Népújság, 1978. november (29. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-06 / 263. szám

Szalay Ferenc festőművész képeiből nyílt kiállítás Bu­dapesten. a Csontváru Te­remben. Alkotásai közül az Egyesfogat címűt mutatjuk be. Törekvések a mai Mielőtt belefognék a cím jelezte téma bármi rövid és összefogott vázolásába, jelez­nem kell a magyar olvasó­nak, hogy a szovjet iroda­lom nem egy nagyjából egy anyanyelvű nemzet irodalmát jelöli, hanem azonos társa­dalmi rendszerben élő, de nemzeti és etnográfiai, nyelvi és kulturális, társadal­mi fejlettségi és nagyságbeli különbségekben gazdag né­pek irodalmainak összessé­gét. Ez az összetettség és sokszólamúság a Kelet-Euró- pa művészeti életére — és az egész világ művészetére is — nagy hatással levő orosz irodalom eredményeitől az Urálon túli népek nemrég kezdődött irodalmi időszámí­tásáig számos elemet tartal­maz, és fejlődésében, válto­zásaiban sok irányt mutat, így míg az orosz irodalom­ban és költészetben az el­múlt évtized új vonása a mindennapok apróbb lépté­kű, kevésbé emelkedett — de éppoly fontos és felfede­zésre méltó — eseményei­nek, érzelmeinek, történetei­nek feltárása mind a költé­szet, mind a dráma és pró­za eszközeivel, addig a kau­kázusi vagy távolabb keleti szövetségekben épp mostan­ra érte el tetőfokát a törzsi világból kilépő népi közös­ségek érzelmes és pátosszal szovjet telt eposzi történeteinek meg­fogalmazása. (Auezov, Ajt- matov, Aszfafjev munkássá­ga.) Ezek a különbségek nem­csak létezőak, de szükség­szernek is. Mégis, tagadha­tatlan a kölcsönhatás, amit a közös — orosz — nyelven összegezendő sokféle nemze­ti-irodalmi indíttatás és tel­jesítmény eredményez. Sokszor maga az irodalmi közvélemény is erősíti ezt. Mintha szívesebben olvas­nánk a nomád életükből las­san kilépő és a szocialista társadalomba belegyökerez­ni próbáló távoli népekről. Számunkra mintha egysze­rűbb és egyértelműbb rajza volna a fejlődés sok varga­betűjének, útvesztőjének. Legalábbis mi, európai ol­vasók szívesen látjuk gond­jainkat és eredményeinket azokban a tükrökben, amiket a most ébredő keleti irodal­mak nagy alakjai mutatnak elénk. De az általánosítások in­gatag világából lépjünk ki és ragadjunk ki néhány lírában konkrét példát a sokszínű, bonyolult összképből. Az orosz költészet hábo­rút járt nemzedékének egyik kiemelkedő költője Alek- szandr Mezsirov. Kalandos életútja a frontok elcsende- sedése után a vándorcirku­szok tarkán egyhangú, rival­dafénytől ragyogó és fagyos téli utazásoktól sötét világá­ba vezette. Ez a szélsőséges élményekben gazdag élet mégis egyre pátosztalanabb, egyre mindennapibb, egyre fanyarabban nyitott szemű, egyre fájóbban pontos köl­tészetet eredményezett. Me­zsirov egyszerű formába tud­ja önteni a legbonyolultabb intellektuális tartalmakat, a hétköznapok ezerszer ismét­lődő apró jelenségeiben meg tudja látni világunk egysze­ri, alapvető törvényszerűsé­geit. Bella Ahmadulina a hat­vanas évek legendássá vált nemzedékének tagja. Neve szorosan összefűződött Jevtu­senko, Voznyeszenszkij, Vi­nokurov és a többiek nevé­vel. Lírája azonban kevésbé a közterek lírája. Bensősége­sen mindenapi, és meglepően őszinte. Olyan költő, akinek verseit olvasva egy percre sem felejtjük el, hogy asz- szony írta azokat a sorokat. És ez mégsem minősíti „csak nőköltővé”, épp ellenkezőleg, ez adja sajátos, össze nem téveszthető karakterét. A grúz irodalom mára jól ismert két költője Miha Kvlividze és Fridon Halvasi. Kvlividze Moszkvában él, lí­rája az orosz költészet fejlő­dési irányába mutat. Csön­des és tiszta szavú költő. Hal­vasi a grúz költészet keleti motívumokkal gazdag, de a századforduló orosz lírájától is megérintett ágát képviseli inkább. A mai magyar költészet jellegzetes útjával — a nép­dal, népköltészet világát to­vábbvinni, alapmotívum­kincsként, költői jelrendszer­ként kezelni kívánó —, tö­rekvéseivel rokon az ukrán líra egy jelentős vonulata. Ennek képviselője Mikola Vinhranovszkij és Iván Dracs is. Vinhranovszkij novellát és filmregényeket is ír. Dov- zsenko tanítványa. Dracs Ballada a kibernetikus szé­kesegyházról című verses­könyve 1977-ben jelent meg magyar nyelven. Mezey Katalin Kiegyezés után Gergely András—Szász Zoltán kötetéről Magát a kiegyezést a XIX. század egyik legképzettebb' politikusa, Deák Ferenc készítette elő, s ugyanezt a kiegye­zést Kossuth a magyar tragédia kezdetének nevezte. S ez a vita mondhatni napjainkig sem csitult el, s nemcsak azért , mert az elődök egynémely észrevételét valóban igazolta a- történelem, és hogy az ellenzők és méltatók sorában eevu aránt kimagasló történelmi személyiségek álltak, hanem azért is, mert maga az alapkérdés a megválaszolhatatlan! Sőt, a történeti irodalom sem jutott egyöntetű véleményre a mai napig. A szerzőpárosnak a Magyar história századai sorozati ban közzétett kötete nemcsak a kiegyezés sommás értéke-) lését tartalmazza, hanem az azt követő több mint negverU százados történeti időszakot is tárgyalja, melyet a történed köztudat olyan sokáig a „boldog békeidők” korszakánál« nevezett. Egy szélesebb nagyközönség számára készülő történeti munkát megírni egyáltalán nem könnyű feladat. Alkal­masint nehezebb feladattal kell megbirkózni, mint egy szi-) gorúbban vett szaktudományos munkával. Hiszen míg a & utóbbi eltekinthet a szigorúan vett eseménytörténeti elbe­széléstől, addig az előbbinél a konklúziószerű végösszeg-i zést és elemzést föltétlenül meg kell előznie a megtörtént történeti eseménysor bemutatásának. Ebből a szempontból a Kiegyezés után című kötet arányos tematikai tagolásban! igyekszik felvázolni a magyar történelemnek ezt az igazán izgalmas, s ellentmondásokban sem szűkölködő szakaszát! Igaz, a meglehetősen szűk terjedelem inkább a politikai eseménysor bemutatására kínál nagyobb lehetőséget, s így a köztörténeti eseménysor 'háttérbe szorul. 1867-et sokáig és sokféle összefüggésben korszakos for­dulópontnak tekintették. A konzervatív történetírás egyene­sen a 48-as forradalom méltó lezárásának tartotta, s volt időszak, amikor a marxista történetírás is egyoldalúan el­utasította. A- korszakos fordulópontot, mint ahogyan a kötet szerzői is hangsúlyozzák, mégis 1848 jelenti, hiszen ekkor dőlt el végérvényesen: a feudalizmust Magyarországon aligha lehet többé talpra állítani. 1867-tel csupán egy meg­kezdett történelmi fordulat nyer konkrét megvalósulási formát. Az 1867 és a századforduló közötti időszak azonban nemcsak a viharos erejű gazdasági fejlődésnek adott kere­tet, amivel a korszak joggal kiérdemelte a „boldog békeidők” megtisztelő elnevezést, hanem oly mértékű társadalmi és nemzeti törekvéseknek is helyt adott, melyek elodázhatat- lanul a monarchia bukásához vezettek. A kötet nemcsak politikatörténetileg, de társadalomtörténetileg i? végigkí- séri azt a folyamatot, melyben a 67-tel megkötött társa­dalmi kompromisszum meglazul. S azt is, hogy a már em­lített gazdasági fejlődés ellenére, melyek a monarchiát vol­tak hivatva erősebb gazdasági kötelékekkel összefűzni, ho­gyan erősödtek meg azok a nemzeti-nemzetiségi széthúzó erők, amelyek a birodalom széteséséhez vezettek. Egy tudományt népszerűsítő kötetnek kettős feladattal kell megbirkóznia. Egyrészt a szakterület addig elért ered­ményeit kell a szélesebb közönség elé tárnia, másrészt to­vábbi kalandozásra csábítania a témával mélyebben ismer­kedni akaró olvasókat. A „Kiegyezés után” című kötet e két feladatot maradéktalanul teljesítette. A részletek fel­villantása helyett a társadalmi és politikai élet fő vonalai­ról igyekszik tájékoztatni. A szerzők nem átallanak elidőzni olyan kérdéseknél, amelyek minden másnál fényesebben érzékeltetik ennek az európai méretekben is nagyhatalom­nak számító birodalomnak a belső problémáit. Mert alkal­masint a tiszaeszlári per, vagy a század végi egyházjogi viták többet villanthatnak fel a társadalom belső életéből,' mint egy tánsadalomszerkezet-beli elemzés. (Gondolat. 78.) Szőke Domonkos K olia már régóta csábított az Opariha folyócskához, s most mégis ő húzta-haiasztotta az indulást. „Amint Akima megérke­zik, indulunk” — bizonygatta, és leszaladt a Jenyiszej partjára, a kikötőhöz. Akim, öcsém testi-lelki jó ba­rátja, elutazott Jenyiszejszkbe, hogy erdei tűzoltónak jelent­kezzék. Gondoltam, hogy egyúttal az útipénznek is a nyakára hág — nem nagyon szenvedhette, ha bármi érték is lapul a zsebében. A település melletti kavicsos, folyóparti dombon, a Petrón ütöt­tem agyon az időt — itt álltak az állami gazdaság üzemanyagtart á- 'l.yai, innen az elnevezése. Közben fürge cigányhalakra és fehér hasú. élénk csíkos, szemtelen folyami sii_ gerekre horgásztam. Ezeknél csak a csapók fürgébbek — azok egy­szerűen nem is engednek m᧠halat a táplálék közelébe. Nappal fürödtünk, vagy kifeküdtünk a perzselő napra. Ebben az évben még itt Északon is forró volt a nyár. Ha a víz nem is éppolyan, mint a Fekete-tengeré, de azért meg lehet mártózni benne. A sok üléstől, vagy mert le­szoktam a dohányzásról, fölöttébb elhíztam, nagynénéim szerint kü­lönben is pocakos dédapámra ütöt­tem: szégyelltem magam emiatt, s ezért a többiektől jóval távolabb fürödtem. Most is ott álltam a fürdőnadrágban a Petrón, az úszót bűvöltem, amikor meghallottam: — A-jaaa-jaj ! Hogy ulackám te mennyi ennivalót pusztíthatsz el! Mekkora pocak! Borzalom! Ritkás szőke hajú, lapos arcú legény ereszkedett le csónakján a Jenyiszejen, szélfútta, vékony bőrű arcán együgyű mosoly. Az „ulac- kám”-ról. s a Jenyiszej alsó fo­lyásán élő szelkupokra jellemző kiejtéséről már sejtettem, ki ez az pmbpr. Viktor Asztafjev: A halkirály Részletek — Te meg. ferdeszemű szelkup, csak vedeled a bort, s nem ha­rapsz hozzá semmit, lám a há­tadhoz is nőtt a hasad! A legény a parihoz irányította a csónakot, félig a szárazra húzta és kezet nyújtott — ez is alsóvi­déki szokás. Az emberekkel rit­kán találkozó. • Jenyiszej alsó folyása mentén lakó férfiak nyúj­tanak mindig kezet, a csónakot is rögtön a partra húzzák, hiszen a szél hirtelen földuzzaszthatja a vizet és elviheti a csónakot. — Hogyan ismerted fel, ulac­kám. hogy én szelkup vagyok? — karjai inasak, kemények, az egész „ulacka” ösztövér, esetlen, mégis erős alkatú. — Mindent tudok rólad. Az úti­pénzt például épp most ittad el Jenyiszejszkben ! A kim csodálkozva hunyor- gatta keskeny szemét és bűntudatosan felsóhajtott: — Elittam, ulackám. Az előle­get és a puszkát is. — A puskát?! Az elivott puská­ért régebben megbotozták a va­dászt. A parasztot — a lóért, a vadászt — a puskáért. — No, de ki botoztat ma? Más már a világ, szabadok vagyunk! — kacagott Akim es vidáman ki­adta a parancsot: — Szedd a dolgaidat é« indíts! "p gy darabig beszélgettünk *-J még a kihunyó tűznél, majd ráérősen, hisz már nem si­ettünk. feljebb mentünk az Opa­riha mentén. Minél tovább halad­tunk. annál jobban kapott a hal. De a ' tűz és a hév kihunyt már bennünk. Kolja elvette tőlem a táskát, ideadta a hátizsákot, én meg beletettem a vedret, hogy a pérek és lazacok ne nyomják össze egymást. A tiszta és hideg vízben élő halnak egy-két óra múlva „kifordult a potroha”. Tar- zán úgy telefalta magát hallal és úgy feltörte nedves mancsait a köveken, hogy szinte részegen tántorogva ment, időről időre bá­natosan felvonított, úgymond, mi­nek is jöttem én veletek! Miért nem maradtam ott a csónakot őrizni? Ha Akimkával lennék a táborban, ő játszana velem, és sehova se kéne mennem. Baba be sem vizezte a lábát, fent ment az erdőben, s csak néha intege- tet a farkával, ha meglátta egyi- künket-másikunkat. Hogy közben mit kapart elő, nem tudni. de tény, hogy az orra földes volt, a szeme pedig jóllakottságtól fátyo­los. Valamikor itt. az Oparihán Kol­ja megsebzett egy süketfaj dot, s a fiatal, a vadászattal még csak ismerkedő kutya bután rárontott.. A madár félelmetesen felborzolta tolláit, sziszegett, és csőrével ügy fejbe kólintotta a szukakölyköt, hogy az ijedten húzódott a gazda lábaihoz. A fajdot annyira elva­kította a düh, hogy szárnyát- fiarkáit szétterpesztve tovább tá­madott. „Baba! Hiszen ez felfal minket! — kiáltotta Kolja. — Menj neki!” Baba félt ugyan a süketüajdtól, de szót fogadott megkerülte a madarat, és élkapta a farkát. Azóta Baba bármilyen állatot megtámad, a medvétől se fél. de süketfajdtól tart, nem ugatja meg, s ha egy mód van rá, elkerüli. Az Opariha egyre gyorsabb és homályosabb lett. Ritkán akadt egy-egy zöld levélzettel vagy sás­sal benőtt partfok. A cirbolyák, erdei. luc_ és jegenyefenyők szo­rosan a parihoz húzódtak. Rén- szarvaszúzmók bozontja és ki­mosott gyökerek csüngtek a me­redek vízparton, erdei rothadás­szag keringett a folyó felett, majd orrunkba csapott a lejtőn el vi­rágzó moha hűvös illata, keserű volt a torkunk a fiatal páfrányle­velekről szálló spórák ízétől. a ritkás erdei virágok itt-ott már el is hullajtották szirmaikat, a lestyán szára kürtösödött. Más nyáron itt a virágok elszáradnak, mielőtt kinyílnának. H ét-nyolc kilométerre jutot­tunk a Jenyiszejtől, s már semmilyen emberi nyomot — tüzelőhelyet, kivágott tüsköt — sem találtunk. Egyre több omlás zárta el a folyócska útját, egy­re több maral- és jávorszarvas­nyom bukkant élő a vízmosta ho­mokból. A nap az erdő távoli, sűrűbb sötétségébe bukott. Al­kony előtt megvadultak a rova­rok, fülledtté, csendessé és átha- tolhatatlanná vált minden. Fö­löttünk hápogtak a récék, lecsap­tak a vízre, piros úszóikkal és farkukkal barázdát szántottak raj­ta. Fejüket forgatták, aztán a sekélyesbe szorított apró pérből lakomáztak. Megnéztem az órámat. Tizenegy óra múlt hét perccel. Mosolyog­tam magamban: tizennégy órája nemcsak hogy talpon vagyunk, de előretörtünk ebben a sűrűben, hol > kúszva, hol mászva, hol a vízben > gázolva behatoltunk a tajgai ? dzsungelbe. Ha a munkahelyün- ? kön bármelyikünket erre kény- > szerítenék, azonnal panasszal for- ? dúlna a szakszervezethez. ? Kolja keresett egy homokos ? tisztást és hasra vágta magát,. Î Bár nem fújt a szél, a tajga olyan ? sűrű volt körülöttünk, hogy a ? keskeny völgyben kígyózó folyócs- í ka hideget árasztott, és arcunkon < alig érezhető légmozgás simított < végig — a virágzó zelnicétől, li- \ batoptól és páfránytól kábult táj- i ga lélegzete. < A partfok alatt egy dinoszau- s ruszként, heverő, alámosott cirbo- , lyafenyő mellett pecabotja fölé | hajoló fiam vékony alakját láttam s — már harmadszor harapott a s horogra és harmadszor szökött > meg tőle egy hatalmas pénzespér. > Elhívtam a fiamat, és ő sajnál- > kozva hagyta ott a nagy zsák- > mányt ígérő halat. Kettesben ki- > döntöttünk egy kiszáradt cirbo- > lyafenyőt és baltával feldarabol- > tűk. Nemsokára forrt a víz, illa- > tozott a valódi teával felerősített ? ribizketea. Az öcsém mozdulatla- ? nul feküdt, arccal a földnek a ? tűzhely mellett. Öntöttem neki ? egy bögre teát, és megböktem a 1 vállát. > — Mindjárt — a fejét sem | emelte fel. úgy válaszolt, s egy i ideig még magába merülve fe- Ï küdt. Aztán nagy nehezen felká- | szálódott. leült, tenyerével mes- > dörzsölte a bal mellkasát. — Ej, ? tajgaanyáeska, elcsábítottál, ide- 5 adtad az emlődet, a fiad mohón $ rávetette magát és közben a saját í szájába harapott. •> A tea felfrissítette Kolját. Ol- S dalára fordult, arcát kö- > nyökölve a tenyerébe támasztot- S ta, hallgatta tajgaanyácskát — az 5 erdő elzárkózott minden zajtól, > nesztől, elhúzódott minden moz- > gástól, és teljesen elkülönülve > magába merült. | (Balla Gyula fordításai ? tAAAAAAAAAAA\VWVNA>V l^AAAAA/\MAAAA^VWVVVWWWWWVVWWWWVVWVVVWWVAAAA/VWWWWVWWWWWWWWWWVWW* /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom