Népújság, 1984. november (35. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-27 / 278. szám

NÉPÚJSÁG, 1984. november 27., kedd A hazai nemesércbányászat múltjából A hajdani főbányaváros jellegzetes temploma és őrtornya A középkori Magyaror­szág jólétének egyik legje­lentősebb tényezője a vi­rágzó nemesércbányászat volt. A világ aranytermésé- nek közel egyharmada ha­zánkból, kétharmada Afriká­ból került ki. Az afrikai arany javarész® azonban keletre. Indiába vándorolt, s így Magyarország Európá­ban mint aranytermelő or­szág gyakorlatilag monopol­helyzetben volt. Nem vélet­lenül nevezték Itáliában még az afrikai aranykeres­kedőket is „ungaro”-nak. Hazánk ezüsttermelése is számottevő volt, ám itt már komoly versenytársai akad­tak. A magyar bányákból kikerült ezüst 25 százalékát tette ki az európai ezüstter­melésnek. Az ezüstbányászat központja Selmecbánya, de mellette az Árpádházi kirá­lyok uralkodása alatt már művelték Besztercebánya, Bakabánya, Jászó, Gölnic- bánya, Rozsnyóbánya, Ka- porna stb. bányáit is. Ara­nyat elsősorban Erdélyben bányásztak és mostak, de Észak-Magyarországon, Szat- rnárban és Szlavóniában is voltak aranybányák, arany­mosók, arannyal adózó né­pek, Aranyos nevű falvak és folyók. Számokban kife­jezve, a XIII. században a magyar aranytermelés évi mennyisége 1000 kilóra, az ezüsté 10 000 kilóra tehető. Selmecbányát IV. Béla alapította, s emelte más bá­nyászhelyekkel együtt váro­si rangra, amikor 1245-ben kiadta' az ún. Selmeci Jog­könyvet, amely a morvaor­szági Iglau (Jihlava) bánya­városi joggyűjteményéhez hasonlóan 40 pontban foglal­ta össze a magyar bányajo­got. Ebből kiderül, hogy az akkori bányász ismerte az ék, kalapács, csákány és ka­pa jövesztőszerszámokat, a kutató- és iránytárókat, a függőleges aknákra épített lójárgányokat, vízikerekeket, a bányahatárok kijelölésé­nek módját, továbbá az arany- és ezüstére kohósítá- sát. Anjou Károly Róbert ki­rályunk erre a jelentős ne- mesérchányásza.tra alapozva határozta el az 1323-ban tartott temesvári országgyű­lésen az „állandó és az egész országban mindenütt forga­lomba hozandó, jó, új pénz verését”. A liliomos arany­forintosokat 1325-ben kezd­ték verni. Az ezüstgarasok veréséhez János cseh király­tól kért gyakorlott szakem­bereket, akiket a körmöci aranyérclelőhelyen letele­pített, s bányaművelési jo­gokkal felruházott, s ezzel megvetette a bányaváros fel­virágzásának alapját. Ekkor alapította a király Körmöc­bányán azt a pénzverdét, amely 1325-től 1918-ig verte a híres ,.körmöci aranyat”. A pénzverde ma is műkö­dik, 1450-től ugyanabban az épületben. A király kiváltságos bá­nyászai — a királyi bánya­telepesek és bányavárosi polgárok — bárkinek a bir­tokán szabadon kereshettek ércet, s ezt a földesúr érde­keire való tekintet nélkül saját hasznukra aknázhatták ki, a királynak járó bánya­bér lefizetése ellenében. A földesurak természetesen ezt nem vették jó néven, s lehe­tőleg akadályozták az új bá­nyák nyitását. Károly Róbert ezért 1327-ben módosította a bányajogot. Az új szabá­lyozás értelmében mindazok a földbirtokosok, akik a ki­rály bányászainak kutatását, birtokaikon új bányák fel­tárását és művelését nem gátolják, továbbra is teljes tulajdonjoggal élvezhetik birtokukat, sőt a bányák ter­méséből szedett királyi bá­nyabér (urbura) egyhamadát is megkapták. Az uralkodó a földbirtokosoknak is adott hasonló feltétellel bányajo­got, hogy őket is érdekeltté tegye a bányaművelésben, s a bányabér beszedését és a király kétharmad részének beszolgáltatását is rájuk bíz­ta. Ettől kezdve a földes­urak is alapítottak bányate­lepeket, és minden eszközzel előmozdították a bányásza­tot. Károly Róbert sorra megerősítette a régi királyi bányavárosok kiváltságait. és több újat alapított. Er­délyben Aranyosbánya, Szat- márban Nagybánya és Felső­bánya várossá nyilvánítása jelentette az ottani aranybá­nyászat felvirágzásának kez­detét. A bányaművelés központ­jai korábban a leggazdagabb ezüsttermelő városok voltak (Radna, Selmecbánya, Göl- nicbánya). 1325 után Ara­nyosbánya, Körmöcbánya, Szomolnok és Nagybánya jutottak vezető szerephez, ahol aranyat bányásztak. Az uralkodó azonban az ezüst­bányászatot sem hanyagolta el. Telkibánya, Zólyomlipcse és Rózsahegy várossá eme­lése az ezüstbányászat fej­lesztése érdekében történt. Az Anjouk uralkodása alatt — 1382-ig — a bányavárosok száma elérte a tizenhatot, a bányatelepeké a tizennyol­cat. Ezek a bányászhelyek csak a királynak adóztak, vitás ügyeikben saját bíráik ítélkeztek. Ezek voltak év­századokon keresztül leggaz­dagabb városaink, egy ré­szük szabad királyi bánya­város címet kapott. Közü­lük Körmöcbánya vitte a vezetőszerepet mint főbánya­város. Szabad királyi báT nyavárossá 1328-ban lett. s 1335-től itt volt a kamara­gróf székhelye. A műszaki fejlettség szem­pontjából különösen a felső­magyarországi bányák jár­tak az élen. XI. Henrik an­gol király 1452. évi kivált­ságlevele, XI. Lajos francia király 1471. évi kiálltványa és III. Iván orosz fejedelem 1488-ban Mátyás királyhoz intézett levele bizonyítja bá­nyászaink jó hírét. A 16. századból sok elismerő nyi­latkozat született a magyar bányászatról a kor olyan ki­magasló szellemeitől, mint Paracelsus, Newton és Mon­tesquieu. Agricola 1556-ban megjelent könyvében rajzo­kat közölt a magyar bányák műszaki berendezéseiről, kö­vetendő példaként állítva a nyugat-európai bányaművelők elé azokat. Selmecbányán alkalmaztak először a vilá­gon (1627-ben) kőzetröbban- tásra lőport. Ugyanitt állí­tották fel az első „tüzigé- pet”, a későbbi gőzgép előd­jét (1732-ben), amely 50 öl mélységből naponta 10 000 vödör bányavizet emelt fel. 1749-ben Szélaknán kezdett működni Hell József vízosz­lopos szivattyúja, amelyet 1753-tól a „tüzigép” helyett Selmecen is bevezettek. Négy évszázados ragyogás után a bányavárosok kezd­tek hanyatlani. Jövedelmü­ket fölemésztették az örökös háborúk, érckészleteik ki­merülőben voltak. Jóllehet így a magyar nemesércbányá­szat jelentősége csökkent, a technikai kezdeményezések terén továbbra is a nemzet­közi élvonalban maradt. Ezt szolgálta az 1735-ben Sel­mecbányán alapított bánya- tisztképző iskola. Mária Te­rézia királynő ennek helyé­re 1763-ban .Bányászati Fő­intézetet alapított, amelyet 1770-ben akadémiai rangra emelt. Ez a tanintézet volt a legelső a világon, amelyben a természettudományokat kí­sérleti alapon oktatták. (A párizsi École Politechnique-t ennek mintájára létesítet­ték.) Selmecbányán tanított 1729—1740 között Mikoviny Sámuel, aki 16 tóból és 65 km hosszú ároképítéssel 7 millió köbméter víz tárolá­sára alkalmas rendszert al­kotott, amelynek Európa minden tájáról csodájára jártak. Selmec tárnáinak hossza 360 kilométer volt. További nevezetessége a 16 kilométer hosszú altárna, amely az összes tárnát ke­resztezve, valamennyi vizét bevezeti a Garamba. Kör­möcbánya bányatechnikai nevezetessége az a négyszáz esztendeje kiépített vízveze­ték, amely 21 kilométer tá­volságról szállítja a bánya- műveléshez szükséges vizet. Még ma is működik. Dr. Csonkaréti Károly DIVAT A KÉZMŰVESSÉG? Tevékenységi forrás és közösségteremtő erí A Kézművesek Háza Zalaegerszegen cseri; a bútoroktól az ét­készletig. a szőnyegektől a törülközőtartóig mindent maguk készítettek. Hogyan is kezdődött? 1982 tavaszán, a Zalaeger­szegi Művésztelep és a Zala megyei Fafaragó Stúdió közös tanácskozásán szüle­tett meg az ötlet, s Barán- lia József és Jankovics Tibor építész tervei alapján még a nyáron hozzákezdtek a meg­valósításához. Egy év múlva állt a ház — társadalmi ösz- szefogásból. A Stúdió és a Művésztelep alkotóin kívül vállalatok, brigádok, nép­művelők, tanárok, szakmun­kások és szakközépiskolá­sok járultak hozzá anyagi­lag vagy munkájukkal. Az idén már nyári tábort rendeztek a fafaragóknak, házépítőknek, a szövőknek, a gyerekeknek, a népzené­szeknek és az íróknak. Az itt készült munkák a házat szépítik, gazdagítják. És az írók táborozásakor esténként ott ültek a közös asztal kö­rül zenészek, versmondók és egy faifaragó is. A fafaragó: Gaál József, aki az építéskor az ács­munkát nagyrészt irányítot­ta. s az építkezés után gond­noki minőségben „ittragadt”. Részt vett már a tokaji és a velemi ház építésében is. •Egyébként Borsodban lakik, és a szakmája gépkezelő. Miért vállalja mindezt? Sze­rényen csak annyit mond: — szeretem a fát. Ezt az általa készített bútorok és tárgyak is bizonyítják, e te­vékenységben talált önmagá­ra. Kováts Flóriánnak, a fenntartó intézet, a Városi Művelődési Központ vezető­jének jövendölése — mint most már a gyakorlatból is látszik — megvalósul, amit a ház avatása alkalmából írt: „A házak arra valók, hogy lakjanak és dolgozza­nak bennük, de arra is. hogy köröttük, általuk közösségek jöjjenek létre: a lakók és a házépítők közössége. Az a legszerencsésebb, ha e k ítő egybeesik. Vagyis ha azok, akik építették, maguk is lakják majd az építményt. Ezt a házat sokan építet­ték: fafaragók, építőmeste­rek és építészek, ácsok, bel­sőépítészek, népművelők, szobrászok, kertépítők és megszámlálhatatlanul sok aikus jó barát. Egyetlen do­log tartottal őket össze: ott­hont és munkahelyet akar­tak teremteni maguknak és társaiknak. Ha még tenniva­lójuk maradt, az nem más, mint az itt született barát­ságok megerősítése, hogy az építők közösségéből a Kéz­művesek Házának alkotó közösségévé alakuljanak.” Anygyal János egy „megszállott” idősebb alkotó vezetésével. Aztán a Népművelési Intézet és a KISZ támogatásával meg­alakult a Fiatalok Népmű­vészeti Stúdiója, amely ösz- szefogja a különböző kísérle­teket. És a cél is egyre vilá­gosabban kirajzolódik: nem feltétlen művészek képzése folyik ezekben az alkotó kö­zösségekben, sokkal fonto­sabb: á résztvevők a meg­előző nemzedékek tapaszta­latainak elsajátításával ta­nulják meg, hogy ma is teremtő módon vegyenek részt környezetük, tárgy- és öltözködéskultúrájuk ala­kításában. A figyelem a mindenna­pi használati eszközök felé fordult. Országos hírű fafa­ragó, tárgykészítő szakkörök, nyári táborok működnek pél­dául Miskolcon, Debrecen­ben, Tokajban, Egerváron, Velemben. És ezek az alko­tó közösségek több helyen felépítették saját házukat. Tokajban az alkotók házát, Velemben a Fafaragóházat. És most legutóbb: Zalaeger­szegen a Kézművesek Há­zát. Impozáns épület szép ter­mészeti környezetben, ■ a Zalaegerszeg melletti Gébár- ti-tó partján. Nem egyfaj­ta népi építészeti stílust utá­noz, de felhasználja a népi építészet szerkezeti elemeit — a mai funkciónak megfe­lelően. A nyílt gerendázatú tetőszerkezet alatt középen kandalló, körben egy-egy beugróban, sarokban a szö­vőszékek, fazekaskorong, konyha, s egy nagy asztal a társas együttlétre. Fent a galérián közös hálóhelyek, az alagsorban asztalos- és faragóműhely. Az első lá­tásra is nyilvánvaló: közös­ségi munkára alakították ki az épületet. A berendezés is az alkotók kezemunkáját di­A Kézművesek Háza (Csapó Ida felvétele — KS) Az ipari forradalom a múlt század utolsó harma­dában nálunk is könyörte­lenül és visszavonhatatla­nul lezajlott. Az olcsó ipa­ri tömegáru a konyhából, a szobából, a ruhásszekrény­ből és a szerszámoskamrá- •ból vagy a pajtából is foko­zatosan kiszorította a népi kézművesség termékeit, és a házilag készített használati eszközöket. E század köze­pére — a hagyományos pa­raszti gazdálkodás és kul­túra eltűnésivel párhuzamo­san — végérvényesen lezá­rult ez a folyamat. Legfel­jebb szigetekben maradtak meg és működtek tovább egy-egy népművészeti ág képviselői, de már ők is áru­cikkeket gyártva a fogyasz­tóknak. többnyire — tiszte­let a kivételnek — a kül­földi turisták ízlésének meg­felelően. Tehát a népművé­szet is kammerszializálódott, szuvenír lett belőle. Nyilvánvalóvá vált: a nép­művészetnek befellegzett. És mégsem. A hatvanas években világviszonylatban a népi kultúra emlékei felé fordult a figyelem. Kezdet­ben talán nem volt ez más, mint az uniformizálódásba belecsömörlött ember érdek­lődése valami eredeti iránt. Ez nálunk a „házi” néprajzi gyűjtők korszaka; megkez­dődött a falusi padlások kifosztása, városi lakások­ba vándoroltak az egykori használati tárgyak, népmű­vészeti darabok. Divatjelen­ség — mondták sokan —, s meg jósolták e látványos gyors divatnak a hamari ki­múlását. És mégis másként lett. A kezdetben talán nosztalgia szülte érdeklődés a hetvenes években — elsősorban a fia­talok jóvoltából — elmé­lyült. A fiatalság tartalma­sabb szórakozási és önmeg­valósítási formákat keres­ve talált rá a népművészet­re. Először a táncház moz­galom sikere bizonyította, hogy a parasztzene és a néptánc — igazi lényegét felújítva — közösségteremtő erő lehet ma is. az önmegis­merés és az önmegvalósítás kollektív kerete. De maradjunk csak szű- kebb témánknál, a tárgy­formáló tevékenységnél. Sorra alakultak az ország­ban a népművészeti-tárgy- formáló szakkörök, alkotó­táborok. Kezdetben csak el­szigetelten működtek, egy­Konyhasarok — saját készítésű polccal, ét- Szövőtanfolyam a zalaegerszegi Kézművesek készlettel Házában Körmöcbánya kettős kaoutornya bányász­szobrokkal (A szerző felvételei)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom