Népújság, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-15 / 244. szám
11 Parsifaltól a Dekamerooig fi világirodalom könyvtára A Szovjetunióban befejeződött a 200 kötetből álló, „A Világirodalom Könyvtára" sorozat kiadása. A világirodalom remek' müveinek szentelt könyvsorozat kiadásának ötlete közvetlenül a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után vetődött fel. A kezdeményezés Gorkij nevéhez fűződik. Azokban az években azonban a programnak csak egy részét sikerült megvalósítani. A sorozat három ütemben való kiadása tíz évet vett igénybe (1967-től 1977-ig tartott). A kiadott könyvek példányszáma meghaladja a 60 milliót. A sorozatban 3235 szerző 25 800 művét tették közre, többek között a világ 80 országából 2600 külföldi író műveit. A sorozatban a legkiválóbb világirodalmi alkotások jelentek meg a középkortól a XX. századig bezárólag. Külön kötetben jelentek meg az afrikai. latin-amerikai, kelet- és délkelet-ázsiai irodalom antológiái. Kiváló a sorozat tudományos színvonala. A köteteket értékes tudományos kommentárok egészítik ki, amelyeket a Szovjet Tudományos Akadémia mellett működő Gorkij Világirodalmi Intézet munkatársai, az Állami Könyvkiadó Vállalat szakemberei, híres írók. tudósok, fordítók, művészek állítottak össze. Külön a sorozat számára újonnan lefordítottak több művet. Például első ízben ültették át oroszra, az ókori Kelet költészete és prózája, az India, Kína, Vietnam, Japán klasszikus költészete, a középkori arab költészet köteteiben szereplő műveket, valamint a Parsifal című középkori német eposzt. Még soha nem jelent meg a Távol-Kelet klasszikus prózája, A délszlávok dalai. A reneszánsz európai költői című kiadványokhoz hasonló antológia. Új fordításban jelent meg Boccaccio Dekameron- ja, Vergilius Aeneasa és Mii- •ton Elveszett paradicsoma. Ami a szovjet irodalmat illeti, első ízben jelent meg a középkori orosz irodalom kötete (Izbornyik — kéziratos kivonatgyűjtemény), valamint A Szovjetunió népeinek hősi eposza című kétkötetes könyv. A sorozat könyveit körülbelül háromezer igen szép illusktráció díszíti. A képek között szovjet és külföldi mesterek klasszikus illusztrációval , valamint kortárs grafikusok munkáival is találkozunk. A lipcsei nemzetközi könyvművészeti kiállításon a sorozat aranyérmet nyert A kétszáz kötetes sorozat kiadása a Szovjetunió kulturális életének egyik legfontosabb eseménye. Artner Margit rajza Dagesztáni népművészeti tárgyakból nyílt kiállítás a Szovjet Kultúra Házában, Budapesten. Végül is; Ki fedezte fel Amerikát? Amerikai tudósok egy cső. portja meg van győződve róla. hogy az amerikai kontinens felfedezői jóval Kolumbusz előtt a kelták voltak, akik ie. körülbelül 1700. ban telepedtek le New Eng- Iandben. Barry Fell, a Har- ward egyetem professzora a Castletownban tartott régészeti kongresszuson diákat mutatott be, amelyek kelta típusú barlanglakásokat és olyan, sziklába vésett jeleket ábrázoltak, amelyek a tudós véleménye szerint a kelta írás ősi formájához hasonlatosak. Feli szerint a Kolumbusz előtti Amerikában már megfordultak líbiaiak, egyiptomiak és az ősi Kréta lakói. Madarak folyója Fehér Ferenc verseskönyve A vajdasági táj és ember üzenetét hozza a „madarak folyóján” Fehér Ferenc költészete. Az a líra, amely három évtizede izmosodó törzsöké immáron nemcsak a jugoszláviai magyar költészetnek, de az egész egyetemes magyar poézisnek is. Nem új a megállapítás, mégis ismétei.iük: ennek a lírának a Nagy László — Juhász Ferenc — Simon István nemzedéke teremtette új magyar költészet szférájában van a helye. Bizonyság volt erre már a Vasfű olyannyira veretes versanyaga éppúgy, mint korábbi gyűjteményes kötetei, s ha némi fenntartás övezte netán az effajta dicsérő ítéletet, most a költő válogatta példásan szép verseskönyv mindenképp eloszlathat mindenféle kételyt. .. „Harminc év verseiből” lírájának legjavát válogatta össze Fehér Ferenc a Madarak folyója c. külsőre is impozáns kötetében. Láthatóan úgy,, ahogy költői hitvallása, á dűlőutak népéhez kötődés szigorú, elkötelezettsége diktálta s a vajdasági lét, amely sajátos meghatározója a jugoszláviai magyar költészetnek több mint félszázada. Rendhagyó lírai önéletrajznak is felfogható, így ez a, szép könyv, hisz a költő ifjúságának kemény tónussal rajzolt képei éppúgy ott vibrálnak lapjain, mint a földhöz- ragadtság gyötrelmeit klumpaként vonszoló szülök keservei, de bővizű forrás áradásával törnek fel a szocialista Jugoszláviában való lét optimizmust árasztó élményei is. Remekmívű képei nyomán a vajdasági táj elevenedik meg, Topolya és Csantavér, Kanizsa Kishegyes, Szivác és Feke- tics világa, hol „útszéli eperfák ballagnak velünk”; a szobából „Diószemű szerb lány / nagyapák morc fényképe közül / kíváncsian utánunk tekint”; télen a „hajnali derengésben” „hó kereng”, nyáron meg „Langyos zápor veri az utcapórt” s „felhők futnak át a falu fölött”. Aztán a tágabb haza képei következnek: Slavonski Brod és Zágráb, majd a „kőgombás temetők”, j,eszmélő vizek” Boszniája, hol századokon át „Hegyek hátán bocskoros gond ballagott”; aztán a tengerparti táj, meg Szlovénia képei: Kranjska gora, Ljubljana, Drobna, meg az Isonzo forrásvidéke, mely földrészünk legnagyobb emberáldozatokat követelő csatáinak egyik színtere volt s a közép-európai emberi sors olyannyira tragikus példája az első világháború éveiben... Egy szüntelen táguló, önnön rendszerének törvényei szerint épülő költői világ tárul elénk Fehér Ferenc új verseskönyvének lapjain, melynek az élmények intenzitásán s egy etem esérvényűségén túl a következetes műgond az egyik legfőbb erőssége. Feszes ritmusú sorai—strófái hagyomány és modernség mértéktartó s épp ezért vonzó ötvözetei, melyekben a népdal öröksége az egyik legmarkánsabb szín, de legalább ennyire jelen van — alkotó elemként — a jugoszláv népek lírájának formakészlete is, mely lírának Fehér Ferenc az egyik legrangosabb tolmá- csolója napjainkban... A kötetet lapozván a „kiskirály” nyomába szegődünk s bejárjuk a költő megélte világ szomorú és derűsebb tájait, hol hajdan „Távol szekér porzott az úton”, „Pingalt szobák rózsái” takarták a vályogfalat, „Kicsi parasztlányok morzsolóba jártak”, s míg a cselédember ajtaját „hóvihar hordta be reggelre” s a „Cselédtűzhelyekben tehéntrágya égett”, „a kastélyterembe / izzó cserépkályha ontott meleget.Aztán a hajdani „jobbágyok” mai „unokáinak” boldogabb világot építő, .felemelő élménysorában osztozunk a költővel, melyben múlt és jelen ötvöződik törvény szabta rend szerint. Ahogyan alábbi hatsorosa is példázza: Álltam a pokol tornácán s riadt gyerekszemcim kalácssütő anyám arcát keresték... Egy öreg vasönlő rám mosolygott s szívem ezer fokra hevítették a Martin-kemencék... LÖKÖS ISTVÁN Bar ta Lajos: ' mm Öten a hóban O t férfi ment a hóban, nagy csontjaikkal mintha erősek lettek volna. Hogy hús is volt-e a csontjaikon? Nem látszott, mert. rongyokba csomagolták magukat, azokat, zsákszövettel takarták, az egészet madzagokkal testük köré kötözték. Szalmába csomagolt lábukat is így hálózták körül. Mindenre eltökélten mentek az egyenes puszta földeken át a mindent beborító fehér hóban. Csak rakták lábukat egymás elé: bal-jobb, baljobb, mintha a világ kezdete óta arra lettek volna elindítva, hogy a két lábukat egymás elé rakják: bal-jobb. bal-jobb. bal-jobb! A keményre fagyott hó nem volt mély, mint végtelen szőnyegen tudtak rajta a távoli égre meredő távoli jel felé menni. Nem törődtek a hó alá tűnt mezei és országutak- kai az ilyen utak a falvakat, az embereket szolgálják, ők pedig már semmit sem akartak falvaktól, emberektől, a távoli égbe fúródó távöli jeltől akartak mindent. Gyárnak a kéménye volt az! A Duna-Tisza közéről- .iöftek, ott gyárakban mint tanulatlan segédSzáz éve, 1878. október 20-án született Barta Lajos, a magyar szocialista irodalom úttörő jelentőségű alakja. Ebből az alkalomból közöljük ezt a munkásságára jellemző novellát. munkások dolgoztak, de elfogyott minden munka, sokadmagukkal ki- tették őket a gyárból. Mondták akkor: — Ott a Duna túlsó tájain nagy sziklás hegy áll, ellátszik idáig. Kell, hogy bánya legyen a gyomrában, rengeteg szőlőskert az aljában, gyerünk oda megélni. Kérdezték azok, akik ott már eddig sem tudtak megélni: • — Miért jöttetek ide? — Mert élni akarunk. — Nem látjátok mink is barlangokban lakunk a hegy aljában, és minden télen már a jövő esztendőnket adjuk el a nagygazdáknak. — Majd csak megleszünk ezen az egy nyáron, őszön. A zt hitték, még a telet is bir- '' ják, de nem bírták. Most további életüket mentek keresni a Dráván tűi a gyárban. Csak rakták a lábukat, bal-jobb, bal-jobb! Szél nem fújt, de a levegő állandó mozgása rongyaikon át a testükbe hatolt, ettől mintha hideg vízben jártak volna. Gyomruk, agyuk szívük, tekintetük üres volt. De nem álltak meg: bal-jobb, bal-jobb, baljobb! Mondta aki elöl ment: — Bárcsak a pipám itt volna! Mondta aki utána ment: — Minek a pipa, ha nincs dohányod ? Mondta a harmadik: — Mire jó a hiábavaló beszéd? A negyedik a sorban: — A beszéd is az erőt fogyasztja. Az ötödik: — Harmadnapja, hogy alig eszem valamit. És csak rakják a lábaikat, egymás elé: bal-jobb, bal-jobb, baljobb! A távoli folyó felől, mintha földön bolygó felhő volna, fehér köd kezd terjedezni, közeledni. Mondja az egyik: — Hogyan jutunk át a vízen? I^ondja egy másik: — Oda megyünk, hol csónakos átkelés van. A harmadik: — De sötétig jár csak csónak, addig, kell, hogy odaérjünk! A. negyedik: — Ha -nem érünk, mind -ott fagyunk! Tempó! Tempó! Az ötödik csak magának: — Nem bírom ezt az iramot, kell, hogy kicsit megpihenjek! A hóba ül, hogy pihenjen. A másik négy csak megy tovább: bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb! Üres puszta, kihalt síkság, sok befagyott kis patak, kopár fűzek, dermedt jegenyék. Hol vannak most a nyájas mezők, a szép virágok, a pillangók, madárdalok. Hol az áldott termékenység? Mindez mintha elmúlt volna mindörökre! Mi maradt meg a nagy életigéretből, melyre az ember születik? Tempó! Tempó! Bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb! Mondta az egyik: — Éhes vagyok! Mondta a másik: — Nemkülönben! A harmadik: — Kár a tüdőt így koptatni! A negyedik csak magának: —Jaj, hosszú az út! Kell, hogy kicsit megpihenjek! És leül a jeges hóra. Azok hárman egyre mennek: tempó, tempó! Bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb! A köd lassan fölfal mindent, ^ eget, földet, erdőséget nagy gyárkéményt nincs már céljel, már csak köd van. Mondta az egyik: — Ilyen ködben csónak nem jár- % hat a vízen. > Mondta a másik: — Ne törődj most semmi más- s sál! Tempó! Tempó! És csak mennek: Bal-jobb, bal- s jobb, bal-jobb! Mintha sose lenne ' vége. > A harmadik önmagának: £ — Jaj meghalok ! Kell, hogy ki- 1 csit pihenhessek ! < És leül, hogy megpihenjen. > Azok ketten tovább mennek, bal- > jobb, bal-jobb, bal-jobb! A köd őket is bekapja, nincs már > semmi a világon, csak a nagy köd, ? és a tempó: bal-jobb, bal-jobb! Ez ? maga a világ vége! < Mondja akkor a második: £ — Bolond vezér hol most a cél? > — Tempó! Tempó! Csak rajta, az ? orrunk után a folyóig. ? A második önmagának: > — Hogyha úgy sem bírom addig, < miért annyit gyalogolni? £ És csak leül, hogy meghaljon. ;> Már csak az egy rakja, rakja, ra- s kosgatja egymás elé a két lábát.. > mintha másért nem jött volna a-Ad- £ lágra: bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb, > bal-jobb! ? És hátra szól: > — Hahó! Hahó! Merre vagytok? ? Ha az időt veszem számba, nem ? lehet a folyó messze. De csak hiszi, hogy hátra szólt, s mert nincs neki már ereje, se já- s rásra, se beszédre; | — Mi van velem? Fekete köd kö- > rülöttem? £ s elesett ■ ködben. a halálos némf
