Népújság, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-30 / 204. szám

NÉPÚJSÁG, 1983. augusztus 30., kedd S. Szabad forgalom tárgyai voltak A hajómalmok A hajómalom két hajóból, a fedett házhajóból és a fe­detlen völgyhajóból állt, amelyeket gerendákkal kö­töttek egymás mellé. A két hajótest között helyezkedett el az alulcsapó lapátos vízi­kerék, amely fogaskerékát­tétellel hajtotta a házhajó­ban lévő malomművet. A völgyhajó, amelyet kis­hajónak, kisbontónak vagy tombácnak neveztek, s amely kivájt fatörzsből ké­szült, a lapátkerék tengelyé­nek második támpontjául szolgált. A hajómalom elején a kap. csoló gerendákon (gerende- lyeken) deszkahídlást he­lyeztek el. Ezen jártak a házhajó és kishajó között. Ez a rész foglalta magába a kerék mozgatását szabályozó tiltót, amely széles deszka­tábla volt, s ha a malmot le akarták állítani, leeresztet­ték, s vele zárták el a víz áramlását. A házhajóban volt a fo­gaskerék, amely átadta a víz energiáját a malomgé­pezetnek, illetve az áttétel­nek. A hajómalmokban egy vagy két kőpárral dolgoztak. A múlt század második felé­től már szitagépeket is al­kalmaztak, így javították az őrlemény minőségét. A hen­gerszékes malomtechnika el­terjedésével a hajómalmok nagy részéből eltűntek a kő­padok és helyükre henger­székek kerültek. A hajómalmok rögzítésé­hez a XVIII. századi előírá­sokig nem használtak vas­macskát és vasláncot. E he­lyett szegeket, cölöpöket vertek a folyómederbe, s hozzájuk kötötték ki fűz­vagy tölgygúzzsal a hajó­malmot. Mivel a hajómal­moknak a vízállás ingadozá­sa miatt gyakran kellett a helyüket változtatniuk a víz­folyás sebességének a kiak­názására, ezért több helyen is vertek le karókat. Ezeket váltókaroknak nevezték. Ahol cölöpverésre alkalmat­lan volt a fenék, ott kövek­kel rakott, fonott kasokat süllyesztettek el és hozzá rögzítették a hajótesteket. A hajómalmok vizeinken a — Dunán, Tiszán, Szamo­son, Maroson, Körösön, Vá­gón, Murán és a Dráván — rendszerint csoportokban dolgoztak. Kapcsolataikat, kötelességeiket nemcsak a hatóságok, hanem — különö­sen a múlt század előtt — a molnárok szokásjoga is sza­bályozta. A munkában egymásra utalt hajómolnárok gazdag céh­hagyományokkal rendelkeztek, élénk szerve­zeti életet éltek. A hajómol­nárok rendtartására és be­csületére a fölesketett ma­lombíró ügyelt. Tavasszal ő jelölte ki a hajómalmok hor­gonyzó helyeit. A múlt században jogilag is szabályozták a hajómal­mok működésének feltételeit. Az 1851. év előtt engedé­lyezett hajómalmok — ha az engedélyokiratba belefoglal­ták —, szabad forgalom tár­gyai voltak. Ha a malom megsemmisült, a malomtar­tás joga, vagyis a „reális ha- jómalomjog” továbbra is el­adható, megvásárolható ma­radt. Az 1851—1888 között engedélyezettek személyes jogúak voltak, átruházni, örökíteni nem lehetett őket. 1888. november 1-e után már csak kivételesen és különö­sen indokolt esetekben adtak engedélyt új hajómalom üzembe állítására. A hajó­malmok ugyanis akadályoz­ták az akkor föllendülő gőz. hajózást. A folyóvizeinken zakatoló hajómalmok száma a múlt század közepén hozzávetőle­gesen 96 000 volt. A pest-budai hajómalmok számáról, elhelyezkedésükről Novák Dániel vízépítő mér­nök tudósít bennünket egy 1836-ban megjelent írásában. Eszerint Pesten, a lágeris­potálynál — a mai Boráros tér magasságában — hat sorban 41 malom őrölt. Ve­lük átellenben, a Duna köze­pén. a Lágymányos környé­kén, az egykori Kopaszi-zá- tonynál két sorban 33 hajó­malom volt. A mai Császár-fürdőtől fölfelé a katonai ispotályig három sorban hetesével áll­tak a hajómalmok, összesen 21. A Margit-sziget hosszá­ban hat sor malom kelepelt, szám szerint 32. S végül az óbudai koronauradalom ha­tárában hat sorban 42 ma­lom horgonyzott. összesen tehát 169 hajómalom őrölte a pesti és budai polgárok kenyérnekvalóját. Az ország hajómalmainak száma a századfordulóra mintegy 12 000-re apadt. Nem bírták a versenyt a jobb minőségű lisztet adó gőzhajtású hengermalmok­kal. Egy darabig még állták a sarat. Például a Győr kör­nyéki, szigetközi malmok még a második világháborút is megérték, s csak 1945-ben estek a légitámadások áldo­zatául. A többit az 1950 utá­ni ismétlődő nagy árvizek pusztították el. A hajómalmok közel nyolc évszázados magyarországi korszaka ezzel véget ért. Cs. K. Gondolatok Az emberek többsége csak azért szereti az igazságot, mert fél megismerni az igazságtalanságot. (La Rochefoucauld) ★ Miután már több vizsgát letettem, megállapítottam, hogy a vizsgáztató csak azért van fölényben, mert az asztal jobbik oldalán van. (Eduard Herriot) ★ A legjobban a bűn árának emelkedése szabályozza a piacot. (Robert Karpacz) ★ Arcunkon a ráncok az óraütések nyomán keletkeznek. (Urszula Zybura) 21 hajó — 110 ezer tonna Vízen maradni Régi igazság: ha egy or­szágnak nincs tengere, attól még lehet — mégpedig nem is akármilyen — flottája. Ez - is szóba került a MAHART legutóbbi sajtótájékoztató­ján, ahol dr. Schuster József vezérigazgató ismertette a Magyar Hajózási RT gazda­sági eredményeit, illetve a cégnél végrehajtott szervezeti változásokat. Mint mondotta, 21 hajó járja magyar lobogó alatt a világ tengereit, összbefogadó- képességük 110 ezer tonna. A tradicionálisnak mondható Fekete-tenger, Földközi-ten­ger, az Adria vizei mellett mind többször tűnik fel ma­gyar tengerjáró Nyugat-, Észak-Európa, Távol-Kelet, sőt a Vörös-tenger kikötőiben is. Az idén mindenekelőtt Észak-Afrika kikötőiben hor­gonyoztak gyakran hajóink, ennek oka, hogy gyorsan növekedik az ideszállítandó komplett berendezések, illet­ve létesítmények exportja. Az áruösszetételben azonban más tendencia is feltűnő. Ne­vezetesen az, hogy a világ­piac pangásából adódóan az alapvető nyersanyagok szál­lítási mozgása — amely ko­rábban az egész év folya­mán egyenletes volt — le­lassult, hiszen a felhasználók nem készleteznek, mindig annyit rendelnek, amire ép­pen szükségük van. Így visz- szaesett a kohászati termé­kek szállítási volumene, és ugyanez a tendencia figyel­hető meg más ömlesztett árunál, például a műtrágyá­nál is. Ennek ellenére a MAHART-nak sikerült tal­pon, pontosabban vízen ma­radnia: az első félévben 485 ezer tonna árut továbbított tengeren, és ez 1,9 százalé­kos emelkedést jelent. A folyami hajópark — 160 uszály, 230 ezer tonnás hasz. nos hordképességgel — is becsülettel helytállt. A ko­rábbi esztendő hasonló idő­szakához képest 3,8 száza­lékkal több árut továbbítot­tak, ami 1,2 millió tonnát jelent. Ami a személyszállítást illeti — a Dunán 28, a Ba­latonon 26 személyhajó és négy komp közlekedik — e téren két kellemes meglepe­tés is érte a MAHART-ot. A 60 százalékos tarifaemelés után, az utasszám legalább 20 százalékos csökkenésére számítottak, ehelyett csak 14 százalékkal kevesebben vál­tottak jegyet hajóikra. A másik öröm: növekedett a hosszabb utak iránti érdek­lődés, és sikert aratott a dunai, balatoni műsoros sé­tahajók indítása, valamint a Budapest—Bécs szárnyas­hajójárat is. Ismert, hogy június 1-től a KPM átszervezését követően a MAHART is kivált a mi­nisztérium hatásköréből és saját portáján átszervezést hajtott végre. Ennek első­rendű célja, hogy a fuva­roztató minél egyszerűbben vehesse igénybe a cég szol­gáltatásait. Ezért — sok más átszervezést megélt vállalat­tal szemben — a MAHART- nál centralizálási folyamat zajlott le. Így összevonták a folyamhajózási, a tengerha­józási és a kikötői igazgató­ságokat. Miután szállítmá­nyozási jogot kaptak a vízi szállítások kiegészítésével kapcsolatos tevékenységre, ma már háztól házig szállí­tást is vállalnak, beleértve a közúttal, vasúttal kombi­nált árutovábbítást is. A ve­zérigazgató örömmel emlí­tette: ma már az össz-szál- lítandó árunak a fele magyar termék, márpedig ez azt mutatja, hogy szolgáltatásuk színvonalát itthon is elisme­rik. Akad azért gond, meg­oldásra váró feladat is bő­ven. Ilyen például, hogy a sok zsákos és kötegelt áru — mindenekelőtt a dokk­munkások hiánya miatt —, nehezíti az átrakodást, ugyanakkor az áruk csoma­golása még mindig -nem ki­fogástalan. A másik nagy kérdés, hogy a tengeri és folyami hajóparkunk tete­mes részét 1985—86-ban se­lejtezni kell, a flotta frissí­tésre vár. Annak ellenére, hogy most a világpiacon ala­csony a hajóár, kérdés, kap-e hitelt a MAHART tervezett vásárlásaihoz? (F. P.) H «i umor ét elején , Két férfi beszélget. — Hogyhogy nem látom mostanában a megszokott padján üldögélni, Dupont úr? — Mióta a miniszoknya kiment a divatból, valahogy elment a kedvem a sétálás- tól! k — Mi történt a szomszé­dainkkal, Róbert, hogy már három napja nem vereked­nek? — Biztosan összevesztek, és most nem beszélnek egy­mással! k — Mondd, nem emlékszel Clara telefonszámára? — Nem. — Körülbelül sem? k — Kelj fel, Jacques, a ka­kasok már rég kukorékoltak! — Na és, mi közöm hoz­zá? Nem vagyok én tyúk! k Az orvos megkérdezi idős betegét: — Nos, jobban hall az új nagyothalló készülékkel? — Ö igen! Azóta már há­romszor átírtam a végrende­letemet! Selyemzsinór a nagy- vezírnek KV tu m iuuattai« uagj »Cili, m iviub uouaa iw Lotharlnglai Károly, a Habsburg-csapatok parancsnoka altábornagya (Az Osztrák Dokumentáció archívképei — KS) A török Bécs alatt Háromszáz éve: 1683 nya­rán fordulat következett be Közép- és Délkelet-Európa történetében. Az ozmán had­erő döntő csatára készült. A cél: Bécs, a Habsburg-biro- dalom fővárosának elfogla- Jása volt. Bár a török a XVII. század második felé­ben túlhaladta hatalma tető­pontját, belső nehézségekkel küzdött, ebben az időben még jelentős erőt képviselt. A harmincéves háború (1618 —1648) egy időre az ozmán birodalom javára változtatta meg a nemzetközi erőviszo­nyokat. A Habsburgokkal rivalizáló XIV. Lajos francia király már nem volt annyira érdekelt, hogy a Habsbur­gokkal szemben a törököket támogassa. A szultán mégis úgy érezte, hogy elérkezett a támadás ideje, mert azt ta­pasztalta, hogy a magyar feudális urak nagy része szembefordult a Habsbur­gokkal. IV. Mohammed szul­tán úgy döntött, hogy térdre kényszeríti Ausztriát. 1683. március 31-én a tö­rökországi Adrianopelből (ma: Edirne) 100 ezer fős ozmán hadsereg indult el nyugatra. Belgrádban csat­lakoztak a hadhoz a szövet­séges csapatok Szerbiából, Boszniából, Moldvából és a Havasföldről. Május 13-án Zimonynál IV. Mohammed szultán szemlét tartott egye­sített csapatai fölött, s át­adta a nagyvezírnek a pró­féta szent zászlaját. A mint­egy negyedmilliónyi harcost és 60 ezer főnyi kiszolgáló, szállító személyt felölelő fő­sereg lassan nyomult előre Magyarország területén, köz­ben nagy pusztítást hagyott maga után. A várható török előrenyomulásról értesülve az európai hatal­mak 1682 őszén védelmi szö­vetségi rendszert kezdtek kiépíteni. 1683 januárjában 1. Lápot császár szerződést kötött a bajor Max Eman- nuellel, aki nyolcezer kato­nát biztosított számára. A koalícióhoz III. János György szász és Lajos Vilmos badeni uralkodó is csatlakozott. Lengyelországgal 1682 őszén kölcsönös védelmi szerződést kötöttek. 1683. április 21-én Lotharingiai Károly herce­get hadsereg-főparancsnokká nevezték ki. A császári had­sereg gyűjtőhelye Pozsony alatt volt, a mai Burgenland területén: 1683. május 6-án mintegy 22 ezer főnyi gya­logság és 14 ezer főnyi lo­vasság találkozott. Röviddel az ellenség meg­érkezése előtt a tehetősebb bécsi polgárok — mintegy harmincezren — elhagyták a várost, ugyanakkor a kör­nyékről és az elővárosokból menekültek tömege özönlött Bécsbe. A városban rekedtek számát mintegy 70 ezer sze­mélyre becsülik. Július 16-án Bécs teljesen be volt kerítve. Július végén az ozmán csapatok elérték a külső vé­delmi árkokat. Augusztus 3-án a várfalak előtti árok háromszögletű erődítményei­ben sikerült megvetniük a lábukat. A városban pánik- hangulat lett úrrá, amit még fokozott, hogy július végén a hiányos egészségügyi ellátás következtében vérhasjárvány tört ki, amely sok áldozatot követelt. A védők rakétajelekkel igyekeztek jelezni a császári csapatok szorongatott helyze­tét. Eközben Passaunál csak lassan gyülekezett a felmentő sereg. Elsőként Max Eman­nuel választófejedelem ér­kezett 11 ezer emberével. Augusztus 31-én a morva— osztrák határon, Dürholznál a lengyel csapatok érkeztek Ausztriába. Röviddel ezután megtörtént az első találko­zás Oberhollabrunn mellett a két főparancsnok, Lotharin­giai Károly és III. Sobieski János lengyel király között. Szeptember 3-án Stet- teldorfban nagy hadi­tanácsot tartottak. Sobieski lett a főparancsnok, de minden csapat parancs­noka önállóan vezette saját egységét. A csapatokat a tullnd dunai átkelőhelynél vonták össze: szeptember 7-én együtt volt a felmentő hadsereg. A létszámra vo­natkozó adatok eltérnek egymástól: általában 65—82 ezer főre becsülik. Kara Musztafa úgy döntött, hogy — a bevett stratégiai sza­bályok mellőzésével — két fronton veszi fel a harcot. Bécset ostromló seregét 30 ezer janicsárral erősítette meg. Szeptember 12-én reggel megkezdődött a csata. Délután öt órára a szövetséges seregeknek sikerült benyomulniuk az el­lenséges táborba. Sobieski lovassága döntő áttörést haj­tott végre. A védők a ke­resztény csapatok előrenyo­mulásáról értesülve úgy dön­töttek, hogy a felmentő se­regek segítésére megkísér­lik a kitörést az ostromgyű­rűből. A lengyel lovasok eközben az ozmán tábor szívéig törtek előre. A nagy- vezír és Ibrahim pasa fő­parancsnok-helyettes sietve elhagyta a csatateret, a se­reg ugyancsak kelet felé menekült. A csata mérlege: a szövetségesek mintegy két­ezer, a törökök tízezer em­bert vesztettek.- Lipót császár, aki az el­lenség közeledtekor egy du­nai hajón elhagyta Bécset, ünnepélyesen bevonult a városba. A magyarok, akik többet szenvedtek a törökök­től, nem vettek részt Bécs ostromában. A Habsburg- abszolutizmus ellen felkelő Thököly Imre serege Po- zsonynál táborozott, készen arra, hogy csatlakozzék So­bieskihez, de a császár a győzelem mámorában elzár­kózott a magyarokkal való együttműködés elől. Nem akart az ellene fölkelő ma­gyarokkal osztozni a dicső­ségben. Kara Musztafa nagyvezír a Rába mögött vonta össze megtépázott seregét, majd hadbíróságot hívott össze. A hadbíróság a tatár kánt, aki idő előtt hagyta el a csatateret, leváltotta. Ibra­him pasát pedig lefejeztette. A nagyvezír ezután téli fő­hadiszállására, Belgrádba vonult vissza. Itt érté őt utol 1683 karácsonyán a szul­tán selyemzsinórja, amellyel a hóhér megfojtotta. (G. 1.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom