Népújság, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-30 / 282. szám
4. ■Eh fi NÉPÚJSÁG, 1983. november 30., szerda Emlékezés az együttműködésre A kapcsolatok köteleznek... —--------- Beszélgetés az 1986-os török évről E zerkllencszáznyolcvan- hatban lesz háromszáz esztendeje annak, hogy Buda vára ismét magyarrá lett. A jubileum alkalmából török évet rendeznek hazánkban. A két nép kapcsolatáról, annak krónikájáról, s az ígéretes programsorozattal összefüggő elképzelésekről beszélgettünk dr. Hazai György akadémiai levelezőtaggal, a Magyar Tudományos Akadémia orientalisztikai szakcsoportjának tudományos tanácsadójával, az Országos Emlékbizottság tagjával, a nemzetközi szinten is számon tartó turkoló- gussal. Gazdag örökség — Véleménye szerint a bőséges hagyatékból mi a legfigyelemre méltóbb, a legértékesebb? — Históriánk igen sokszor egybefonódott. Már jóval a honfoglalás előtt találkoztak őseink. Erre utalnak többek között azok a szavak, amelyeket a török eredetű népektől vettünk át, és ma is használunk. Ilyen származású harcosok is vitézkedtek Árpád seregében. Aztán jött a másfél százados hódoltság időszaka. Ez az adat persze nem teljesen kifejező, hiszen 1396-tól, a ni- kápolyi csatától kezdődtek, illetve folytatódtak a villongások, s az is tény, hogy a XVIII. század elejéig elhúzódtak. Egyébként hadd jegyezzem meg, hogy az utókor higgadtan mérlegel, s az uralom, a hódítás kifejezések helyett szívesebben használja az együttélés megnevezést. Annál is inkább, mivel valóban erről is szó volt, ugyanis Allah hívei úgy rendezkedtek be hazánkban, hogy lemondtak a terrorról, tiszteletben tartották belpolitikai sajátosságainkat, s arra törekedtek, hogy a vitás esetekben igazságosan, humánusan döntsenek. Elég csak azt említeni, hogy vallási szempontból az abszolút türelmesség 4 hívei voltak. Másként fogalmazva nemcsak meghirdették, hanem képviselték is a békés egymás mellett élés — egyáltalán nem túlzás e titulus — eszmekörét. Később a viszályok emlékei megfakultak, s az összekötő mozzanatok erősödtek. A nagyközönség is tudja, hogy a Habs- burg-ellenes függetlenségi harcok vezéreit készségesen befogadták, menedéket nyújtva Thököly Imrének, Rákóczi Ferencnek, Kossuth Lajosnak. Azt hiszem eny- nyi is elég lenne annak igazolására, hogy ez a tisztes hagyaték megőrzésre méltó. Titkok regimentje — Hol tart a magyar turkológia? Milyen feladatokkal birkózott meg, s melyek azok a teendők, amelyek a jövőben várnak ránk? — Európában először Budapesten alakult ilyen tanszék, azaz megelőztünk mindenkit. Persze később másutt sem tétlenkedtek. Ez érthető, hiszen az oszmánok egy „világbirodalmat” kormányoztak, azaz népek seregével álltak összeköttetésben. Nálunk kiváló szakemberek — ilyen Vámbéry Ármin, Ligeti Lajos, Kunos Ignác, Németh Gyula és Fekete Lajos — elemezték, kutatták a témakört. Eredményeikre joggal lehetünk büszkék, mégis meg kell állapítanom, hogy tennivalóban nincs hiány. A feldolgozásra váró iratanyag szinte tengernyi. Ezek a források számos mozzanatot helyeznének új megvilágításba, ha lefordítanák, ha alaposan áttanulmányoznák őket. Azonban kevés a jelenlegi szellemi kapacitás, hiszen mindössze húsz tudós foglalkozik ezzel a rendkívül fontos üggyel. Legalább ötször ennyire lenne szükség, de hát ez vágyálom. Igaz, az utánpótlásról gondoskodunk, hiszen a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetemen működik török filológiai tanszék. Az egyetemi hallgatók azonban csak harmadik szakként művelik ezt a tudományt, s évente ketten-hárman; vagy négyen szereznek diplomát. Sajnos a legtöbben a diplomáciai szolgálatot, a tol- mácsságot választják, s húzódoznak a nem mindig látványos búvárkodástól. Ettől függetlenül kollégáimmal együtt bízom abban, hogy az elkövetkező évek, évtizedek komoly fordulatot hoznak majd, s minőségi előbb- relépés remélhető. Eger is bekapcsolódik — Mit ígér az 1986-ra tervezett rendezvénysorozat? ön járt Egerben, tárgyalt a megye vezetőivel, hallhatnánk arról, hogy szőkébb pátriánk miként kapcsolódik majd be az eseményekbe? — Az országos emlékbizottság elnöke Pach Zsig(Fotó: Szántó György) mond Pál akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke. A szűkkörű gárda kidolgozta a részletes menetrendet. A visszaemlékezés jegyében, az együttélésre utalva csatlakozik ehhez a török partner is. Anyagokat kapunk tőlük, részt vesznek a hazai és a nemzetközi konferenciák összehozásában, a különböző kiállítások szervezésében. Bélyegek jelennek meg, emléktáblákat avatunk fel. Beszélgettem a megyei pártbizottság illetékeseivel, ők megértették elképzeléseinket, s felajánlották támogatásukat. Azt szeretnénk, ha Pécs mellett városunk is jelentős szerepet vállalna. Annál is inkább, mert átvehetik tőlük a stafétabotot, ugyanis Dobó erőssége 1687-ben vált újra magyarrá, tehát az általunk kínált lehetőségekhez társíthatják a helyi sajátosságokat. Tudóstársaimmal karöltve vallom azt, hogy a kapcsolatok köteleznek, s ha felkészülten emlékezünk az együttműködés állomásaira, akor ez az összhang mindannyiunk javára kamatozik. Pécsi István Balia Ödön: Volt egyszer egy szálloda ■mHHlT Csaknem negyven éve, hogy tűzben, robbanások zajában egy nagyváros őst. romának porfelhőiben utolsó heteit élte a pesti Duna- parton a Hotel Hangária, a dzsentrik, földbirtokosok és arisztokraták patinás szállodája, amely a nyilas országiás végnapjaiban sokféle embert vonzott: kalandorokat és bújkálókat, embermentéssel üzletelő szélhámosokat és menekülteket; üldözőket és üldözötteket egyaránt. A szerző — Balta Ödön újságíró — maga Is a hotel lakójaként vészelte-élte át a rémség es Időszakot, ezért lehetett tanúja, s lehet most krónikása a néhány száz Duna-partl négyszögölre korlátozódó sajátos, tragédiáktól terhes forgatagnak. A krónika szereplői — no- ha némelyikük nevét megváltoztatta a krónikás — valóságos személyek, mint ahogy valóságos volt a luxusszálloda is, amelynek helyén ma a Duna Intercontinental Impozáns épülettömbje áll. IX/1. Új vendég a hotelben Budapest felett kék az ég. A belváros szűk utcái felett szikráznak a decemberi napsugarak. Valahol nyitva egy ablak. Talán takarítanak. vagy szellőztetnek. Tisztán hallani a rádiót. Nem zenét játszik, kemény, ismert szavak pattognak a hangszóróból: Légiriadó elmúlt, Veszprém, Győr, Budapest. Légiriadó elmúlt. Cél nélkül őgyelgek az utcákon, nem zavar már sem a „Krokodil Gross”, sem a német légelhárítás, többi rejtjele. De még a szirénák egyhangú üvöltése sem: a légiveszély elmúl Akármerre járok, plakátokat látok. Ugyanazzal a szöveggel. „Mindazok a honvédek és sorkötelesek, akik nem jelentkeznek alakulatuknál. .. felkoncoltainak.” Aláírás: Nidosi városparancsnok. Az egykori pedikűrös, magyarán tyúkszemvágó. Nézem a plakátot, a dátum 1944. december 10. „Felkoncoltainak.” Micsoda ostoba kifejezés, mondom magamban, de nincs okom mosolygásra. Mert láttam a Tőzsde-palota (a mai Tv- székház) előtti téren az akasztott holttestet és a Kígyó utcában egy fiatal grófot holtan, akit azért lőttek agyon, mert a reá tett tábla szerint „dorbé- zolt”. Andersen meghalt, vége a mesének, ezt hangoztatják a karszalagosok, amikor igazoltatnak valakit és ha az illetőnek nincs megfelelő fleppnije, működni kezd a géppisztoly. Félévvel ezelőtt minden fegyveres szolgálatra alkalmas minősítéssel besoroztak, és a falragaszok szerint már régen be kellett volna vonulnom. A zsebemben van ugyan egy írás, amely szerint hadiüzemben, egy sváb pékségben dolgozom, de ez mit sem ér. A dátum már lejárt. Budai lakásom csaknem szemben van a kerületi nyilas pártházzal. Oda nem mehetek. Van egy szomszédom, aki nyilaskeresztes karszalaggal jár, és akivel, ha találkozom, naponta elmondja: hogy lehet, hogy egy egészséges fiatal férfi nem harcol a hazáért?! Miközben arról morfondírozom, hogyan juthatnék ki a zsákutcából, egy kéz nehezedik a vállamra. Idegesen fordulok meg (hányán teszik ugyanezt most minden hangos szóra, minden gesztusra?). — Hát veled mi van, barátom? Csücskös Bocskay-sapka, tiszti bőrkabát, főhadnagyi rangjelzéssel. Gyíkbőr bil- geri, talán senkinek sincs ilyen az országban. És tábornoki magabiztosság. — Tamás! — fut át az öröm rajtam. Régi barátom, akit már évek óta nem láttam. És már kalauzol is főúri tessékelő mozdulattal. A kocsija, a vajsárga Opel Käpiten felé, amely a járda mellett áll. — Szállj be, megiszunk valahol egy konyakot! De én csak állok a kocsi előtt, és szinte hipnotizálva meredek a szélvédő üvegre. Rajta gépelt fehér papírlap, alján sa- sos, horogkeresztes pecsét. Német nyíltparancs. — Hát te is? — kérdem. ö csak legyint. Néhány perccel később a Negresco vörösbársony foteljében ülünk. — Te mi az istennek vagy ilyen levert? — töri meg a csendet Tamás. — Minek örüljek? Nincs mindenkinek német nyíltparancs a kocsiján. A mondat keserűen cseng, s egyben vád is. Tamás szeme összeszűkül, aztán felnevet. — Hát «z a baj, te hülye? Hány ilyen nyílt parancsot akarsz? Magam csinálom... Csak írógép kell hozzá, meg pecsét. Igen, ez már a régi Tamás. Az okos, a fölényes, ugyanakkor a magabiztosságon túl is kalandvágyó. Neki már, és ezt biztosan érzem, elmondhatom, mi a baj. Hogy katonaszökevény vagyok, és hazulról el kellett jönnöm. Tamás nevet, és ismét legyint. — Tehát ez a legnagyobb bajod. Majd segítünk rajta. Hazamész a csomagodért, és beköltözöl a Hungáriába. A többit majd elintézzük, az iratokat és miegymást. Pénzed van? Mert adok, ha kell... Este hatkor egy kis kofferrel megállók a Grand Hotel Hungária márványos halijában. Az egyenruhás portás beidegzett pillantással mér fel. De a hangja udvarias, megadóan emeli fel karját. — Szobánk sajnos nincs, uram. — Romhányi főhadnagy úr... — mondom Tamás nevét. — Ja, már tudom... Kérem, el van intézve. — És már csörren is tábláról levet nehéz kulcs. A 205-ös. (Folytatjuk) Világos ablakokkal Nem tudom, a művelődési házak igazgatói miképpen fogják búcsúztatni az idei évet, az azonban már bizonyos, hogy jövőre sok mindent lehet és kell majd másképpen csinálniuk, mint ahogy eddig tették. A művelődési és pénzügyi tárca vezetői ugyanis olyan döntést hoztak, amely januártól lehetőséget teremt egy más minőségű és részben más jellegű munkára, a művelődési házak működési elvének, rendszerének megújítására. A művelődési és pénzügyi közlönyben megjelent intézkedéseknek nagyon röviden össze lehet foglalni a lényegét. Tulajdonképpen arról van szó csupán, hogy megnövekszik a művelődési házak önállósága, növekszik anyagi érdekeltségük, s föloldódnak olyan korlátozások, amelyek eddig gátjai lehettek egy populárisabb, a közönségnek, a lakosságnak jobban tetsző művelődési ház koncepciója kialakításának. Lehet majd az intézményen belül presszót, vendéglőt üzemeltetni, sok újítást lehet bevezetni annak érdekében, hogy az emberek szívesebben és természetesebb igényekkel lépjék át a küszöböt, és ott otthonosabban érezzék magukat, Megerősödhetnek a kisközösségek, hiszen lehetőségük nyílik a csoportok önálló érdekeltségének növelésével közös pénzügyi alapot teremteniük olyan elképzelések megvalósítására, amelyet maguk határoznak meg, s amely erősíti tényleges összetartozásukat, célt és értelmet ad közösségi tevékenységüknek. Jobban lehet ösztönözni az ott dolgozókat a minőségi munkára, mert a bérgazdálkodásban is tágulnak a keretek, s az év végi pénzmaradványból is az intézmény programja, felszerelése gazdagodhat, működési feltételei javulhatnak. De hogy ebből a lehetőségből mi és hogyan valósul majd meg, az kizárólagosan az intézmény- vezetőkön és a helyi felügyeleti szerveken múlik. Mert való igaz, hogy az egyik oldalon lehetőség kínálkozik a művelődési intézményrendszer megújítására, elevenebb, pezsgőbb élet kialakítására, ám arra is van esély, hogy mi sem változzék egy-egy művelődési központ életében. A begyakorlottság, az évek óta kialakult munkarutin nagy úr. S mi tagadás, sok szempontból kényelmesebb, bizonyos értelemben véve kockázatmentesebb is. Valószínű, hogy az érintettek közül sokak fejéből az a kérdés is felvetődik, hogy ha eddig elboldogultak, akkor miért változtatnának a kialakult gyakorlaton. A művelődési házak munkájának reformjára azonban múlhatatlanul szükség van. Szinte ijesztő az a közelmúltban közzétett vizsgálati eredmény, amely egy reprezentatív felmérés alapján készült, s kimutatta, hogy a megkérdezetteknek több mint hatvan százaléka soha életében nem járt semmiféle művelődési vagy kulturális intézményben, és ezután sem szándékozik belépni. Az intézmények anyagi támogatása 1975-től 1982-ig mintegy évi tíz százalékkal növekedett, miközben csökkent a különböző klubok száma, kevesebb lett az olvasó a könyvtárakban, és lehetne még sorolni néhány nagyon is komolyan elgondolkodtató adatot, annak ellenére, hogy mennyiségi mutatókkal csak módjával mérhető a kultúra. Nyitottabb kapukat hirdet az új elképzelés annak érdekében, hogy a kultúra és a közművelődés közelebb kerüljön a mindennapi élethez. Talán ha némi túlzással is, de úgy lehetne fogalmazni, hogy a művelődési házakat eddig mesterséges szív dobogtatta, kívülről irányította egy orvosi kar, mert tudta, hogy a művelődés, a kultúra vérkeringésére mindenképpen szükség van. A mesterséges szívet azonban le kell választani az intézményrendszerről, mert csak az önálló organikus működés tarthatja igazán életben. S hogy a művelődési központok, otthonok épületei esténként ne zárt ajtókkal és sötét ablakokkal nézzenek egy-egy falu vagy város utcáira, az új évben az új élet kezdésére nagyon is nagy szükség van. Szigethy András A Népújság-klub vendégei Két Amerika közätl Minden kezdet nehéz. A már szinte frázissá csépelt mondás most újból beigazolódott. Két héttel ezelőtt, a Népújság-klub első foglalkozásain még kevesen tiszteltek meg bennünket érdeklődésükkel. Aztán hétfőn este már, már az okozott gondot, hogy az egri Ifjúsági Ház tanácstermébe honnan szerezzünk még székeket, hogy minden érdeklődő kényelmesen elhelyezkedhessen. Ezúttal lapunk egyik olvasószerkesztőjét, Cziráki Pétert köszöntötte a klub házigazdája, Kis Szabó Ervin. Megtudhattuk a beszélgetésük során, hogy mi is konkrétan egy olvasószerkesztő feladata, miért veszik ösz- sze nap mint nap kollégáival, hogy aztán a lap elkészültével kibékülhessenek. Szó volt arról az őszinte örömről, elismerésről, amely- lyel a kollégák Cziráki első könyvének megjelenését fogadták. A szerző elmondta azt is, hogy miként került a távoli földrészre az egri szerkesztőség pályakezdő munkatársaként. Aztán váratlanul kibővült a vendégek sora. Még mielőtt a kilencvenkilenc diakép segítségével, és természetesen a színes élmény- beszámoló kapcsán eljuthattunk volna mindahányan Panamába, Kolumbiába, az őserdőbe, a vízi indiántörzsek közé, a négy napon át tomboló karneválra, a csempészhajóra, mielőtt érezhettük a trópusi gőzkatlant, a gyümölcsök, ételek, italok ízét, az egzotikus tájak, népek, emberek varázsát, szenvedését, nyugalmát, békesze- retetét, megérkezett a másik útitárs: Veres Tibor is, aki jelenleg a Magyar Rádió munkatársa, s épp a napokban tért haza Nicaraguából. Bekapcsolódva a beszélgetésbe, majd három órán keresztül jártuk be azt az utat, amit ők tíz hónap alatt tettek meg. A „műsor” végén felcsattanó taps jelezte, akik eljöttek nem csalatkoztak, nem bánták meg, hogy velünk töltötték ezt a hétfői estét, s úgy búcsúzhattunk: két hét múlva, a Népújságklub következő foglalkozásán újra találkozunk...
