Népújság, 1979. október (30. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-14 / 241. szám
Hipp-hopp, itt-ott Hallgatom a rádiót, töltve az időt is, meg a fejem is az új ismeretekkel, míg az autó végzi a maga dolgát a kilométer- és benzinfaláéban. Az őszi táj napfényben fürdik, az autó egyenletesen duruzsol, hogy még a riporter -szerkesztő hangja is almosít inkább, mintsem hogy felrázna a vezetői — gépkocsivezetői — éberségre. Hirtelen és szerencsémre felriadok a segélykérő szavakra, amelyet a bemondónak is kellemes hangú riporter kellő hatással, mint valami vészsikolyt bocsát az éter útjaira, hogy majd csak meghallják azok, akik segíthetnek. A Pozsgai úti lakóknak, illetve gyermekeiknek, akiknek évek óta nincs játszóterük, bár megígérték az állami illetékesek, s akik számára most már elodázhatatlan ennek a játszótérnek akár társadalmi erőből is történő felépítése. A segélykérő „sikoly” az utca környékének üzemeiben dolgozó szocialista brigádoknak szólt: jöjjenek, építsenek, segítsenek. A bemondó-riporter még azt sem mulasztotta el, hogy közölje a brigádtagokkal, akik éppen hallják, hogy adják is át azoknak, akik nem, — kinél is kell jelentkezniük a brigádoknak a társadalmi munkára, a gyermekjátszótér létesítése ügyében. ' A rádió és a gépkocsi duruzsol tovább, én meg tűnődni kezdek az imént hallottakon. És lám. az őszi verőfényben, mint hortobágyi délibáb ívén, már vonulni is látom szépen, sorban a szocialista brigádokat, lapáttal, csákánnyal, talicskával, cölöpverővel és más egyéb, de szükséges alkalmatossággal, amint hipp-hopp a hívásra ott teremnek, ahol most még semmi sincs, de holnapra már gyermekjátszótér lesz. Mert a szocialista brigádok olyanok, mint a kiscserkészek, ott segítenek, ahol tudnak. Óvoda kell? Segítsetek, elvtársak! Játszótér? Hipp és hopp, itt és ott, már meg is jelennek a szocialista brigádok tagjai, hónuk alatt az elmaradhatatlan brigádnaplóval, amelybe bejegyzik napi, havi, évi jóscelekmé.iyeiket, és amelyeket a közért és önzetlenül tettek, mert hívták őket és ők jöttek. Mert szocialista brigádok! Brigádok, amelyek örökbe ' fogadnak, kerítést húznak, öregeket istápolnak és ha rosszul sikerült a tervezés, s emiatt fő a fejük a vezetőknek, hát hogy ne főjjön, hipp-hopp, ott és itt terem a szocialista brigád. Amelynek tagjai készek a vezetési butaság sarába ragadt szekeret merő öntudatból csüpán ! úgy kirántani, hogy még nyereség is legyen belőle az év végére. Aki gúnyosnak falálja ezt a hangot, annak igaza van. Gúnyos bizony, mert gúnyolódni akarok. Mert mérgelődni már mérgelődtem e tárgyban eleget és nem is kevés ideje. Nem azért, a világért sem azért, mert a szocialista brigádok úgy és ott segítenek, ahol tudnak, ahol szükség van rájuk, hiszen éppen a brigádok létrejötte, . a céljaik példázzák: a közösségért való munka embert és társadalmat fonnál jobbra, nemesebbre. Nem azért mérgelődtem, mert egyik, vagy a másik brigád, a szabad idejében, valóban szocialista módon élve, ehhez az élet- ! hez példát adva segítette az óvoda építésében, vagy az öregek istápolásában az arra rászorultakat. Sőt: még ' azon sem ütődtem meg önmagában véve, hogy rádiós üzenet formájában, mi.it a világ legtermészetesebb lehetőségét keresik és minden bizonnyal meg is találják a . segítő erőt a szocialista brigádokban ama budapesti utca lakói. Mondhatnánk, mondhatnám: hová is fordulhatnának és hová is fordulhatnánk, ha nem a szocialista brigádokhoz. Amiért azonban mégsem tetszik nekem ez a dolog az az. hogy hovatovább sokai valóban valamiféle kiscserkész vállalkozásnak tekintik, — néha még önmaguk tevékenységét is — azt a mozgalmat, amely a műhelyek- 1 ben, a munkapadok mellett és között a termelés j oly a - * maidban fogant, és amely lek igazi alapja mégsem 1 lehet más, mint a szocialista módon dolgozni. Mármint | a munkahelyen. S a jelszónak ez a része, mondhatnám 2 a brigádmozgalom eszmei megfogalmazásának ez a | kvintesszenciája mintha kiesett volna immár a társa- ? dalom és talán maguknak a brigádok tagjainak is néző- l szögéből. I Nagyon meg tud hatni, ha a társadalmi munka ered- | ménye nyúlánk és lombot hajtó fasorokban „realizálódik”. | Ám úgy vélem hogy a társadalmi munka fáradalmaihoz | az erőt mégsem az üzemekben, a termelés idején kell J felgyújtom. vagy a játszótérépítés vesztette energiát a ? gép melletti pihenéssel kiegyenlíteni. Mit sem változott, 4 semmit sem kopott a jelszó, miszerint szocialista módon | élni, dolgozni, tanulni — ez a szocialista brigádok, I illetve a szocialistává válni akaró brigádok alapvető feladata és tennivalója. Az azonban engedtessék meg, hogy eme egy jelszó hármas tagolódásából jómagam a primátust mégiscsak a dolgozni főnévi igenévnek adjam. Még- pediglen a munkahelyen dolgozni, — teszem hozzá, vagy ha úgy tetszik, egészítem ki e fogalmat. Az már csak a gondolatsor továbbkövetése, hogy ha 1 a munka az üzemekben, a munkahelyeken válik inten- j zívvé, szocialistává, példamutatóvá, akkor talán kevesebb | olyan társadalmi munkára lesz majd szükség a szocia- í lista brigádok részéről és részére, amely munkákat hi- t vatalos keretek között, az állam fizette — sót már ki is | fizette — bérért kellett volna jó elébb már elvégezni. I S hadd tegyem még hozzá: szocialista módon lehet és | kell is élni a szocialista brigádok erejével, — de nem | visszaélni! ^ Ettől és mindattól függetlenül, amint fentebb leír- i tam, szívesen megtekinteném majd ama pesti utca ját1 szóterét, amelyet munkaidőn túl, társadalmi segítséggel, a szocialista brigádok aktív részvételével felépítettek. Ha már az erre előirányzott állami költségvetés forintjai az eltelt évek alatt el is csordogáltak. Míg el nem felejtem, az új jelszó lehetne akár ez is: J Hipp és hopp, itt és ott Hivja csak a szocialista brigádot! 1 Lehet, hogy sántít a rím, de igazsága sajnos nem! Képünk a Kovács András rendezte Októberi vasárnap című fűmből való, amely tű!', b-n Ot zódik. 1944. október 15: Egy kellemes öregúr, mint honmentö ok borzalom kezdetét S jelentette az a fekete vasárnap: 1944. október 15-e. Horthy Miklós balul sikerült kiugrási kísérlete nyomán ekkor jutott hatalomra Szálasi Ferenc és bandája, megkezdődött és egészen a felszabadulásig tartott a gyilkosok dühöngése. A tragédiából való emlékeimben felbukkan egy kellemes öregúr alakja. Félix bácsié. Az események után jó másfél évtizeddel ismertem meg. Ö jelentkezett. s vele mintha a Ferenc József-i kor lépett volna be a szerkesztőségi dolgozószobába. — Bornemissza Félix vagyok! Szervusz. kedves öcsém. Eigentlich, annyit írtál már rólam, hogy gondoltam. eljövök személyesen ... Meglepődtem. Azóta Félix bácsi már valóban eltávozott az élők sorából, de én már akkoriban is rég halottnak hittem. Hiszen 1944. október 15-én, a nyilas puccs napján, amikor SkorZeny SS-legényei őt és a kormányzó fiát, ifjú Horthy Miklóst tőrbe csalták, s elhurcolták. már nem volt fiatalember. És azután nem találkoztam a nevével. Persze utánanézhettem volna, él-e még. De különösképpen ném látszott érdekesnek a szentélye. Bornemissza Félix csak epizódfigura volt „az utolsó felvonás” véres színpadján. Ma már történelem, hogy a jugoszláv partizánok küldöttének álcázott Gestapo-ügy- nökök az ő jóhiszemű közbejöttével csalták el az útjukban álló ifjú Horthy Miklóst a Duna Tengerhajózási RT. Eskü téri irodájába. 1944. október 15. baljós napjának reggelén történt ez, s délben a „kis Horthy” és Bornemissza is a Gestapo foglya volt. — Hogyan is történt, Félix bácsi? — Ó, csúnya malőr volt..: Hol is kezdjem? — Hát az elején. Hogyan kérült be a nagy politikába? — Hát tudod, kedves öcsém, én az első világháború idején tengerésztiszt voltam. Sorhajóhadnagy. Az adriai flottánál szolgáltam, ahol Horthy. Ö admirális volt, épphogy csak ismertem. Aztán a háború után folyami hajóskapitány lettem, Hallom ám, hogy valami Dietrich nevű ember, a Duna Bizottság elnöke volt akkoriban, nagy komphájót akar építeni, ami lemegy egészen a tengerig. Mondom én magamnak akkor, hogy ez nagy szamárság. De ezek a Dietrichék csak próbálkoznak. A Magyar—Egyiptomi Bank meg pénzeli őket. Ott ül az igazgatóságban az ifjú Horthy Miklós. Tudtam, hogy a lovaspólónál megtaposta a ló, a feje megsérült. de kihez mehettem volna? Elmegyek hozzá, hivatkozom a papára, mondom, hogy ez a terv egy szamárság. Nem komp kell. hanem hajó ... Hát a végén már egész jól megértjük egymást a kis Horthyval. — Szóval, megnyerte a csatát.., — Eigentlich, igen ..,. Aber, még sokat vacakoltak. De akkor már tudtam, mit kell csinálnom. Ha valaki akadékoskodott, mondtam, hogy megyek föl a Várba panaszra. Erre gyorsan aláírtak mindent. Tudtam, hogy az öreg Horthy épp olyan tengerbolond, mint én. A fia meg igazán kellemes pofa volt Addig verekedtem, amíg az MFRT végre megrendelte a „Budapest” Duna- tengerhajót. Négyszázhetven tonnás, kétcsavaros hajó volt. Ezzel kezdődött a Duna- tengerjáró hajózás. Tessék, itt vannak a mostanában megjelent cikkek az érdemeimről. A Duna Tengerhajózási RT vezérigazgatója, meg a szabadkikötő főnöke lettem. — 1944. október 15-ig ... — Addig. Hát persze, kedves öcsém, téged az érdekel ... Amikor a kis Horthy elhatározta, hogy valamit csinál, nem is gondolt másra, mint rám ... — De hát mit akart a kis Horthy ? — Amikor bejöttek a németek. és beszemtelenkedtek a Várba, sejtette, hogy nem lesz jó vége a dolognak. Valamit csinálni kellene. Beszélt az apjával, az is mondta, hogy jé lenne tapogatózni. Erre a kis Horthy szólt a Peacevicnek, hogy küldessen valakit a jugoszláv partizánoktól. ... — Kinek? — Peacevicnék. Ez valami titkár volt a budapesti hor- vát követségen. A birtokai Szlavóniában voltak, arrafelé tanyáztak partizánok ... — De hát Peacevic a fasiszta horvát állam külügyi tisztviselője volt! — Az egál. Ők is úgy voltak a németekkel, mint mi. Már régen csak muszájból paroláztak velük, Peacevic el is küldte hozzám az intézőjét. Így beszéltük meg a kis Horthyval, mivel hogy a Várban ott voltak a Ges- tapo-emberek. Óvatosnak kellett lenni, nem igaz? — Hát, ami a titoktartást illeti... — Titokban tartottam még a saját feleségem előtt is! Eljött hozzám ez az intéző, a Petric. Mondom neki. hogy valami kompetens ember kéne. Fogok egy névjegyét, kettévágom, odaadom a felét. Aki ezt a fél névjegyet a zágrábi magyar konzulátuson bemutatja, azonnal kap vízumot, lemegy érte Zágrábba egy testőrtiszt és felkíséri Pestre. Ha meg az illető nem útlevéllel jön. hanem inkognitóban, ezzel a fél névjeggyel jelentkezzék nálam. Csak az a fontos, hogy a dolog titokban maradjon. A kis Horthy azonnal intézkedett is, különfu- tór vitte Zágrábba a titkos iratot, hogy ha valaki a fél névjeggyel jelentkezik, mit kell csinálni. — És jött valaki? — Natürlich. Mondtam, hogy ez a Petric rendes ember volt. Szeptember közepén jelentkezett nálam a partizánok küldötte. Jaj. de szimpatikus ember volt. Mutatta a fél névjegyet. Felszaladtam a Várba, tele volt németekkel, de én nem féltem tőlük, megbeszéltem, hogy este kilencre megyünk. Akkor hazavittem a szerbei Ügyvéd volt Zágrábban. Azt mondta, hogy a K. u. K. hadseregben volt főhadnagy, jól beszélt németül. Brúdert ittunk, aztán felmentünk a Várba. Ott volt az öreg Horthy, a fia, a szerb és én. Tárgyalni kezdtünk... — A fegyverszünetről? — Nem. A szerb úrnak erre nem volt felhatalmazása. Csak arról tárgyalt, milyen lesz a háború után Dél- kelet-Európa... — De hát ehhez előbb békét kellett kötni, és meg kellett szabadulni a náci megszállástól! — Nem is tudtunk zöldágra vergődni... Abban maradtunk, hogy a zágrábi visszamegy, és küldenek valakit, akinek van felhatalmazása ... — Nem tartották furcsának, hogy a jugoszláv partizánok „küldötte” mindenről hajlandó tárgyalni, csak. a kézenfekvő és lényeges kérdésekről nem? Nem gondolták, hogy a Gestapo embere? — Ausgeschlossen! Olyan rendes ember volt... A következő az már nem... Az már becsapott bennünket... — 0 mikor jelentkezett? — Először Petric • jött. Mondta, hogy itt van az új küldött. Na, ez kell nekünk. Értesítettem a fiatal Hor- thyt, és az én lakásomon összeültünk. Október 10-én. De csak Petric jött el. Mondta, hogy a másik, sajnos, nem tudott eljönni. Majd értesít, ha tudunk tárgyalni. Erre a kis Horthy hazament ... — Petrich hogy került ismét vissza Szlavóniából Budapestre? És mit csinált közben ? — Azt nem kérdeztük. Nekünk csak az volt a fontos. hogy itt van. És hozza a teljhatalmú urat. Október 14-én szombat délelőtt Petric feljött az irodámba, az Eskü térre. Mondta, hogy másnap délelőtt az úr ráér. Akkor eljönnek a lakásomra. De én nem akartam. — Miért? — Féltem, hogy a feleségem megtudja. Nagyon kellett vigyázni. Tele voltunk spionokkal... Így mondtam, hogy vasárnap reggel kilenckor az irodámban találkozunk. Így is történt. Reggel kilenckor ott volt a kis Horthy is, Petric is. Petric magával hozta a partizánok küldöttét is. Bemutatkozott, mint Kovács István főhadnagy. Egész jól beszélt magyarul. — És miről tárgyaltak? — Kovács mutatott valamilyen papírost, egy pár tizén vezér aláírásával. Aztán betörtek a németék. „Handé Hoch!” Olyan pofont kaptam, hogy felrepedt az ajkam. Aztán pokrócba csavartak engem is, meg a kis Horthyt is, levittek és feldobtak egy teherautóra, mint valamilyen zsákot. A teherautó odaállt a budaörsi repülőtéren a repülőgéphez, átemeltek bennünket. Aztán Bécsien kiraktak. Délután ötkor 'már Mauthau- senben voltunk, mint Hirrtm- ler személyes foglyai. A fogdaépületben voltunk, nem a barakkokban. Az 1-es számú zárkában ült a kis Horthy, a 3-asban Badoglio fia, az 5-ösben én. Aztán később a 7-esbe hozták Kállay Miklóst. Egyszer kihallgattak, aztán békén hagytak. De valahányszor soron kívül nyílt a cellaajtó. annyiszor hittük, hogy ütött az utolsó ói-a, visznek kivégezni... A Ges- tapóval nem lehetett viccelni! — Éppen azért, hogy» ti lehet, hogy így fogtak hózzá a dologhoz? És miért ném vették észre, hogy már az a bizonyos „zágrábi ügyvéd”, provokátor? — Nem, Híz biztosan páé-'!1 tizén volt. Nagyon kemény fickó volt, csak rendes ember lehetett. A Petricet foghatták el, amikor másodszor visszajött... És őt kényaze- ríthették... — Nem stimmel a dolog, Félix bácsi. Hiszen Petric tudott az első küldöttel a Várban lefolyt bizalmas találkozóról. Kitől tudhatott róla, ha az első perctől kezd- uu ve nem a Gestapo szolgála- tut tában áll ő is, a „zágrábi ügyvéd” is, „Kovács főhadnagy” is? — Eigentlich, mirtdégy, kedves öcsém. A fő, hogy élünk. Dolgozunk. Hatvanhét éves vagyok, végigcsinál tahi egy-két dolgot, de rtincá semmi bajom. Gott sei Dank! — Hol dolgozik Félix bácsi? — Hajóskapitány vagyok!... — Hol? — Hát, a Hídépítő Vállalatnál. Vannak Ott olyan pontonok, meg ilyesmik. Most kaptam háromszáz forint jutalmat. Kidolgoztam a munkavédelmi előírásokat, meg megcsináltam a hajó- törzskönyveket. — A hajótorzskönyveket? — Igen, az én écám volt az egész. Eddig volt leltár, de abban nem szerepelt, ami a hajóba be van építve. Asztal, ülőke, ágy, ilyesmi. Most benne van a törzskönyvben. Fogom a leltárt, fogom a törzskönyvet, és tudom, mi van a hajón. Nemcsak bénát adtak, meg is köszönték. Rendes helyem van, szeretnék, becsülnek... — Örülök néki, Félix bái esi... . — Szervusz, kedves öcsém. És mondd, írsz majd valaha valamit erről? Érdekés, amit méséltem? Érdekes bizony. Például, hogy valaha ilyen kedves, bár nem minőén esetben ilyen jó szándékú urak intézték az ország sorsát.. Félix bácsi megpróbálta legalább menteni a hont. nem rajta múlott, hogy többre nem telt. tőle. És pérszé azoktól, akiknek más nem jutott eszükbe, minthogy hozzá és hozzá hasonlókhoz forduljanak. így lett 1944. október 15-e egy nemzet gyásznapja. Nem jó rá emlékezni. Egészén elfelejtenünk azért mégsem kell, mégsem szabad. Pintér István j 4
