Népújság, 1984. november (35. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-29 / 280. szám

NÉPÚJSÁG, 1984. november 29., csütörtök 3. Vetik-ültetik a primőröket Az ország legdélibb vidé­kén, a Mecsek—Duna—Dráva háromszögben, vetik-ültetik a tavaszi primőröket. A táj egyedülállóan kedvező ég­hajlata — a rövid és enyhe tél — ugyanis lehetővé te­szi, hogy a növények biz­tonságosan átteleljenek a szabad ég alatt. Az őszi ve­téssel szerzett időelőnynek köszönhetően tavasszal Ba­ranyából kerülnek legko­rábban a fogyasztók aszta­lára a vitamindús primőrök. A mostani szokatlanul eny­he időjárás jó feltételeket teremtett a késő őszi szán­tóföldi munkához. Siklós környékén — a Ten- kes nagy déli lankáin — zöldborsót vetnek a kertek­ben, a háztáji földeken és a szőlősorok között. Hét dél­baranyai faluban alakult ki az áttelelő borsó termelésé­nek hagyománya, a mostani őszön is mintegy ezer kister­melő tette, illetve teszi föld­be a primőr növény magját. Korai érése, kitűnő ízanya­ga és gazdag cukortartalma miatt méltán illetik a „pri­mőrök királynője” elneve­zéssel. Amennyiben kedvező lesz a tavaszi időjárás, már május elején — az országban elsőként — szedésre érik a tenkesi zöldborsó. Mohács határában, a Du­na két partján most kezdték meg az áttelelö kelkáposzta ültetését. Ennek palántáit hagyományosan a karácsony előtti időszakban rakják ki a földeken. Az utóbbi időben előbbre hozták a kisjterme- lők az ültetés idejét annak érdekében, hogy a tél bekö- szöntéig némileg megerősöd­jenek a növények. Egyedül Mohács környékén diszlik ez a primőr, amely tavaszon­ként az első szántóföldi tö­megáruként kerül a piacra, rendszerint már április köze­pén. A Mecsekalja jellegzetes prim növénye az úgyneve­zett jancsihagyma. Áttelelő zöldhagyma ez, amelyet a védett fekvésű pécsi kertek­ben termelnek. Ma már nem tudni, honnan ered a tréfás neve. A jancsihagyma adja a legkorábbi primőr árut. Február elején — gyakran a hó alól — ássák ki a zsen­ge termést, s árusítják a pé­csi piacokon és boltokban. Joó János emlékezete Joó János, a magyar rajz- oktatás és a gyakorlati kép­zés úttörője. Szegeden szüle­tett 1807. február 14-én. Szü­lővárosában szerzett rajzta­nári képesítést, majd Győr­ben tanított és 1825-ben ke­rült Egerbe. Először az érse­ki nyomda ügyvezetője, 1828- ban pedig az akkor alapított rajziskola tanára lett. Gya­korlati oktató-nevelő mun­kája mellett irodalmi mun­kássága is jelentős. Cikkei jelentek meg a Regélőben, a Századunkban, az Athe- neumban, a Társalkodóban, Magyar Gazdában és a Gaz­dasági Lapokban. Két lapalapítás és fűződik nevéhez: 1838-ban a Heti Lapokat, 1847-ben a Héti Lapot indítja meg a mester­ségek fellendítésére, a mes­teremberek szakmai és álta­lános műveltségének emelé­sére. Mindkét lapnak kor­szakalkotó jelentősége van a magyar rajztanítás mód­szertanának megteremtésé­ben is, hiszen hasábjaikon Joó János a politechnikai célzatú rajzoktatás szüksé­gességét hirdeti. Legfontosabb munkáját 1841-ben adta ki Budán. Cí­me: „Nézetek a' magyar nemzet míveltségi és tech­nikai kifejlesztése tárgyá­ban.” Ebben a munkájában öltenek testet legjelentősebb gondolatai nemzetünk tech­nikai műveléséről. A népiskolákról szólva ha­ladó elveket vall. Mindenek­előtt sürgeti: „A kormány felügyeljen a népiskolákra nem pedig az egyház...” Követeli a különböző fele­kezeti népiskolák egyesítését is: . .vétkes iskoláinknak vallások szerinti elkülöníté­se; vétkes, mert kisdedein­ket elzárja, embertársaink gyűlölete «oktattatik, káros pedig, mert megfosztatnak iskoláink azon állapottól, amelyben alkalmasak lehet­nének a népművelés-műve­lésnek célirányos közlésére, s így az értelem kifejlődés és közjóiét lehető előhaladása gátoltatik.” Világosan látta Joó János az iskolák egyesítésének gaz­dasági és gyakorlati előnyeit is. A vezérelvek után kifejti nézeteit az általa javasolt népiskolai rendszerről. A vá­rosokban a népiskolák és kisdedóvók mellé rajzó ló­intézetet is kíván felállíttat­ni. A tanítóképzés szerveze­ti formáját ugyancsak meg kívánja változtatni: a peda­gógusok képzését is abban a kulturális szintézisben kép­zeli el, melyet Magyar Athe- naeumnak nevez. Az Athe­naeum, Joó János elképzelé­se szerint, magában foglal egy központi tanítóképző in­tézetet konviktussal, Tudós Társaságot, a szakosztályok üléstermeivel; nyomdát, a tudományos művek kiadásá­ra, továbbá politechnikumot (a mai Műegyetem ősét). A politechnikum osztályai: architecturai, erőműtani, földmérési, mérnöki, fizikai, kémiai. Az említetteken kí­vül az Athenaeum épületé­nek udvari Középszárnyában a mai Műcsarnok elődje állt volna „az évenként tartandó műkiállítás használatára”. Az épületben még helyet fog­lalt volna a Műintézet is, a mai Képzőművészeti és Ipar- művészeti Főiskola őse. Munkája utolsó fejezetében Joó János a nőnevelő inté­zetekről is ír. A szabadságharc leverése utáni években sokat foglal­koztatta Eger fejlődésének kérdése. Több cikket adott közre például a város szőlő- termeléséről, és 1868-ban, a magyar orvosok és termé­szetvizsgálók egri vándor­gyűlése alkalmából külön füzetben fejtette ki az Eger fejlődésével kapcsolatos el­gondolásokat. Joó János a magyar re­formkor jellegzetes alakja, sok mindennel foglalkozó, tevékeny ember volt. 90 év­vel ezelőtt, 1874. november 29-én halt meg. Az egri Grőber-féle temetőben he­lyezték örök nyugalomra. Az utókor sajnos eléggé elfelej­tette. Megérdemelné, hogy életművét alaposan feldol­gozzák, és közkinccsé te­gyék. Szecskó Károly Vasgyűjtésből jeles Ha elhangzik valahol ez a szó: vasgyűjtés, az embe­rek lelki szemei előtt azon­nal piros nyakkendős úttö­rők, lyukas vödröket, rozs­dás kályhacsöveket, eltört biciklivázakat cipelő gye­rekek jelennek meg. Pedig van ennek egy másfajta for­mája is, amelyről — bár igen nagy jelentőségű — mégis kevesen tudnak. Páka Kálmánnak, a gyön­gyösi MÁV Kitérőgyártó Üzem raktárvezetőjének pél­dául munkaköri kötelessé­ge, hogy a termelés során keletkező hulladékot, se- lejtet megmentse, számon- tartsa, s amikor kell. a megfelelő helyre irányítsa. Napi elfoglaltságának mind­ez legföljebb egy százaléka. Csinálhatná éppen rosszab­bul is, még mindig várhat­ná bőven az egyéb eredmé­nyekért az elismerést, a di­cséretet. Póka Kálmán azon­ban, aki idestova harminc- ötödik esztende van a vál­lalatnál, úgy tartja, ha már egyszer valamibe belefog az ember, azt csak rendesen végezheti. — Tetszik látni ezt a füzetet? — húz elő fiókjá­ból egy spirálosat. — Eb­ben minden benne vám Percre pontosan tudom, hogy milyen fuvarlevéllel milyen vagonban, milyen anyagok hova indultak, hogy mennyi az értékük, és hogy ki van-e már egyenlítve a számla. Ha Diósgyőrből, Ózdról Miskolcról vagy Sze­gedről rám telefonálnak, már adom is ki az utasítást, hogy pontosan mit, meny­nyit szállítsanak. Hatmillió forintnyi vashulladékról van szó nálunk, a milliárdos raktárkészlet mellett. A pre­cizitás alapkérdés. Na igen, a jól vezetett ad­minisztráció nyilván az egyik fő feltétele az eredményes­ségnek. De hamarosan ki­derül, Póka Kálmánnál jó­val többről van szó en­nél. Az ügy szeretetéről. Arról, hogy pontosan tudja, ha ő, illetve hasonló beosz­tásban másutt lévő kollegái tévednek, vagy késlekednek, a hatalmas kohászati üze­mekben akadozhat a mun­ka. — Nekem azért viszony­lag szerencsém van — sze­rénykedik. Szerelő lakatos­ként indultam valaha, úgy érzem, a kisujjamban van a vasasszakma. Nekem elég, ha azt mondják: martinke­mence és már tudom, hogy milyen méretű vasdarabokat rakassak kocsira. De egyéb esetben is előfordul, hogy jönnek hozzám valamilyen cég képviselői, hogy ilyen, meg ilyen anyagra lenne szükségük, de nem is egé­szen biztosak, én csak any- nyit válaszolok: — Azt mondjátok, mit akartok gyártani, a többi az én dol­gom. Sorolja hányféle iskolát, tanfolyamot végzett, míg ekkora szakismeretre szert tett. Aztán szó esik arról is, hogy jelenlegi kitünteté­sét, melyet november hete­dikén vehetett át, eredmé­nyes tevékenységéért, hány másik előzte meg. — Van otthon elég — le­gyint mosolyogva — mert a feleségem is „gyűjti” az elismeréseket. Néha, ha át­nézzük az érmeket, okleve­leket, szinte azt sem tud­juk, melyik kié. — Érzi a vállalatnál az ezekért járó megbecsülést? Elgondolkodik. — Közvet­len kollégáimmal nagyon jól megvagyunk. Tudja, nem is lehetne a megfelelő szín­vonalon dolgozni, ha nem tisztelnénk, becsülnénk egymást kölcsönösen. ha (Fotó: Tóth Gizella) nem figyelnénk oda más gondjaira. A legfrisebben be­lépett cigányfiúról is tudom, igaz-e, ha azt mondja; öcs- cse betegsége miatt késik, vagy csak alaposan berú­gott. Elengedjem-e, mert „tárgyalás” lesz, vagy ró­jam meg azért, mert nem tud az idejével gazdálkod­ni. De éppen ez a gyerek nevet fizetés napján a sze­membe a jóval vastagabb borítékjával: — látja, nem érdemes tanulni! — Sokat idegeskedik? — Ha már érzem. hogy baj van, fogom a horgász­botot, s eltűnök egy pár napra. Enyhébb esetekben elég kikapcsolódás a rend­szeres kártyaparti a bará­taimmal. A „hobbijaim” kö­zé nemrég belépett egy har­madik — igaz, kicsit a kényszer hozta így — gyü­mölcsöt telepítettem, hátha ki tudnék valami pluszpénzt belőle gazdálkodni. Most sem állunk valami fényesen, s nemsokára meg itt a nyug­díj. A lányunkat pedig — aki éltanuló a gimnázium­ban — mindenképp taníttat­ni akarjuk. (németi) Szereléstechnikai rendszerek Már teljes egészében le­kötötték a hazai és külföldi megrendelők a veszprémi Bakony Művek 1985. évi szereléstechnikai rendszert tervező és gyártó kapacitá­sát. A legnagyobb vásárlója jövőre is a Szovjetunió lesz. Oda egy elektromotor- gyár és a Moszkvics autó­gyár rekonstrukciójához szállít szerelőrendszereket. Emellett megrendelés érke­zett még az NDK-bó) és az NSZK-ból is. A dunántúli nagyüzem jövőre már ter­mékei 70 százalékát külföl­dön értékesíti. A veszprémi Bakony Mű­vek egyébként 1974-ben kezdte meg Bosch-licenc alapján a szereléstechnikai eszközök gyártását, össze­sen 32 termékcsalád előállí­tására rendezkedett be. Ezek felhasználásával ter­veznek a vásárlók igényei­nek megfelelő rendszereket. Ma már ez a gyár a hazai szereléstechnika bázis válla­lata: eddig 50 vállalat ész­szerűsí tette a termékeivel a* idő- és munkaerőigényes folyamatokat. Kolacskovszky Lajos: András napja Egerben András nevezetes alakja a népies kalendáriumnak. A mezei munkát ő fejezi be; mint mondani szokták, And­rás beteszi maga után a kaput. 1944-ben a fasiszták után is betette. Előtte való napon minden­ki érezte, tudta, már ha csak cinegét nem fog a fe­je. hogy a vihar az András névnapjára virradó éjjel el­éri tetőfokát. Az ágyúk szá­ja be nem állt egész nap. A város a hetek óta tartó ágyútűz miatt olyan álla­potban van, akár a Samu nadrágja. A lakosság vakon- dotopolitikájával a föld alá ásta magát, csak a hentes­üzletek körül észlelhető né­mi élénkség. A hentesek most mérik szét a tartalék zsírkészletet, amiatt civód- nak, perlekednek a gazdasz- szonyok. Szakácsi, a hentes, alig győzi csillapítani a lármázókat: — Csendesebben, asszo­nyok. nem hallom az ágyú­zást! Én anyámmal a minori­ták főutcai pincéjében lapu­lok. Kb. 4000 személy zsi­bong egymás hegyén-hátán a pincefolyosók szövevényé­ben. Gyertyák, mécsesek pis­lákolnak szanaszét, a meny- nyezeten fantasztikus árnyak birkóznak. A falak mentén ágyak, lócák, fazekak, tek- nők. A pince legmélyén Or­solya apácák tanyáznak. Ebéd után még a kintle- vők mind levonulnak az óvóhelyre. Egy péksegéd a sereghajtó. Újságolja, hogy a Csalóközben német halott fekszik a járdán; a láncos tábori csendőrök most ház­ról házra járnak, mert azt gyanítják, hogy ezek vala­melyikéből adták le a ha­lálos lövést. — Hol van a Csalóköz? — tudakolja valaki. A péksegéd mosolyogva közli, hogy Csalóhoz az Ér­sek utca beceneve. — De miért? — Miért? Miért? Mert tele van fiskálissal! Az óvóhelyparancsnok, ahogy bealkonyodik, ki-ki- kémlel az utcára, a pincete­tő feletti dombra is felka­paszkodik. s fontoskodva ad­ja be ész létéi t. Imre, a né­metek megkezdték tépni, szaggatni a villanyvezetéke­ket, a sürgönydrótokat. Ezek nyilván hurcolkodnak! Más: „Az Eged-hátnál nagyon vi­lágít valami. Lehet. hogy Sztálin-gyertya!” Más: „A fényszórók is működésbe léptek már!”. Más: „A szín­ház felől egyre élénkebb a fegyverropogás.” Huh. már robban is valami az udva­ron! Immár legfőbb ideje lánc­cal bekötni a pince rácska­puját! Az emberek izgatottak. A pince legmélyén ugyanek­kor tompán. kísértetiesen megzendül az apácák kóru­sa. A kórus órákon át ost­romolja az eget. tegyen cso­dát. „nagy ínségben lévén”. Jómagam szótlanul, félig lezárt szemekkel bámulok belé a pince félhomályába. Meddig? Nem tudom. Las­sacskán furcsa zsibbadás vesz erőt rajtam: a szem. a fül felmondja a szolgálatot. A tompa, mély robbanások egymásutánját már félálom­ban hallom csupán. (A né­metek akkor robbantják a hidakat.) Cilinderes. zsakettes ura­kat látok hajbókolni, ugra­bugrálni egy lovastiszt körül. Az arcok is ismerősök, csu­pa országrontó, magyarba oj- tott sváb: Friedrich, Tassler, Fangier, Lingauer, Wolf von Volfenay, Klebersberg, Hó­mon. Rajniss. Mayer, Plósz. A lovas is furcsa szerzet: nem gyalogos, de nem is hu­szár. Lovas tengerész. A ló mellett kétoldalt Bethlen, a konszolidáció hőse, meg Gyula „vezér”, a 95. pont­tal. A lovas hátánál csoda­szarvas, azon ül Imrédi. Im­réd! szól valamit, mire az ugrabugráló alakok feszes vigyázzállásba merülnek, s a karok a levegőbe lendül­nek. Megint tánc, megint karemelés. Ezt a bolondé- riát bajos meg nem moso­lyogni. De íme, alacsony, köpcös alak tart felém, ke­zében gumibot. Megismerem: Hírig Simon. Elrémülök, mit akar velem? Valaki el­kiáltja magát mellettem: — Megjöttek! Riadtan emelkedem fel a fekhelyemről. A rácsajtónál ember ember hátán tolong. A kapurács láncait tépik kintről is. bentről is. Haj­nal van. Halvány, szomorú világosság óvakodik be a pincébe a rácsajtón keresz­tül. . ­Katonai őrjárat a hajnali vendégcsapat. A katonák kucsmát viselnek. A kucs­mán csillag. A csillag vö­rös. Fiatal hadnagy vezeti az őrjáratot, a kezében pisz­toly. Figyelmesen vizsgálja a folyosólabirintust, nincs-e valahol német katona meg­bújva. Közben mosolyog, és előzékenyen szalutál arrafe­lé, ahonnan orosz üdvözletét hall: Zdrasztvuj tavaris! Az apácáknál csodálkozva áll meg egy pillanatra. A tót ember (a tolmács) megma­gyarázza, kifélék. A had­nagy bókol, szalutál, odébb­megy. A pince fellélegzik. Hát ezeket az embereket mond­ták a nyilasok barbároknak? Akik kegyetlenül rakásra ölik a papokat, apácákat? Nem igaz, egy szó sem igaz. Az ámításnak, a lidércnyo­másnak egyszerre vége. A nép vénei kiállnak a kapu­aljba levegőzni. s az utca életét figyelni. Érdemes. Rengeteg katona vonul észak felé, gyalogosok, gép­puskások. lovasok, hidászok, tüzérek, vegyest. Azt be­szélik. Bakta felé is így vo­nul előre a fegyveres nép. Az erő tengere. Hanem a házak elszomo­rító látványt nyújtanak. Megnyúzva mind, a falak golyóval telespriccelve, drótok csüngenek alá a magasból küszán. az úttes­ten a sár bokán felül ér. Üvegcseréphalmazok, lódö­gök itt is. amott is. Nem mondta a kupaktahács. de lerí a gyűrött, szakállas ar­cokról az egyöntetű megál­lapítás: — A városnak vége! Ám­bár az országnak is! Sze­gény magyar nép! — Köz­ben trénkocsik fordulnak be hozzánk az udvarra. Boros­tás arcú, nagy sipkás kocsi­sok berregve biztatják az apró, bozontos ukrán lova­kat. Egyik kocsiról tüzérka­tona ugrik le, egyenesen a kupaktanács felé tart. Már messziről nevet, magyaráz: jár a szája, akár a kupi ma­lom. De hót nem érti sen­ki a beszédjét. A mieink a vállukat vonogatják. s a ke­zeiket terjesztgetik sután. A városii kézbesítő, az öreg Pethő végre összeszedi, ami kevés orosz szó ráragadt Galíciában, még az első vi­lágháború idején, s azt kér­di a katonától, a romokra mutatva: — Sto bugyet? Kak bugyet. moi drug? Hej. megörül a tüzér, nekifog újra szónokolni: ömlik belőle a szó, akár a víz a csapból. Hiába, nem boldogul, nem értik! Akkor a tüzér a kupaktanács öt tagját félkörben egymás mellé állította, a kezeket összekulcsolta. Rámutatott Elek Gyulára, a kovácsra: — Polsa (azaz Lengyelor­szág). Aztán a pincegondnokra' mutatott: *— Csekoszlovakija. Pethő Ferenc a Ruminja, a negyedik ember Balgarija, az ötödik Vengrija. Most a katona izmos két karjával körülölelte Lengyel- országot is, Csehszlovákiát is. Pethő bácsit is, Bulgáriát is. Magyarországot is. Az élőkép érthetően be­szél. A népek, kéz a kéz­ben. íme baráti viszonyba lépnek egymással, s megkez­dik az új világ felépítését. A hataimas Szovjetunió szeretettel öleli keblére a felszabadultakat. Nincs ok a jövőtől félni. András napja egy pilla­natra kivillant a lomha, ko­mor felhők mögül, rámo- solygott az élőképre, a ráncos, megviselt arcokra. Lesz még szőlő, lágy ke nyer!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom