Népújság, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-12 / 265. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. november 12., kedd A „száztizennyolcas” Mit termeljenek a művelődési házak? NAGY ERNŐ A HATVANI GALÉRIÁBAN Lázadás a líra ellen Az Egerben élő, az itt honos Nagy Ernő festőművész száznál is több munkájával vall mai magáról a Hatvani Galériában. Olaj. olajpasztell, akvareli (ez a törzsanyag, a művész egyénisége, lelke közepe talán!), tusrajz, kréta, pittkréta adja-jelenti a felhordott anyagokat, amellyel a festői gondolatok életre kelnek. Töltésen Nem valami addig ismeretlen Heltai-regényről van szó, hanem egy utasításról, amely 1983. szeptember 9- én kelt, s a tanácsi felügyelet alatt működő művelődési otthonok egyes szervezési és gazdálkodási kérdéseit szabályozza, az illetékes tárca, valamint a Pénzügyminisztérium kidolgozásában. Az utasítást, mely „száztizennyolcas'’ néven szerepel a szakmai köztudatban, megszületése óta gyakorta tárgyalják a közművelődés legkülönfélébb fórumain, például a továbbképzéseken. Mert kordokumentumként is jellegzetes. Érzékelteti azt a reális folyamatot, melynek során a „kultúra nem áru’’ alapigazság oly módon változott, hogy a kultúra áru is, bár elsősorban mégsem az, hanem sajátos társadalmi szükségletet kielégítő szolgáltatás. Pontosabban szólva: ez a rendelkezés arról beszél, hogy a művelődési otthon révén igénybe vehető szolgáltatás általában nem lehet veszteséges, mert az ilyen tételeket más területen „megtermelt” nyereséggel kell ellensúlyozni. Az mármost a gyakori vitakérdés: a „megtermelt" idézőjele indokolt-e egyáltalán; nem válik-e napjainkban a művelődési otthon is gazdaságközpontú intézmény- nyé? Ahhoz nem fér kétség, hogy a szóban forgó rendelkezés valóban növeli az érintett közművelődési műhelyek önállóságát és felelősségét, és számos példa bizonyítja már eddig is: sok helyütt valóban eredményesebbé vált a tevékenység. Am. itt van mindjárt a bökkenő: miközben az uta- sitáv a művelődési otthonokat arra ösztönzi, hogy alap- tevékenységükön kívüli szolgáltatások lehetőségeit kutassák föl, parttalanná válik magának az alaptevékenységnek a tartalma. Pedig az utasításnak az a mondata. mely szerint csak akkor indokoltak az alaptevékenységén kívüli formák, ha azok „segítik a művelődési otthon szakmai tevékenységét", nyilvánvalóvá teszi: az alaptevékenységnek még inkább meg kell felelnie a közművelődés szellemének. A dolog mégsem ilyen egyszerű. Egyik megyeszékhelyünk kitűnő művelődési otthonának igazgatója egy salgótarjáni továbbképzésen azt mondta: alaptevékenység az. ami szükségletet elégít ki. S, bár nyilvánvaló, hogy az adott helyen jól értelmezik ezt a megfogalmazást, és közművelődési szükséglet fölkeltésén, kielégítésén fáradoznak, mégis: a határok elmosódnak. Ezt a veszélyt a Fővárosi Művelődési Ház igazgatója is elismerte: alap- tevékenység az — mondja —, amit a működési szabályzat tartalmaz, s amit az intézmény fenntartója annak tekint. Náluk mégsincs torzulás : alaptevékenységük, a folklór, a népművészet értékeinek bemutatása, ápolása, s ettől nem tágítanak. Másutt nyilván egyéb területek tartoznak az alaptevékenységhez. Ilyen a Fővárosi Művelődési Házban — például — az is, hogy nyáron a nem jelentéktelen ráfizetés ellenére ismét és sokadszor tanfolyamokat szerveztek javítóvizsgára készülő diákok számára, állva a versenyt a hasonló célból létrejött gazdasági munka- közöségekkel, újságban, s egyebütt hirdető korrepetitorokkal. A „száztizennyolcas’' kétségkívül megmozgatta a köz- művelődés egyik szférájának állóvizét, szunnyadó energiákat szabadított föl. Am, országos tapasztalat, hogy gyengült az amatőregyüttesek pozíciója, visszaszorulnak a klubfoglalkozások. Hacsak nem lehelnek a klubmozgalomba friss levegőt, oly módon, mint például a Fővárosi Művelődési Házban, hogy a „közművelődés a termelésért” jelszóval újítók klubját alakítottak, a védnökséget a televízió Felkínálom című adása vállalta. Szükség van továbbá nemegyszer a közművelődésben részt vevők anyagi áldozatvállalására : az ének- és tánckarok tagjainak külföldi szerepléséhez például igen jelentékeny egyéni hozzájárulás kell. Jól van ez így? Bizonyos, hogy forrong, változik a helyzet a művelődési házakban. A népgazdaság teherbírása, a társadalom anyagi ereje nagymértékben meghatározza a közművelődés lehetőségeit is. Sokáig nem számolhatunk egy olyan eszményi állapottal, amikor a kultúra, a művelődés kizárólag az államháztartást terheli, s az állampolgár mint ingyenes juttatást élvezheti áldásait. Egybehangzó veszélyjelzés mindenesetre — egy kiskunhalasi továbbképzésen is megfogalmazódott —, hogy főként a kisebb, csekély pénzű fenntartók által felügyelt művelődési otthonok rekednek kívül a „száztizennyolcas'' biztosította kedvezőbb lehetőségek körein. Az ilyen helyeken úgyszólván semmi sem tekinthető alaptevékenységnek, a munkatársak pusztán a bevételt hajszolják, hogy az otthon létét úgy-ahogy biztosítsák. Ám, a kör ördögi : az értékes programok, műsorok drágák, a fővárosi művészek sietnek, s igencsak alább adják a színvonalat — marad tehát a bóvli, a haknibrigád. Aztán — esetleg — a kocsma társul a művelődési otthonnal, hogy nótaest címén, csekély anyagi haszonnal, nagyot ártsanak a szórakoztatás ügyének. Efféle jelenségek legújabban televíziós és mozifilmek tárgyát adják (Erdős Pál: Hazárdjáték, Zombori Katalin : Húzzák a nótánkat). A „száztizennyolcas” végül is: keret. Nem arra való, hogy a népművelők anyagi ösztönzőjeként egyéni haszon hajhászását törvényesítse; nálunk egyébként is aligha találni milliomos népművelőket. De arra sem lehet mentség a rendelet, hogy a „száztizennyolcas” szellemében a művelődésnek azokat a hagyományos formáit mellőzzük, mint az olvasás vagy az öntevékeny művészi alkotómunka. Ezekhez továbbra is biztosítani kell a pénzt, akár szokatlanabb, újszerűbb melléktevékenység árán is (melyet jó szívvel, arcpirulás nélkül vállalni kell). Mindez egy korszerűbb kultúraszerkezet kialakulását segítheti: olyanét, amelyben „humán” és „reál" művelődés, környezet- és lakáskultúra, munka- és viselkedéskultúra szerves egységbe forr. K. Zs. Nagy Ernő egy éven belül több kiállítást rendezett, hármat magam is láttam. Nemcsak az izgatott engem, hogy mekkora léptékkel fut versenyt az idővel, mert ez az alkotói gyorségés nyilván belső sürgetésből fakad, hanem az is, hogy ez az igény a közönséggel való újabb és újabb találkozásra, ütközésre — hiszen egy-egy kiállítás vértelen csata is a megértésért, a befogadásért, a sikerért — ez a felfokozott lelki mozgás milyen feszültségből származik. Mit takar ez a sebbel-lobbal igyekvés, a teremtésnek ez a valamit bizonyítani akaró izgalma? Hatvanban megkaptam a választ. Nagy Ernő művészetével régebbi a kapcsolatom. Mindig is úgy raktároztam el magamban ezt a mosolygós, derűs egyéniséget, mint aki csak a lírát, a fénnyel átitatott hangulatot fedezte fel a tájban. Akár a Tiszánál, akár a Bükkben, akár Nosz~ vajon állította fel az állványt, vagy vette, elő a vázlatkönyvet, kiegyensúlyozott állapot, a tájnak a nyugalma hatotta meg: a tárgyak és formák érzelmileg is harmóniában álló rendjét örökítette meg. S íme most itt áll előttünk a hatvani paravánokon száznál több al kotása, s ezek közül legalább kétharmada drámai erővel tör ránk. Szinte azt kell hinnem, hogy a lírát hordozó képeket csak azért vegyítette a művész a „viharosak” közé, hogy hitessék: itt óriási hangulatváltás történt, itt valahol robbant valami. Eltűnt egy kedélyes világ, hogy a helyét elfoglalja a maga sodró, nagy feszültségeket hordozó ú.j. lelki kapcsolatrendje Egy új látás, egy új érzelmi tar tomány nyílt itt ki, ahol a tárgyak már nem úgy mondanak el a festő szándéka szerint szenvedélyeket, játékos elemeket sem nélkülöző vallomásokat, mint eddig. Az első látásra még nem tudom, mi az oka mindennek! Micsoda etikai vagy egyéb, sorsszerű megrázkód tatás, vagy csak a lélek fejlődési törvénye váltotta ki ezt a komorabb drámábavál- tást. Fellázadt volna Nagy Ernő a líra ellen, amely öt a Bodrog-parti és tiszai kikötőkben olyan sokáig ringatta? Tény. hogy a víz. a vízpart, a falusi utca a megrokkant házakkal, a falusi belső udvarok töppedt és törpeségig röghöz kötött világa az a színtér, ahol most is mozog a festő. De most már drámát él át bennük és általuk. Vihar viharra tolul itt, a formák másfelé suhintanak, mint eddig. A tájban, az ártérben, a dombok között ijesztő-nyomasztó utak tekeregnek, a természet vadabbá váló formái birkózni látszanak egymással. Fák és bokrok sunyi veszedelmeket is ígérnek, a szeles idő rácsap az előttük didergő látványra, a madarak vonulásukkal mintha nem is búcsúznának, inkább hátat fordítanának az otthontalanságnak, ami a tájban öröklakást kapott Egyik kép után a másikat kutatom-kutatgatom. hon is tűnt el innen a; az érzésvilág. az izgalom mentes derű. amiért lírikusnak töltöttük Nagy Ernőt? A szí nek és vonalak kezelési tech nikája az alkotói mód lassú evolúciójával igazodik ahhoz az új lelki tartományhoz és mondanivalóhoz, amely áhítal és belső feszültségeket eláruló suttogás között tör ránk. A színek is megváltoztak, a vonalak is újabb rendbe, újabb irányokba csavarodnak ezeken a képeken. Az elhagyott barlanglakások atmoszférája csak alkalom ar ra, hogj' a festő új korszakát nyitó gondolatait, érze lemvilágát ránk zúdítsa, mint ahogyan a Hideg hátnál, a Havas táj. a poroszlói ártér-alkotás, a Kenyérsütés, a Pásztorszállas. a Si- roki házak, a Poros vihar rémülete, az Ûj a völgyben fénytelen ránk tolulása. az Eger ködben, az öreg ház csak ellenpontozza azt Meleg estét, ahol a kánikulai izzó hevület fojtogató szikkadtsága, a feszültsége, kitikkadtsága feloldhatatlan, izzásban lévő, de termékem- lelkiállapotot nyit meg előttünk. Lazább. izmokkal fogj; most az ecsetet Nagy Ernő, lendületesen alkot, de az eddiginél jóval szigorúbb lélekkel. Ez az új távlat! Ez a hatvan felé taposó művész évtizedeket fiatalodott ebben az évben. Farkas András Miniatűrök 1. Drótostót Ilyet is régen láttam már Megy a bádogos a nagyforgalmú körúton, hátán fakalodában az összecsavart bádog, nem néz se jobbra, se balra, csak megy. Nem is kiabál, pedig milyen szépen tudott valamikor kiabálni. Emlékszem rá gyerekkoromból: „fazikat fótozni ...” Az első öt szótag valahol fent. magasan, az utolsó, a „ni” pedig pontosan egy nagyterccel lejjebb. Drótostótnak hívták, amikor még a mi kisvárosunkban, a Csillag utcában járt, s a tót tercelős nép. Kétszólamú da- ; Iáik zárlata zengett ebben a lehajlított utolsó szótagban. Énekelt úgy is. hogy „drótozni, fódozni, fenekezni!” Ahogy a kedve tartotta. Aztán leült a házunkkal szemben a porcfűvel benőtt árok. partra, és szalonnázni kezdett. A cső alakúra tekert bádog belsejéből vette elő a tiszta kendőt, abból a kényé' rét és a szalonnát, egy kis felhajtható fiókból pedig a bicskát. Ügy evett, hogy közben tán a nagy fenyves hegyekre gondolt, ahová télire majd visszatér. Megy a drótos a körúton, és nem kiabál. Kár is volna. Elnyomnák ősi dallamát a kamionok kipufogói. Hátán a fakaloda, az összecsavart bádog alatt a kis felhajthatós fiók. minden pontosan úgv, mint egykor, nagyon régen, abban a szív- melengetően szép, s többé már soha nem látható Csillag utcában. Megy lassan, talán kenyere is van piros szegélyű vászonkendőbe kötve. Sokáig nézem, aztán elfordulok. Nem akarom kilesni azt a pillanatot, amikor ellebeg a földtől, s úgy folytatja útját, magában dünnyögve, énekelve, az alacsonyan rohanó felhők között. 2. Mese Mesét mondok, jól figyelj! Szép tágasan laktak tehát a rajzszög gyerekek, körülbelül úgy. mintha nekünk, ötünknek legalább tízszobás lakásunk lenne. Ám ez még mind semmi. A kis piros fejű gyufagyerekek, akikkel a múltkor a boltban találkoztunk. azok laknak még csak urasan. Mint a valóságos vérbeli hercegek. Mintha mi palotában laknánk. Úgy ám. feleannyian sem voltak skatulyaházaikban, mint ahá- nyan kényelmesen elfértek volna benne. Náluk, lám. nincs lakáshiány, nincs szűkös légtér, szaladgálnak is kedvükre, csak úgy hancú- roztak, amikor egy kicsit megráztuk a dobozt. gyermekeim mihamar kidé rítették róla, hogy lánvmacs ka). Kis kiéhezett vakarcs volt. amikor először bekéredzkedett hozzánk. Nem volt nagyobb, mint az öklöm, és sovány, rettentő sovány. Tejet adtunk neki, s azt látni kellett volna, hogy lefetyelte. Aztán kinőtte magát, Most már az ablakban napozik. s ha otthon írok, belekeveredik a nyitott fedelű diplomatatáskámba, s úgy kell kihuzigálni alóla a kéziratlapokat. A múltkor délután, amikor megint otthon írtam, az ab lakban ült, és halkan nyá- vogatott. Keresztül az ablak üvegén Odanéztem, és lát tam, hogy galambok röpködnek előtte, kint. távol, elérhetetlenül. — De ki tudnám belőlük szerelni a légcsavart! — gondolta magában. — A szárnyakat, meg a/, ilyen bravúros suhanásokat elősegítő szerkezetüket, de meg tudnám tépázni! — Macska te! — mondtam neki. — Nyughass! Csak az igazán fekete macs kákát idegesítheti, ha valaki tud repülni. Neked van egy kis fehér folt az állad alatt, ezért hát ne nyávogass. Feküdj ide a táskámba, mint szoktál. Simogatlak inkább egy ki csit. L Gy. Egyszer volt, hol nem volt, talán az Óperenciás tengeren is túl, de Hegyeshalmon mindenképp innen, volt egyszer egy rajzszögecske. Csj- nos, hegyes kis lába volt. és nagy szélű sárga kalapja. Hatvanötödmagával lakott egy rajzszöges dobozban, amire az volt ráírva, hogy: ..Rajzszög 100”. Nem, kisfiam, ez nem azt jelenti, hogy a sárga kalapos gyerekek házikója a Rajzszög utca 100. szám alatt áll, hanem azt, hogy százan kellene benne lakniuk. De ők csak hatvanötén voltak. No, de miért ne legyen legalább nekik jó? 3. A fekete macska Van egy fekete macskám A füle hegyétől a farka végéig fekete. Van ugyan az álla alatt egy kis fehér folt. de azt csak akkor látja az ember, ha a füle tövét va- kargatja, s ő örömében feltartja a fejét. Egyébként koromfekete. Mint Bagira. az igazi párduc, aminek ő a kisöccse. (Pardon, kishúga. mert biológiailag jól képzett Szovjet—magyar közös könyvkiadások Az ungvári székhelyű Kárpáti. Kiadó a jövő évben 25 féle magyar nyelvű könyv megjelentetését tervezi a Kossuth, az Európa, a Magvető, a Gondolat, a Zrí- nyi, a Móra Kiadóval, valamint az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadóval közösen. A Szovjetunió Kárpátontúli területének kiadója — amely idén ünnepelte fennállásának 40. évfordulóját — 27 éve adja közre orosz, ukrán és magyar klasszikusok, kortárs szovjet szerzők alkotásait, jelenteti meg magyarul a Szovjetunió népeinek nyelvén írt müveket. Az együttműködés eredményeiről Borisz Gvargyio- nov, a Kárpáti Kiadó igazgatója elmondta: a kiadó eddig mintegy 3300 könyvet jelentetett meg, több mint 48 millió példányban. Ebből félezer kötet, csaknem 15 millió példányban magyar könyvműhelyekkel közös kiadványként látott napvilágot, szolgálva a két testvéri szocialista ország népeinek kölcsönös megértését, a kulturális kapcsolatok erősödését, a tapasztalatok cse réjét. A kiadó magyar szerkesztőségének vezetője, Fejes János a jövő évi tervekről szólva elmondta: az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadóval először készülnek közös kötetek. A Madrid határán című könyv Zalka Máté életéi eleveníti fel. s megjelente tik Bállá László novelláskó- tetét. A legtöbb kiadványt ezúttal is a Mórával együttműködve gondozzák. Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regénye mellett 12 szovjet szerző művét adják ki közöttük Valentyin Katajév híres ifjúsági regényét, a Távolban egy fehér vitorla címűt. E könyvműhellyei együtt jelentetik meg a vo- gul mondákat közreadó. Medveünnep következik « című könyvet és a Hatlábúak égen-földön című, képes ro' vartan-kiadványt. A Kossuth Könyvkiadóval négy könyvet gondoznak. Közöttük lesz Stern Dezső kötete, a Nehéz utakon, amely egy magyar internacionalista visszaemlékezéseiről szól Valentin Pikul történelmi tárgyú regénye, a Rekviem egy hajókaravánért, a II. világháború idején játszódik, s egy, a Szovjetunióba fegyverutánpótlást szállító hajóraj sorsát eleveníti fel. Az Európa Könyvkiadóval három közös kiadványt terveznek, közöttük KvitkaOsznov jananko Hrihorij klasszikus ukrán szerző Haljavszkij úr című regényét, amely sajátos képet ad a XVIII—XIX századi Oroszország falusi életéről. A Gondolat, a Magvető és a Zrínyi Katonai Ki adóval egyegy közös kötet megjelentetését tervezik
