Népújság, 1980. október (31. évfolyam, 230-255. szám)
1980-10-12 / 240. szám
Egy hevesi kezdeményezés krónikája LILA AKÁC Évadnyitó az egri Gárdonyi Színházban Így utólag kicsit röstellem ú a dolgot, de az az igazság. ; hogy meglehetősen sok fenntartással indultam az egri Gárdonyi Géza Színházba a minap a Lila ákác-ot meg. nézni. Azon tanakodtam, vajon lesz-e bármiféle közöm ahhoz a történethez, mely igaz ugyan, hogy a szerelem örök és sokak sze- rint megunhatatlan témájával foglalkozik, de ezen kívül szinte semmi mással. Jószerivel főképp mellőzi az afféle kényes ügyeket, mint társadalmi háttér, netán politikai mondanivaló... Érdekel-e majd valakit is ez az édes-bús mese egy férfi s egy nő (azaz két nőj, még pontosabban a férfi, s a nő egymáshoz való rejtelmes viszonyáról, ha ennek „sztorinak" a már másod virágzásán is túllévő szecesz- szió kínál keretet. A századelő, a huszas évek, mely a maga hangulatával, stílusával. érzés- és gondolatvilágával-. egyáltalán a maga hatvanévnyi közelségével távolabb esik a ma emberétől, akár a középkor. Egyáltalán, nemcsak azért került-e színre pont most a darab, mert hogy biztos siker, még inkább biztos évad- nyitósiker. Az effajta kritikusi morfondírozások persze a legkevésbé sem tartoznak . az olvasóra — úgy általában. Ám, hogy most mégis szükségesnek éreztem előrebocsátani, annak az az oka. hogy a) bizonyos vagyok benne, nemcsak az én fejemben fordultak meg kétkedő gondolatok, bj a rendező Hegyi Árpád Jutocsa valamennyire csattanós választ adott, ej kiderülhet végre ismét, hogy a prekoncepció milyen csúf • dolog. De most aztán igazán a .közepébe! A miskolci—egri színház elsőrangú módon, tartalmasán és szórakoztatóan mutatta he a Lila akácot. A siker oka, úgy vélem, ' kettős. A rendező ugyanis "'nemcsak egyszerűen egy mához szóló, érdekes mondandót lel a felszín szép szerelmi története mögött, ám gondolatait sikerült a legprofibb módon kifejeznie a színház, a látvány eszközeivel. Nem lehetett egyszerű dolog. Szép Ernő színműve a maga drámai helyzeteivel, konfliktusaival, csúcspontjaival egyetemben valahol mégis egy párbeszédes költeményre emlékeztet. De azért sem, mert Hegyi nem kevesebbre vállalkozott, minthogy a középpontba az egyén és a társadalom jellegzetes konfliktusát állítsa. Azt a küzdelmet, amikor egy fiatalember keresi a helyét a világban, pontosabban a kudarcot, amikor azt nem találja... Csacsinszky Pali, a főhős ugyanis, mint költői lélek, s mint bankfiú, nemcsak egyszerűen a nagy szerelem lehetőségét üldözi a Bizonyosné . nevű ledér úrhölgyben, de egyszersmind a társadalmi állásához illő helyet is el akarja foglalni vele és általa. Elsősorban az az oka annak is, hogy elmegy a tiszta éi-zéseket kínáló, ám alacsony rangú Tóth Manci mellett. , Mindezt — ilyen primitíven megfogalmazva — persze vagy el lehet hinni, vagy sem. A szerelmi tévedés legföljebb sírni, vagy kinevetni való lehet, ám kevéssé érdekes. Izgalmassá és hihetővé attól vált e tartalom a színpadon, hogy a rendező a fő figurák mellé — biztos kézzel — kiélesitette a hátteret! Megelevenedtek, hangsúlyossá váltak a korabeli Pest mellékalakjai. A liget akrobatái, a mulatók pincérei, a korzók üresfejű hölgyei. a kártyabarlangok pitiáner hősei, s főképp a kaszinók világának valameny- nyi szomorú szolgája. Ktip- léénekesek virágárus néni kék. parkettművészek. kidobó- és kenyeres, fiúk. na meg persze a „lányok”. Megjelent egy egész orfeum. A szövegeket kétértelmű Brigádok a könyvtárban... dalocskák, táncbetétek szakítják rheg, nemcsak látványossá, pergővé, pezsgővé téve így a jeleneteket, de egyben ellenpontozva. idé- zöjelezve is a párbeszédeket. A rendező jó arány, és ritmusérzékét bizonyítja, hogy e betétek át meg átszövik e színművet, még sincs olyan érzése a nézőnek, hogy egy zenével, mozgással fölhígított, olcsón szórakoztatóvá tett darabot lát. A szöveg, s a mozgás legtöbb v helyütt egységbe forrott, egymást kiegészítve, erősítve, értelmezve. De ide kívánkozik, hogy nem. mindenütt. A befejezés úgy tűnik, egyértelműen nem sikerült. Amennyire üdítő volt például azt a szerkezeti megoldást látni, hogy az első és a második felvonás a hangulatilag csúcson lévő jelenet kellős közepén válik ketté, annyira érthetetlennek tetszett a dupla, sőt tripla befejezés. Bár a rendező mindvégig sikerrel egyensúlyoztatta színészeit, a humor és a szentimentaliz- mus határán, az utolsó percekben váratlanul átváltozott mosónővé, aki csak facsarja, facsarja a ruhát, míg az utolsó csepp is ki nem jön belőle. Búcsúzásként előbb elzokog Manci, aztán elzokog Pali, s ezen már nem segít a gunyorosan kimerevedő tablókép sem. .. De hát isten neki, ez volt a legnagyobb balfogás. Ha viszont a szereplőket vesz.- szük sorra, s remek játékukat, majd mind telitalálat. Hirtelen nem is tudja az ember, hogy az elején kezdje-e, avagy a végén, tekintettel arra, hogy a föntebbi- ek értelmében ezúttal a mellékalakok is igen jelentőssé válhattak és váltak is. Jó volt látni, hogy a fiatalabb gárda mellett a most kevesebb lehetőséget kapott, rutinos, nagy színészek milyen komolyan vették feladatukat. Hosszabb-rövidebb megjelenésük idején is fölragyogtak a főhősök mellé. Éppen annyit nyújtva, ameny- nyit kell. Komáromy Éva egyént jó ízlésű játékának érdeme többek közt, hogy az orfeum-betétek nem váltak a Kabaré című film utánzatává. Varga Gyula, hogy az olykor-olykor szinte elemeire bomlott színpadképet mindig eggyé játszotta. (A befejezéssel persze ő sem tudott ’mit kezdeni.) Simon Éva a züllés árnyképeinek bohókás előrevetítésével Manci sorsának tragikumát festette meg. De elismerően lehet sorolni Fehér Tibor. Somló Mária. Hídvégi Elek nevét is. Kár, hogy a jól együtt játszó társulatba nem sikerült mindenkinek beilleszkednie. Például adott percben bármily (Szép Ernő nyomán használom a szót) röhejes Zsolnai Júlia'rámászá- sa ártatlan lelkű hősünkre, végül kissé ízléstelennek hatott. Hasonlóképpen túlzásnak tűnt Agárdi László ért- heteflenségig menő selype- gése. Szirtes Gábornak viszont ügy tűnik, egyáltalán nem sikerült eltalálnia Csacsinszky Pali figuráját. Ki tudja, talán mert a kelleténél többet foglalkozott Szép Ernő gyermekverseivel, de oly naivnak, hamvasnak látszott, akiről semmiképpen sem hinni, hogy füstös kártyacsaták, párbajok hőse, kaszinók lovagja. űriasszonyok meg- kísértője, fiatal lányok nyegle elcsábítója. Ártatlanul kerekre merevített nagy kék szemébe nézve inkább vélte az ember, hogy pöttyös labda után áhítozik, semmint igéző asszonyi illatokra. Kellemes felfedezés volt viszont Igó Éva játéka. Igaz, a kissé nehézkes első jelenet után a nézőben az a gyanúper élhetett, hogy nemcsak csitrisen szögletesre „veszi a figurát”, de másként nem is tud játszani. A továbbiakban azonban meggyőződhetett az ellenkezőjéről. Igó Éva volt dáma és volt bakfis, izgalmas boszorkány és felhőt járó tündér. Ahogy illik, személyisége fejlődött is, érett nőként köszönte meg a megérdemelt tapsot. Az elismerés szólt egyébként a díszlettervező Khell Zsoltnak, a jelmeztervező Fekete Máriának, a koreográfus Móger Ildikónak és a zenei munkatársnak, Selme- czi Györgynek is. Az évadnyitó premier siker volt. Reméljük, hasonló bemutatók sora követi majd! Németi Zsuzsa Azt mondhatná valaki: „Ugyan kérem, nincs ebben semmi különös, olvasói minőségben más bibliotékákat is felkeresnek a szocialista brigádok tagjai.” Jókorát tévednénk. ha elfogadnánk ezt a meglehetősen felszínes vélekedést, hiszen a hevesiek bevált kezdeményezése ennél nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is jóval többet jelent, ök előre kidolgozott, megfontolt menetrend szerint munkálkodtak. Ráadásul nem elégedtek meg csak a statisztikát szépítő látszateredményekkel. A nehézségeket nem kerülték ki, hanem megbirkóztak velük, akkor is, ha ez igen sok erőt, energiát és időt emésztett fel. így kezdődött Lővey Gyula, a nagyközségi-járási könyvtár igazgatója — kérésünkre — az előzményekig kalauzol vissza bennünket. — 1972-ben határoztuk el, hogy szakítunk a beidegzett szokásokkal, s új útra lépünk. Tehettük ezt, mert intézményünk ekkortól már méltó köntösben, szolgáltatások sorával fogadhatta az érdeklődőket. Úgy döntöttünk, hogy a korábbinál sokkal több embert nyerünk meg az ismeretgyarapítás, az irodalom nemes ügyének. Lemondtunk a könnyű, a kézenfekvő megoldásokról, épp ezért nem a diákság köréből óhajtottunk híveket toborozni. Érzékeltük — s ez nem helyi, hanem országos jelenség volt, s részben ma is az —. hogy a középkorosztályhoz tartozó fizikai dolgozók — a termelőszövetkezetekben és az üzemekben szorgosko- dók — egyáltalán nem ostromolnak bennünket. így aztán az ő kíváncsiságukat akartuk mindenképpen felkelteni, remélve azt, hogy ha nem is máról holnapra, ha nem is könnyen, de egyszer csak becsalogatjuk őket az értékes művek birodalmába. A cél érdekében igénybe vették a meggyőzés könnyű- és nehézfegyverzetét egyaránt. más szóval: arra törekedtek, hogy megtalálják a lehető leghatékonyabb módszereket. Lépésről lépésre — Nem rontottunk ajtóstól a házba, hanem szigorúan betartottuk — egyáltalán nem türelmetlenkedve — a fokozatossáp elvét. Először kiküldtük a plakátokat és a különböző rendezvényekre szóló meghívókat. Ennyivel természetesen nem elégedtünk meg, mert tudtuk: pusztán adminisztratív megoldásokkal aligha boldogulunk, így aztán személyesen is felkerestük az ipari, a mező- gazdasági üzemeket, s beszéltünk a brigádok vezetőivel, körvonalazva azt a kínálatot, amely elősegítené kulturális vállalásaik mind maradéktalanabb teljesítését. Sejtettük, hogy ezt követően nem tülekednek mindjárt. Feleslegesen mégsem jártunk. mert néhány gárda képviselői csak kopogtattak. Megtudakoltuk: mit kívánnak, s ezt figyelembe véve rukkoltunk ki javaslatainkkal. Nem dobtuk őket azonnal mély vízbe, csak azután, hogy elsajátították az „úszás” alapvető fortélyait. Eleinte bizony kissé tétován mozogtak nálunk. Ez a feszélye- zeü.ség azonban hamar feloldódott. ugyanis az olvasó- szolgálat munkatársai iránytűt adtak nekik az eligazodáshoz. Megismerkedtek a katalógusok kezelésének ábécéjével, s hamarosan önállóan is boldogultak. Megked- ' vélték a környezetet: nemcsak a rangos kiadványokat, hanem a zenei részleg, a fo- notéka újdonságait is. A látottaknak hírét vitték, s így akarva-akaratlan szervező társainkká lettek. Bibliográfiák, forgatókönyvek Az egyre népesebb tábor már nem hiányzott azokról az író-ol'vasó találkozókról, ahová az általuk is elismert Jókai Annát, Csák Gyulát, Sőós Zoltánt, Ladányi Mihályt, László Annát invitálták. Nemcsak telt ház volt a rendezvényeken, hanem a jelenlevők felkészülten is érkeztek. — A program előtt néhány héttel mindenki megkapta a szerzők életrajzát taglaló, s műveit is felsoroló bibliográfiákat. Ezzel magyarázható, hogy rendszerint záporoztak a kérdések, méghozzá nem általánosságokba , fulladok, hanem nagyon is testre méretezettek. — összegyűjtöttük az egyé-- ni igényeket is: segédkeztünk különböző vetélkedők anyagának összeállításában, 's azok forgatókönyvének elkészítésében. Kollégáim szemléltetőeszközöket, lemezeket, magnószalagokat kínáltak, s attól sem húzódoztak, hogy vezessék ezeket a versengéseket. Arra is lehetőséget biztosítottunk, hogy a rajthoz állók itt tanulmányozzák a témákat. Ebben az időszakban sokan szabad idejük jelentős részét nálunk töltötték. Arra nem is gondoltak, hogy egyben megszokják ezt a környezetet, ezt a hangulatot, s később már akkor is visszatérnek, ha nincs is megoldásra váró pillanatnyi feladatuk. Ennél a szintnél sem rekedhettünk meg: azokról sem voltunk hajlandók lemondani, akik makacsul távol maradtak. Ha kellett, hívás nélkül is házhoz mentünk, s az üzemekben tartattuk meg az előadóesteket, s ide vittük a szerzőket is. Újabb rétegekhez Sikereikkel méltán büszkélkedhetnének, de ebben az intézményben az ilyesfajta magatartás nem divatos, 'itt az illik — mellesleg ennél megnyeröbb alapállás aligha képzelhető el —, hogy mindenki a továbblépés módszereit kutassa. •— Szeretnénk a kört még jobban szélesíteni, el akarunk olyan rétegekhez jutni, amelyeket eddig még nem közelítettünk meg. Elég sok gonddal-bajjal ' küszködik a szocialista brigádmózgalom a kis üzemekben és a hivatalokban. Egy biztos: a kulturális szolgáltatásoktól ők sem húzódoznának. Épp ezért nem hagyhatjuk magukra őkef: akkor is megyünk hozzájuk a jövőben, ha nem is érkezik tőlük jelzés. Az is. óh.ajunk, hojjy, a községi bibliotékák —. bár a vezetői posztot sajnos nem mindenütt szakképzettek látják el — is kövessék példánkat, mert az általunk vállalt kürdetés nem szívesség, hanem a munkakörből fakadó kötelesség. Ehhez csak annyit tegyünk hozzá, hogy ezt az elvet és gyakorlatot illene követni másutt is: a kimondatlanul is művelődni vágyók érdekében. Nemcsak mennyiségi, hanem minőségi mutatók elérésére is törekedve.., Pécsi István xjv. — Vegye elő a kulcsát, nyissa ki. Abban a narancs- színű kapszulában ott van a Fekete Gén. Feltárul a páncélszekrény ajtaja, Foxman és Mária szinte vigyázzban áll az aprócska, narancssárga kapszula előtt. 37. Jones, Charlie és Dán kávézik, Jones szobájában. — No. Dán, mi lett a kicsikével? — kérdezi Charlie. — Milyen kicsikével? — Nem kapisgálod? Nem is sejted? — De. Sejtem- >mmm Dán rágja a szája szelét, töpreng. Majd megszólal. — Nem kapott pisztrángot. — Nem? — kérdezi Jones könnyedén. — Akkor jó. — Dehogyis jó!-Most biz— Ügy érzem, mintha máris mindent tudnék... — Mintha bölcsebbek is lennénk... nem érzed, Charlie? — Nekem nő a fejem..", — Nekem dagad a pénztárcám. .. — Hiába csúfolódtok..! Hiába minden. És szeretem Erzsébetet. Gyerekünk lesz. Egymástól. — Az előbb Máriát mondtál. .. — De Máriát nem ismerem. .. Értsétek meg, Erzsébet a menyasszonyom, ő is a Génában dolgozik, s tőle tudom, hogy Foxman és Mária rendkívül bizalmas kapcsolatba kerültek... talán még most is beszélgetnek. — Ezt könnyen ellenőrizhetjük. .. — mondja Jones. — Kapcsoljam Foxmant, főnök? — Kapcsolja. 38. Foxman szobájában berregő, búgó hang. Foxman a kagylóért nyúl. — Igen, tessék. Én vagyok, igen... Maga az, Jones? Parancsoljon. .. Mit óhajt? — Egyetlen kérdésemre válaszoljon, professzor úr. De őszintén. Egyedül van most? Charlie és Dán feszülten figyelik Jonest és a videó- készüléket. A képernyő üres. — Honnan — Onnan, hogy* nem adja be a képet... Ejnye, professzor űr... Foxman méltatlankodik. — Ehhez önöknek semmi közük. Nekem is lehet, magánéletem. .. Mi közük van az érzelmi életemhez? ... Ha jól tudom, semmi, de semmi. Az égvilágon semmi. . . Igenis, ha tudni akarják, nem vagyok egyedül... Egy asz- szisztensnőmmel beszélgetek. .. magánügyekről... Értik? 39. — Köszönjük a tájékoztatást, professzor úr... — Jones lerakja a kagylót. — Értjük hát. Persze, hogy értjük. .. Köszönöm, Dán. Megint pontos volt az információd. .. Charlie. .. te mindent megtudsz Máriától... Dán, te menj vissza Erzsébethez.. Én meg megnézem, mit tudtunk meg az MGB-ről. Lehet. hogy máris megelőztük őket? 40. Bertram és a Dottore vitató kozik. — Értse meg, Bertram.!~ mást nem tehetek, egyelőre. Várnunk kell. Lilian sokkos állapotban van. Úgysem tud meg tőle semmit... • — De én magától sem tudok meg semmit, Dottore. Kik lőttek magukra? — Sajnos, csak torkolat- füzeket láttam. Embert nem. — Jonesék nem élnek ilyen módszerekkel... — Ez csak a MGB lehe» tett... tr nlyfat)uk)Á*. to» haragszik És akkor ki fogsúgni szegény Dánnak? Ugye, Dán? — Nem erről van szó... Sokkal fontosabbról van szó. — Beszélj, Dán, beszélj. Ideje, hogy dolgozz egy kicsit. .. — Megtaláltam Foxman emberét. Azt, akivel a legbizalmasabb viszonyban van. — Igen? És milyen?... "Nyilván szép, fiatal, és nagyon tetszik neked — mondja Charlie. — Nem tudom, hogy hogy néz ki. Fogalmam sincs róla. — Ezt nem hiszem..., hogy te csak úgy, magadtól bedobsz egy adatot... a közösbe. .. az,,nem létezik.. — Leflgtr ftogy -rfíW 'is nő — mondja Jones. — De nő. Máriának hívják. — Szép név, __ — Nagyon ügyes név.
