alkalmas technikai minőségben. Min­den művelődési központ kát műsorral nevezhetett. A fel­hívásra 11 megyéből 17 mű­sor érkezett be. A zsűri a Magyar Rádió 20 ezer forintos I. díját a Pest Megyei Művelődési Köz­pont és Könyvtár Galga mente című programjának ítélte oda. Megosztott II. di­jat kapott a Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár Érdi bukovinai székelyek, illetve a debre­ceni Kölcsey Ferenc megyei­városi Művelődési Központ és Ifjúsági Ház Nyíradony és környéke című műsora A két III. díjon a Zala Me­gyei Művelődési és Ifjúsági Központ Hetes című és a Somogy Megyei Művelődé­si Központ Somogy című műsora osztozott. A díjazottakon kívül rá­dióadásra alkalmasnak talál­ták többek között a Heves Megyei Művelődési Központ Mátravidék című összeállí­tását is, melyet május 31-én, szombaton délután 17 óra 30 perctől sugároznak a Kossuth adón. Tamás Menyhértet ..köl tői, prózaírói munkásságá­ért. a kisebbségben élő nép életének. beilleszkedési gondjainak, sikereinek mű­vészi igényű ábrázolásáért” SZOT-díjjal tüntették ki. Tamás Menyhért költő­ként kezdte: Szövetségben a fákkal című versesköte­te 1974-ben, harmincnégy esztendős korában jelent meg, utána a Küszöbök lá­tott napvilágot, meg a Me­nekülő ég. Ám, hamarosan prózára váltott át, népének, az Erdélyből Magyarország­ra kerülő bukovinai székely ségnek az útját írta meg egy trilógiában. Sütő And rás jegyzi meg róla: ..Sze­rencsénkre. Tamás Meny­hért íróként, költőként nem a felejtés embere. Nosztal gia kínozná tán a fájdalom labirintusában vándorolva? A szenvedés kéje kapta volna el krónikás hajlamát? En úgy gondolom inkább, hogy a kimondás kénysze­re mellett, a tisztázás szán­déka közben minden igazi művész örök vágya munkál benne: egyenrangú testvér­ként odaültetni népét az európai népek családjába, a közös szenvedés jogán.” (Fotó: MTI—KS) Egy mai magyar írót nemigen érheti nagyobb tisztesség annál, kiváltkép­pen, ha ugyanarról ír, mint hogy Sütő András magához emeli őt. — Ha a bátyám rábólint, akkor tudom, hogy jó. amit írtam — mondja Tamás Menyhért. Nem Sütő Andrást emlí­ti legelőször, hanem a test­vért. aki ugyanazt élte vé­gig, amit ő aki még ma is azoknak a közszékelyeknek az életét éli. akik hosszas vándorlás után Tolnában, Kisdorogon találtak otthon­ra. Óhatatlanul Tamási Gás­pár, Tamási Áron testvére merül fel képzeletünkben, aki a Vadonnőtt gyöngyvi­rágban hitelesítette becsé­nek az életművét. — En nem csináltam sem­mit — folytatja a költő, az író —, csak visszaadtam azt a nyelvet, amit kaptam. Mi­lyen ennek a Bukovinába. Bácskába. Tolnába jutó kö­zösségnek a nyelve? A nyelvújítás előtti magyar nyelv, pontosabban a szé­kely. Sokan összekeverik a moldvai csángót meg a bu­kovinai székelyt, ezért nem ítélek meg senkit de ha már beszélgetünk, hadd mondjam el, hogy mi há­romszékiek vagyunk, onnan kerültünk Bukovinába, s majdnem kétszáz éves el­zártság múltán kerültünk ismét az élő magyar nyelv sodrába. — A Bukovinából Tolná ba vetődő magyar — pon tosabban székely — nép csoport életét három re gényéből, a Vigyázó madár ból, a Holtágból, s az Eso- rácsokból összefonónó :rt:ó piában jelenítette meg. (Az Esőrácsok rádióbeli változa tát nemrégiben hallhattuk, Sára Sándor rendezésében.) Nincs folytatása? — A trilógiát lezártam a negyvenes évek végével, de a szereplők további sorsá nak ábrázolását folytatom nemsokára megjelenő hete­dik könyvemben, az Elő csendben. Ez a regény má a magyarországi székely pa rasztemberek életét írja le Leglényegesebb mozzanata az, hogy aki kétkezi, mond juk földművelő mint tör tünetesen hőseim, ha reggel fölkel, történhet bármi, vég zi aznapra rendelt dolga. folytatja, ahol abbahagyta Lehet hétköznap, lehet ün nepnap, óriási csönd a fa­luban, ők teszik dolgukat, s tudják, ezzel emberek. Nem a külsődleges események ér dekeltek. hanem az, hogy belülről mi esik meg velük, mi segített nekik átélni egy nehéz időszakot, az ötvenes évek elejét. — Három verseskönyve és egy regénytrilógiája jelent meg. Minek tartja magát költőnek vagy írónak? — Tömörséget, képiséget. filmszerűséget szoktak em legetni, ha rólam írnak. Én a hazulról örökölt képi nyelvet használom. Nem írok szándékoltan költőien vagy prózaian, pusztán az­zal a nyelvvel élek, ame­lyet hazulról örököltem. A vers és a regény nálam egy tőről fakad, s hol regény, hol költemény kerekedik belőle. Tamás Menyhértnek, a költőnek, az írónak, a Nép­szava régi munkatársának egyaránt gratulálunk a SZOT-díj alkalmából. Fehér László Tengercseppek írói jegyzetlapok A békegalamb az olajág­gal rendkívül szép, megra­gadó szimbólum, de az egy­szerűsítésre mindig hajla­mos közgondolkodást mint­ha félrevezetné. A galam­bokat illetően is, a béke esz­méjét illetően is. Mert harc­ban állnak bizony a galam­bok is párjukért, a fész­kükért, az élelmükért, a fennmaradásukért. Nem öl­döklő harc ez, nem pusztít­ják el egymást, még a ná­luk gyengébb madarakat sem, de azért — ámint Brehm íraj róluk—: „...bár­milyennek inkább nevezhe­tők, mint szelídeknek. Hí­res szelídségük csupán egyi­ke az oly gyakori hamis I természetleírásoknak.'’ A béke eszméjét is mint­ha ugyanígy túl egyszerűsí­tené a közgondolkodás: kéz a kézben, egy szólamra da­lolva menetelni szélcsendes rózsakerteken át a kizáró­lag ragyogó emberi jövő fe­lé. .. Holott valószínű, a bé­kére is áll az, amit Brehm a galambokról mond: bár­milyennek inkább nevezhe­tő, mint szelídnek. Az ölel­kező, nyugalmas, szélcsen­des béke — hamis olajnyo­mat. Koreszmének, korpa­rancsnak azzal válik igazzá, ha nem a küzdelmes har­cok, csupán az öldöklő, a megsemmisítő, a fegyveres harcok kiiktatását ígéri az emberi történelemből. ★ Figyelmet érdemel, hogy a közvéleménybe háborút programozni, az agysejtek­be a kannibalizmust be­táplálni, ma is, a legkorsze­rűbb propaganda-appará­tusnak is csak a történel­mileg kialakult. hagyomá­nyos módon lehetséges. Tíz­ezer év óta mitsem változ­tak a kódolás alapelvei. Aki a folyón túl lakik, meg­ölöm; akinek más színű a bőre, megölöm; aki más nyelven szólítja az anyját, megölöm. És van ez még tovább is: aki nem engedelmeskedik, megölöm; akire a gazdám rámutat, megölöm; aki utam­ba kerül, megölöm. A kód jelrendszere ugyan­az, de vigyázat, változnak az idők! Hajdan nyíltabban, s őszintébben történt a fia­tal nemzedékek megdolgo­zása; korunk e vonatkozás­ban is hozott újat. A hó­hérképzés kényeímetlen őszintesége ma sem sérti a tisztes polgári közszemér­met; ma lehet milliókat bé­keszólamokkal traktálni — a modern tömeggyilkos fegyverek élő tartozékai akár zárt táborokban is kiképez- hetők. A mennyiségről itt is a minőségre tolódott át a hangsúly: a mennyiségi hó­hérról a minőségire. ★ A békés együttélés lehe­tőségeit még alig ízlelgeti a sokféleképp megosztott em­beriség, és íme máris föl­rajzolódik a közeli jövő térképén a felparcellázhatat- lan emberi köztulajdon, mely a közös létérdek kényszeré­vel már nem is csupán bé­két, de azon túl szövetséget, együttműködést parancsol a népeknek: egyetemes köz­vagyonunk a levegő, az él­tető víz — sőt a talaj, a sza­bad természet rombolása sem csupán belügy. ★ Lám csak. Nem elég sza­badulni cselédsorstól, prole­társorstól, nyomortól, nél­külözéstől, kizsákmányolás­tól. Méltó értékek, célok, tartalmas élet híján a szol- gasórból felszabadult em­berből lehet akár rabszolga is: az unalom, az életundor, az alkohol, a züllés rab­szolgája. Szociális kultúra, és a ben­ne gyökerező erkölcsi tar­tás nélkül nemcsak elérhe­tetlen — végképp és örök­re elérhetetlen — a szabad­ság. Meg sem közelíthető. ★ A kiszolgáltatottság a leg­szívósabb emberi tenyészet az emberi társadalmakban. Mint az áttételes rák, hiá­ba operálgatják, újra és új­ra továbbterjed a legvárat­lanabb — politikai, gazda­sági, társadalmi — igen vál­tozatos formákban. És mi­re a tünetek jelentkeznek, már elhatalmasodott. Végképp szabadulni tőle? Elérhetetlen Sarkcsilla­gom. Fekete Gyula

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom