Népújság, 1985. március (36. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-07 / 55. szám
daflll v iflHI fcJlJl Tfíj f NÉPÚJSÁG, 1985. március 7., csütörtök Minden eggyéolvad a fényben... Nagy Ernő képei az egri Mozigalériában (Fotó: Köhidi Imre) Az egri Vörös Csillag Filmszínház épületében nyitották meg a Mozigalériát és benne a Nagy Ernő negyven alkotásából álló tárlatát. A kettős alkalom szónokaként Pintér Dezső, a Heves megyei Moziüzemi Vállalat csoportvezetője méltatta Nagy Ernő munkásságát és művészetét. A kiállítás anyaga a művész egységes világképét, érzelmeinek, gondolatainak tiszta, zárt rendjét mutatja be. Ekkora gyűjtemény alkalmat is teremt a mélyebb elmélkedésre. Nagy Ernő a kép közepe táján elképzelhető fényforrásból indul ki. Ez nem erős. inkább nagy távolságról küldi ki a sugarakat. Nem pazarlóan lüktet, nem mindent elárasztóan dinamikus. A földi, közeli szférába érkezve már jámbor és fátyolos hatássá válik. De még eléggé erős. Mindent átjár. A dolgok felszínét is. A levegőn mindent megaranyozó ragyogással tör át Felborítja a Földön található alakzatokat. A tájat olvadékony látvánnyá alakítja át. Mint amikor a gyermek hunyorított szemmel vizsgálja a kaleidoszkóp ilyen-olyan ábráit, Nagy Ernő is egy adott pillanatban, egy adott hangulatban rögzíti az általa megélt, megszeretett környezetet, a tájat, a hazát. Ebben a hangulatban megfér a hatást keltő jelen, a táj fölött borongó évezredek meséje, a változás is a változatlanságban. Ehhez az élményhez. ennek az élménynek az igazságához ragaszkodik a művész. Már elég régen. Ismerjük korábbi korszakait. Onnan, a noszvaji fehér házak megfestésétől, a tokaji ladikoktól, a rétek, a nádasok, a folyózugok csendjétől indult el. Nála ugyanis a lerakódó, megfészkelő impressziók nem tűnnek el, ismétlődnek. Mindig más rezzenéseket, más alakzatokat hozva, tartóztatva fel. Mert a pillanatban van a teremtés magva, az érzelmek értelme, csodálatos visszhangja. Itt nem kell egyik vagy másik tárgyat, jelenséget egyénivé, önállóvá, hangsúlyossá tenni, lt: minden egy gyéolvad a '■zenesen lesuhanó fényben. Mintha egy pan- theisztikus gondolatokkal küszködő filozófus illusztrációkat készítene kedves és sokszor megélt gondolataihoz. És ezek mintha rendszerbe állnának össze. Mintha mind egy ismert eszme, egy hit, a mélyenérzés tanúságtevői lennének. Vagy mindez a tájhoz, a hazához, az eddigi művészélet kivetítéséhez lenne itt elegendő? A kérdésekre a képek válaszolnak. A krónikás nem feltételezésekből indul ki. Nem a maga által elgondolt rendet találja fel ezeken a képeken. Pintér Dezső a kezdetektől barátja a festőnek. Azt mondja: „...szellemi élményt és gazdagságot örökít meg a művész, olyan csodákat, amelyek valahonnét, nagyon messziről ma is beragyogják képeit, felgyújtják képzeletét.’’ És ez a gyújtás a távoli fénytől származik. Vagy Lőkös István: „ ... az élmények szüntelenül kisérik a művészt, s miként a mesében, mutatják az utat...” „Képforrásainak szűkek, de mélyek a határai. Szonátákra csökkentett enciklopédia, a magyar tájra, Eger környékére, a Janicsár utcára, Noszvajra, a parti kövekre, a Sánc-oldalra, a poroszlói ártérre korlátozott teljesség ez — írja a művész korábbi munkáiról is Losonci Miklós. Szemérmes áhitat honol ezen a negyven képen, a szerénység, a kifinomult ízlés, az egy szín ezer árnyalatában való utazás és töprengés otthonossága. A fentiek miatt is minden rokonszenvünk Nagy Ernőé. A Mozigalériát is köszöntjük; reméljük újabb lehetőség képzőművészeink előtt. Még ha egy-két installációs kellék hiányzik is. Farkas András Országos diáknapok A KISZ Központi Bizottsága a Művelődési Minisztériummal és az Állami Ifjúsági Bizottsággal közösen idén is megrendezi az országos diáknapokat, amelyeken diákfesztiválokat és az amatőr művészeti csoportoknak minősítő bemutatókat szerveznek. Utóbbiakat éppen ezekben a napokban rendezik meg művészeti kategóriánként a megyei KISZ-bizottságok és a megyei tanácsok művelődési osztályai. A rendezvénysorozattal képet kívánnak adni a tizenévesek iskolai és iskolán kívüli folyamatos kulturális tevékenységéről, a diákművelődés eredményeiről, s lehetőséget teremteni a köz_ művelődésben élen járó diákok, iskolák és pedagógusok tevékenységének eismerésé- re. Az országos diáknapokhoz kapcsolódva a tanintézeti bizottságok iskolai diáknapokat rendeznek. Ezek segítik a régi diákszokások, iskolai hagyományok felelevenítését, s példát adhatnak a szabad idő hasznos eltöltéséhez, a kulturált szórakozási szokások kialakításához. Az iskolai diáknapokon a tanulók bemutatják diákköri, amatőr művészeti tevékenységüket, A diáknapokat meghirdető szervek országos pályázatokat írtak ki a honismereti .kutatással, a képző-, az ipar- és a népi díszítőművészettel, az írással, a fotózással, a film, és a rádióműsor-készítéssel próbálkozó tanulónak. A legszínvonalasabb pályamunkák készítői a Szigetközben, Már_ télyon, Sárvárott, Szolnokon, illetve Budapesten szervezendő szaktáborokban vehetnek részt. A pályaművek már megérkeztek a KISZ Központi Bizottsága Közép, iskolai és Szakmunkástanuló Tanácsához, értékelésükre április közepéig kerül sor. Az országos diáknapok alkalmával április 25. és 28. között diáknapi fesztiválokat rendeznek az ország hét városában: Egerben, Sárospatakon , Gyulán, Keszthelyen, Sopronban, Székesfehérvárott és Pécsett. A fesztiváldíjat a diáktanács döntése alapján az a megye kapja, amelyik a legszínesebb. a középiskolai és a szakmunkásképző intézetek kulturális munkájáról egyaránt képet adó műsort mutatja be. A hideg estén fázósan topogtunk a sínek mellett. Hosszabb várakozásra készülünk föl. de a ködből hirtelen fények válnak ki, az expresszvonat késés nélkül megérkezik. A kivilágított kocsik csaknem üresek, de mi, akik ezen az állomáson fölszál- luuk. valamennyien egy fülkébe kerülünk. Hét ember, egymás mellett, egymással szemben, néhány órára ösz- szezárva. Óvatosan megnézzük egymást. Belül, az ablaknál férfi a feleségével, és ' öt-hat éves kislányukkal. Mellettük fiatalember, diákforma. Velük szemben elegáns, fiatal nő. egy. harminc év körüli férfi. Legszélről én. Az expresszvonat rohan az Alföldön. Kinn sötét van és hideg, benn meleg és biztonság. Rakodás, zörgés, mo- corgás, ki-ki elhelyezkedik, és mintha óra ütne, csattognak a kerekek. A család tagjai egymással vannak elfoglalva. a szülők aggályosán, és túlbuzgón a gyerekkel foglalkoznak. A lányka kistermetű, vékony, arca, tekintete koraérett. Tornász, artista, talán balett-táncos? Nincs rá komoly okom, hogy ezt feltételezzem, mégsem megy ki a fejemből. A kislány ugrál, nevetgél, mi- kor elfárad, anyja ölébe teszi a fejét, szomorúan maga elé néz. A diák, aki mellettünk ül, göndörhajú, vidám tekintetű. Kis bajusszal öregíti magát, de legföljebb húszéves lehet. Nyitott könyv van a térdén, szeme még akkor is nevet, mikor olvas. A fiatal nő ritka jelenség, derékig érő hajában a mézVathy Zsuzsa: Téli utazás sárgától az aranybamáig minden árnyalat megtalálható. Nézzük, bámuljuk ezt a különös színpompát, fénye valamennyiünkre rávetül. Ki lehet? Vidéki színésznő? Talán színésznőjelölt? Halkan fölsóhajt, kinyitja könyvét, olvasni kezd. Francia nyelvkönyv, talán mégsem színésznő? A mellette és mellettem ülő fiatalember — ha oldalt nézek, csizmája orrát és hosszú, keskeny ujjait látom — tüntetőén elkülöníti magát tőlünk. Színes magazinba mélyed, mintegy védekezőén tartja maga elé. A baloldalán ülő lánytól, aki olyan szép, mintegy királylány, finnyásan elhúzódik. Kalauz jön. A fiatalember föláll, lecsapja újságját, jegyét előveszi, némán szitkozódik. Kire dühös? A kalauzra? Ránk? A vasútra? A kalauznő valóban leverő. Nem annyira csúnya, inkább elszomorító. Álla hátracsúszik, ajkát, mintha nem lennének fogai, beharapja, és bőrében, pórusaiban húszéves boldogtalanság. A ciklámen színű ripszszalag, amit tányérsapkájára tűzött, mintha gúnyolódna rajta. Kilyukasztja a jegyeket, és hangtalanul, mint az árnyék, eltűnik. — Leejtetted — mondja a kislány cérnahangon, és a mellettem ülő fiatalemberre néz. — Az a lábához bámul, ahova a kislány mutat, és amikor látja, hogy a papír a földön nem az ő jegye, hanem csak egy fecni, szó nélkül kinéz az ablakon. A vonat erőlködés nélkül kattog, és bár nyílt pályán, teljes sebességgel megyünk, mégis érezzük, hogy állomás felé közeledünk. A fiatalember, a mellettem ülő, összecsukja színes magazinját, tekintetét körülhordozza útitársain. A kislány apján, akinek gyerekes vonásai most kezdenek megkeményedni, és így lesz gyerekből rögtön koros férfi, a kislány anyján, a széphajú lányon, a diákon, aki mintha Csokonai iskolatársa volna,. és végül rajtam. Becsukja szemét, kinyitja, megint becsukja, és mintha elkeserítő látvány lennénk, lebiggyeszti száját. „Ti senkik” mondja ez a tekintet, „ti felejthető példányai az emberiségnek. Ti bárkivel fölcserélhető, bármivel helyettesíthető, arc nélküli senkik”. Keskeny száját összeszorítja, arcát egykedvűre igazítja, majd fölveszi sastollal tömött kabátját. és mikor a vonat lassít. kilép a fülkéből. Az ajtót nyitva hagyja, nem méltat köszönésre senkit. Most, hogy leszállt, föl- átlok. utánanézek. Arcát mintha már láttam volna, mozdulaitait is mintha sokaktól tanulná, lépései, tüntetőén hanyag járása, még lélegzetvétele is ismerős. Megy a ködben, pipaszár lába világfájdalom, sastollak- kal degeszre tömött dzsekijében ügyetlenül ugrál. Hogy minél hamarabb elfelejtsem, a gyerekekre gondolok. „Majd csak összetalálkozik velük — gondolom kárörvendve —, egyszer majd csak összehozza őket a véletlen.” A három gyerekkel, a három szurtos ördöggel az állomáson találkoztam, a büfé előtt, álltak, várták, hogy rájuk kerüljön a sor. — Mit kérsz? — kérdezte a legnagyobb a legkisebbet. — Szendvicset — mondta a kicsi, aki legelöl állt. A legnagyobb, akinél hármójuk .pénze volt, megrökönyödve nézett rá. — Micsodát? — Szendvicset — mondta a gyerek eltökélten. Feszült csönd lett, majd a középső, inkább békítőén, mint haragosan megszólalt. — Ez már úriember. Ennek már szendvics kell. Kapott-e szendvicset, vagy nem, nem tudom, de amíg a vonat megérkezett, ott ker- getőztek, rohangáltak az állomáson. Valami dobálós játékot találtak ki, és ordítoztak is hozzá, mint az ördögök. Remélem, egyszer majd összetalálkoznak a sastollassal, és őt is megtanítják. Ha játszani nem is, mert arra születni kell, legalább köszönni. Az örök pesti kisember Száz éve született Salamon Béla Mi a titkuk a nagy komikusoknak? Nehéz megfejteni. Miért szeretjük őket? Talán mert olyan elesettek, szán- nivalóan kétbalkezesek, mert 47-es cipőt viselnek, mert kissé hebegő a beszédmodoruk, mert vörös a hajuk, mert gyávák a nőkkel szemben, és megijednek a főnöküktől. Szeretjük a komikusokat, szerettük Salamon Bélát is, a pesti kisember utolérhetetlen megtestesítőjét, akinek kiszólásai: „Lepsénynél még megvolt”, „Ha én egyszer kinyitom a számat...’’ — szállóigévé váltak. Humora olyan volt, mint az orvosság: gyógyított. Sőt, életet is mentett. Állítólag a sajátját is az mentette meg. 1944 késő őszén, abból a házból, ahol meghúzódott, hatvanéves korig — elhurcolták a férfiakat, ö akkor 59 éves volt. Amikor a nyilasok megkérdezték hány éves, így felelt: „Hatvan leszek, március negyedikén”. S azonnal visszakérdezett: „Tessék már mondani, leszek hatvan?" E tragikomikus viccre a nyilasok elnevették magukat, így menekült meg Salamon Béla. Éppen száz esztendeje született, 1885. március 4-én. „Születtem Beregszászon 1885-ben — írja Hej, színművész. .. című könyvében. — Mivel komikus vagyok ezt az esztendőt őszintén bevallhatom. Ha véletlenül hősszerelmes vagy bonviván lett volna belőlem, nincs kizárva, hogy néhány pontot tennék e dátum első két számjegye után. Arról nem is beszélve, mit vallanék be akkor, ha primadonnának születtem volna. ..” Nem volt se bonviván, se hősszerelmes. Először kereskedő tanonc volt a Rákóczi út 2-ben, Lusztig Ede üzletében. Söprögetett és csomagokat cipelt, például a művész urak és hölgyek számára. rézsűt a Nemzeti Színházba. S ahelyett, hogy visz- szasietett volna az üzletbe, a kulisszák mögött állva, megbabonázva bámulta ezt a csodás világot. Sosem végzett színiiskolát. Először a Szabók Szakegyesületének vasárnap délutáni műkedvelő előadásán, a Rendelőóra című egyfelvo- násosban lépett a közönség elé. Sikere volt, s attól kezdve ő lett a szakegyesület vasárnapi előadásainak kedvelt komikusa. Aztán barátai, ismerősei biztatására megpróbálkozott egy igazi színházzal is. Steinhardt Géza szerződtette a Rákóczi úti kabaréjába. Első nagy sikerét a Royal Orfeumban aratta, ahol eljátszotta a megbetegedett író- komikus, Szőke Szakáll helyett a főszerepet A házasságszédelgő című komédiában. Játszott az Apolló Kabaréban (1921-ben itt aratta legnagyobb sikerét Szőke Szakáll Vonósnégyes című jelenetében), tagja volt Nagy Endre kabaréjának, társigazgatója az Intim Kabarénak, és később a Terézkörúti Színpadnak, tagja az 1951-ben megnyílt Vidám Színpadnak. A közönség egyik kedvence volt. Kedves slemilsége, esetlen tartása, ártatlan kék szeme, kacsázó járása, külső és belső adottságai már a pályája elején biztosította számára a sikert. Ösztönös színész volt, műkedvelőből küzdötte fel magát a legnépszerűbb művészek sorába. Smink, jelmez nélkül lépett estéről estére a közönség elé, szerepeinek szövege úgy hangzott a szájából, mintha abban a pillanatban rögtönözte volna. Alapító tagja volt a Vidám Sz i.padnak, s onnan is mer.: t.y igdíjba érdemes művészként. Egy rappal a halála előtt — 1965 júniusában — ezeket mondta a betegágyához látogató Fejér Istvánnak, a színház egykori igazgatójának: „Mondd meg a kollégáknak, ha már nem leszek többé, ne sajnáljanak, mert nagyon szép, teljes művészi életem volt. Szeretett a közönség, és én is szerettem a közönséget... A legnagyobb boldogságnak tartom, ha valaki azzal keresheti a kenyerét, amit a legjobban szeret csinálni.” Ezek voltak utolsó szavai. A fal felé fordult, talán aludni próbált. Másnap meghalt. Ám alakításai, szerepei élnek ma is. Bennünk, akik láthattuk, hallhattuk, akik szerettük Salamon Bélát a színészt és az embert. Kárpáti György Salamon Béla és Szendrő József Soproni tavaszi napok A budapesti tavaszi fesztiválhoz kapcsolódóan az idén második alkalommal rendeznek tavaszi napokat Sopronban. A másfél hétig tartó kulturális eseménysorozat gerincét a klasszikus zenei műsorok alkotják. A március 20-i nyitóhangversenyen a Soproni Szimfonikus Zenekar és a Liszt Ferenc női kar lép fel Haydn-, Mozart- és Schubert-művekkel a Liszt Ferenc Művelődési Központ hangversenytermében. Március 2X-én a budapesti Bach trió és Horváth Anikó csembalóművész ad koncertet barokk szerzők műveiből a Jezsuita-teremben. Március 23—24-én * a Liszt Ferenc Művelődési Központban nemzetközi fúvóstalálkozót tartanak. Március 26-án Ella István orgo- riaművész, 29-én Gergely Ferenc orgonaművész vendégszerepei a Domonkos-templomban. A táncművészet kedvelői március 27-én megtekinthetik a leningrádi kortárs balettszínház előadását a Petőfi Színházban. Március 30-án és 31-én a Liszt Ferenc Társaságok képviselői találkoznak a városban. A népzenekedvelőknek a KISZ Központi Művészegyüttes Rajkó zenekara, a pop- rajongóknak a Neoton együttes ad színes műsort március 29-én„ illetve 30-án a Petőfi Színházban.
