Népújság, 1977. május (28. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-17 / 114. szám
Az ünnepelt Illyés Gyula művéből ké' szített televíziós filmet Hinch György rendező „Az ünnepelt” címmel. A történet Petőfi Sándor követté választásának idején játszódik. Petőfi Sándor szerepét Szacs- vay László játssza, Jókai Mórt Nagy Gábor alakítja, Szendrey Júlia Hűvösvölgyi Ildikó. A televíziós játék operatőre Czabarka György. A felvételek a televízió íves stúdiójában készültek. Képünkön: Hűvösvölgyi Ildikó, Szacsvay László és Nagy Gábor kamera előtt. (MTI Fotó — Friedmann Endre) Bovári űr KÖZHELYNEK számíthat már: a magyar széppróza távoli és-közvetlen múltja is — a máról most ne itt essék szó — kimeríthetetlen forga- tókönyvtár a televízió számára, És a siker sohasem marad el, ha e kincsestárból nemcsak lelkes tisztelet- adással. vagy tiszteletet érdemlő lelkesedéssel válogatnak, hanem a válogató értő kézzel, érző füllel és korunkat jól figyelő szemmel is ülteti át — nem, nem adaptálja! — a próza világából, a leírt szó, az olvasmányélmény környezetéből a képek „szövegének” világába a megtalált kincset. Nem szöveghűségről van szó, hanem gondolati, szándékbeli azonosulásról, nem ötven, vagy száz esztendő világát megértetni akarni a mával, hanem a ma önmaga megismerését keresve, a ipából a múltat jobban értve megmutatni egy immáron történelmi korszakot Flaubert Bovárynéja egy beszürkült világ nem kevésbé szürke kis lényének álmodozója. aki álmai lévén, azok révén jut el a képzelt boldogság megízleléséig, az emberi, asszonyi felszabadulás pillanatnyi nagy öröméig. Hogy aztán sorsa a halálba fusson. Móricz „Bovárinéja”, a tanítóné Veresné, csak addig jut el, hogy lázadjon, pontosan maga sem érzi, hogy mi ellen, és kik ellen, s néki még a halál fenséges tragikuma sem jut osztályrészül. nemhogy az élet boldogságának egy darabkája is. Kiugrik az ablakon, hogy öngyilkos legyen, de semmi baja, mert mint a tót cselédlány közli lelkesen, csak „a seggére esett”. Fintor, gúny, szatíra, részvét: mindez együtt. A magyar Bovári- nénak csak az ülepe szenvedett némi kárt, különben minden megy tovább a maga útján. Itt még tragikusan meghalni sem lehet! ÉS EZ AZ tJT a sivárság a közöny, az egyik napról a másikra való létezés útja, ahol a nő. a lázadni egykor akart tanítóné legfeljebb egyik, bár pikáns falatja volt az asztalokra felhordott étkeknek. Semmi több. Dömölky János két főszereplőt állított a televíziós változat középpontjába. Már a tévéjáték címe is, a Bovári úr is egyszerre utal a tanítóné sorsára, de a tanító, Veres Pál életére, jellemére, s rajta keresztül az egész kisvárosi világra is. Mert ebben a kicsinyes, végtelenül üres, céltalan közegben Veres Pál tanító úr egyszerre ok és okozat. Mellette létezéssé devalválódik az emberi élet, ám az ő élete sem GNíwsm 1971. május 17.. kedd több, mint a feleségéé. A különbség csak annyi, hogy Veresné megpróbál lázadni és ebbe bukik bele, a „magyar ugar”-hoz méltó tragikomikus körülmények közepette, míg a férj már beleszokott ebbe a pocsolyába. Már nem is tud. és nem is akar más életet élni, mint a böfögtető vacsorák, kvaterkázó dél- élőttök és az álmok nélküli éjszakák életét. A rendező, aki egyben a te- . levízióra is alkalmazta Móricz Zsigmond regényét, gondosan kikerült mindenféle aktualizálást, rámutogatást, hogy lám, ma is akadnak még a tányéruk szélén túl világot látni nem akarók. Meg nem is tudók. A jól megkomponált képek, a játék egyszerű realitása, a regény legfontosabb csomópontjainak érzékletes átköltése — ahol kellett, szó szerinti hűséggel — egy hajdanvolt világ, egy régen elsüllyedt értelmiségi, kisvárosi réteg sorsáról szólt. Jól kitapinthatóan azonban felvillantva azokat az egyetemes jeleket, amelyek figyelmeztetnek: ném mindenütt sikerült még a közöny, az érdektelenség, a sivárság világát felszámolni a lelkekben, az emberi kapcsolatokban. A TÉVÉJÁTÉK kétségtelen sikerében a két főszerepet játszó színésznek, a jobbra, nemesebbre áhítozó, de az odavezető út hogyanját nem ismerő tanítóné alakjában Szemes Marinak, s a dolgokból semmit sem értő, az életébe tökéletesen belehülyült tanító szerepében, Agárdi Gábornak van kiemelkedő szerepe. Szemes Mari játéka nyomán Veresnében ott éreztük azt az egyéniséget, aki ha egy más társadalom közegében, más környezetben él, talán képes lett volna, hogy önmaga asszonyiságát emberséggé ötvözze, vagy hogy inkább: emberségében villantsa fel igaz asszonyiságát. Nem játszott tragikát, a megbántott, a meg nem ér- •tett feleség figurája is hiányzott belőle: a jóra. a szépre sóvárgó ember próbált valami új, valami másfajta világot teremteni önmaga és környezete számára is. Régen láttam Agárdi Gábort a képernyőn, — mint alkotóművészt. Nem óhajtom a legkevésbé sem lebecsülni a krahácsiakat, s az egyéb máshonnan valókat, akiket Agárdi Gábor jómagam derülésére is oly kedvvel, szívesen és jól eljátszott és játszik. Ám Krahács nem Ilosva: valahogyan elkönyveltem magamban, Agárdi Gábor véglegesen eljegyezte önmagát a könnyedebb műfaj gyorsabb és látványosabb sikert hozó múzsáival. VERES PÁL általa alakított tanítója örömteli csalódást, igen kellemes meglepetést hozott a számomra, de gondolom, televíziót néző többi társam számára is. Egy érett színész nagyszerű művészi pillanatainak voltunk a szemtanúi. Mindenféle külsőség, manir nélkül, a már szinte őszinte részvétet keltő kiszolgáltatottságával a hangjában, esett reménykedésével a játékban, nem is portrét, hanem tökéletes orvositársadalmi diagnózist rajzolt meg Veres Pál alakjában a „Bovári urak”-ról. Agárdi Gábor ilyetén visszatérése a képernyőre nagy sikere a művésznek és nagy érdeme Dömölky Jánosnak, a rendezőnek. Tordy Géza albírója, Rup- nik Károly Veres Lacija emelkedett ki még az együttes játékából. Együttest írtam. s ezt hangsúlyozottan aláhúzom: együttes. Mert végtére is a Bovári úr sikerének alapja, hogy az együttes, munka nyomán hiteles, művészi módon tolmácsoltatott Móricz Zsigmond máig is ható regénye. Gyurkó Géz» Lehet-e még Auschwitz után valamit mondani? — gondolta az ember a holland szerző, Bob Uschi: Üjra itt vagyok hangjátékának mondatait . figyelve. Igen, de csak kettőt: a részvétet és a békét. Majd újra egy kérdést: Hogyan fordulhatott ez elő? Emlékezett és előadta Gáti József. Kérdezett a dramaturg, Mesterházi Márton és a rendező, Pás Sándor. A megoldás, a rádió műfajteremtő funkciójára is utalt, mért a vallomás, a kérdések mellett felidézhető volt az Élet és Irodalom egy tavalyi riportja és Radnóti 1944. nyarán írt versének egy részlete is. Így tűri meg és teszi lehetővé a mikrofon különnemű műfajok montázsát. Ha hozzávesszük, hogy a dokumentum néhány nappal a győzelem napja, az európai háború befejezésének 32. évfordulója előtt hangzott el, intelme vitathatatlan. Auschwitz és Mauthausen életformája nem fejezhető ki képekben, mindennapjai nem ábrázolhatok szóban. Ezek a képek az emlékezés tüzén hamvadtak el. De eltűntek-e valóban? És felszabadultak-e a foglyok, akik előtt szovjet katonák nyitották meg a lágerek kapuit? „Akik hazajöttek (ezerből hat), azokat sem szabadították fel, nem szabadíthatták fel. Az elpusztított családjuk ott áll mellettük. Nem élnek, vergődnek. Mi lesz velük?” Ezért kell beszélni a részvétről, a békéről és az újfasizmusról. A gyerekek nem tudják, milyen volt a régi, csak azt láthatják, csak azt hallhatják, hogy ez és ez a csoport vállalja a tegnapi merényletet: „Vállalja, hogy öt embert, két embert megölt. Tehát tud róla.” De ki tudott a régi táborokról. Az a sok háborús bűnös Nürn- bergben mind azt mondta, hogy nem tudott róla, de a drezdai kocsirendezők, amikor a holland deportáltak vonata megállt mellettük, tudták: „Égni akartok?” — kiabálták vissza. Akik előkészítették, megépítették, megszervezték, azok nem tudtak ^Semmit, de a váltóállítók, a pályamunkásök, azok igen. Százezres, milliós tömegekről nem lehetett nem tudni? A szerző dokumentuma, a fogoly, egyéni élményei, olykor vitája az íróval, a dramaturg kérdései, néhány idegen mondat egy Radnóti- vers hexameterei nyomán vált élővé ez a múlt: „... ami volt, annak más távlatokat ad a halál már./ Ülnek az .asztalnál, megbújnak a nők mosolyában/ és beleisznak majd poharunkba, kik elte- metetlen,/ távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.” Szép. szomorú óra volt, s nem is emlékezés, inkább intelem, mert a lemondó refrén „igen, így volt ez akkor” „így ment ez akkor” nem cenzúra volt, hanem figyelmeztetés, hogy még egyszer elő ne fordulhasson. Az ember biológiai jövője új téma a rádió isifieretter- jesztő sorozataiban. Mi veszélyezteti az embert? — tette fel a kérdést pszichológusnak, neurofiziológusnak, orvosbiológusnak, etológu- soknak a műsor szerkesztője, Egyed László. „Az ember paradox helyzetben van. Van egy biológiai háttere, amely sok millió éves történetre vezethető vissza; és van egy viszonylag fiatal szociális fejlődése, szo- ciológikuma." (Tóth Géza) Ezzel az indító mondattal azonnal a kérdés lényege vált megfoghatóvá. Az embert veszélyeztető ártalmak közül első helyre került a zsúfoltság. „Az ember igyekszik biztosítani magának egy adott területet, ahol tevékenysége bizonyos formáit lefolytatja és szigorúan ragaszkodik ahhoz, hogy ez csak az övé legyen ... Ennek átlépése olyan tevékenységet vált ki az emberből, mint az állatkolóniáknál a territórium határa. Szembetűnő a territoriális viselkedésnek olyan típusos megnyilvánulása — agresszivitás, harc, védekezés, bátorság, barátság — ami a tudományos territóriumok határán jelentkezik.” Amint az ember átlépi egy tudományterület határát, rögtön felbolydul a szakma. Mégis erről az oldalról nem fenyegeti az ember jövőjét veszély. A másik kérdéscsoport a megszokás, a sűrűség, a lakáshiány és a tömegesedés körét érintette. A tömegesedéssel szemben áll az ember elmagányosodása és ez legalább annyira károsítja az emberi szervezetet, mint a nagy tömeg. A problémát részben a népszaporodás, részben az urbanizáció, az embereknek a cenrtumokba történő áramlása okozza. A nagyvárosokban, a megalo- poliszokban az emberek nem érzik jól magukat. A nyüzsgő, vibráló, ide-oda mozgó embertömeg sokak számára nyomasztó, ezért zárkóznak szívesen lakásaikba, ahol csak 4—5 ember él, mégis a kényelem idevonzza őket. Pedig az embernek éppen az árt, ami kényelmes. Kilépve a téma és a beszélgetés köréből, ezzel a szűk helyhez kötöttségekkel, a territóriumok biztosításának kényszerével szemben jelentkezik az a természetes igény, hogy az ember szabad hétvégeken, vagy a szabadság heteiben hegyek közé, vizek mellé húzódik, tehát egy időre visszatér — mint a bűnöző — ahhoz a helyhez, amit korábban hiedelemből vagy divatból elhagyott vagy csak azért, mert ott az életet ingerszegénynek, nehéznek tartotta, érezve azonban utóbb azt is, hogy az erdők, s vizek hangjai feloldják városi magányát. Egy előadássorozat első beszélgetéséből még kevés tanulság vonható le, de maga az a tény. hogy a rádió szociológiai, biológiai kérdések vizsgálatát is célul tűzi ki, arra mutat, hogy az urbanizáció ellentmondásai mellett a szerkesztő a folytatásokban érinteni fog etikai és morális problémákat, amik az emberi együttélés specifikumai^ immanens törvényszerűségei. A történelmi események újfajta megközelítése, a múlt és jelen összefüggéseinek - vizsgálata, egy-egy rendezői kísérlet, új természettudós mányos, szociálpolitikai té-' mák bekapcsolása a rádió ismeretterjesztő munkájába nemcsak százezreket von a hangszóró mellé, de segít a történelem és a jövő útjainak megismerésében is. Ebergényi Tibor 1 I. Ezt a Szépít eszi a fene. Műszak után rohan haza, no, nem a feleségéhez, hanem mert mindig kitalál valamit. Például most 6gy kanáripárt tanít fütyörészni. — öregem, ez nagy mar; haság! — mondták neki többen. — Ha egyszer a kanári kanárinak született, hát fütyüljön. Azért van. Vagy tán nem? — Majd fütyülnek! — mosolygott bárgyún Szepi. Gondolta. irigylik a madarait... — Az kész művészet, ahogyan egy kanári trillázik! Reggeliztek éppen, nagy étvággyal. Az egész brigád behúzódott egy árnyékos sarokba. — Te, Szepi! Nézted már, hogy melyik a fiú és melyik a lány kanári? — Mért fontos az? — Mért? Hát hogy tojjanak! — Azokat már úgy párcH sítják össze. Egy fiú, egy lány. Katona Feri mosolygott. Titokzatosan és sajnálkozó- an: — No, én azért meggyőződnék róla. Röhögött mindenki. Katona Ferinek olyan híre volt, hogy nem sokat teketóriázik. ha valakiről meg akar győződni, leány vagy asszony. Pedig már két gyerek apja. Szepi nem értette, mért nevetnek rajta. — Értesz te a madarakhoz? — Persze. Még a kanárikhoz is — s elmesélte, hogy a kanári különösen kényes madár, s igaza van Szepi- nek: azokat meg kell tanítani fütyülni, különben olyanok lesznek, mint a kuka. — De arra ügyelni Réll, hogy jól párósították-e ösz- sze. Majd szombaton átug- rom hozzád. Közel laktak egymáshoz, szabad szombaton meg ette az unalom Katona Ferit. Szenet nem kell felhozni, ott a kész meleg víz. Néha ücsörög egy keveset a sarki presszóban, de két üveg sör még csak jólesik az embernek. utána már keserű. Felesége se szereti, ha a nagy- takarítás idején otthon lá- batlankodik. Mikor becsöngetett Szepi- ékhez, az asszony nyitott ajtót. Egyszer találkoztak már, valamilyen brigádbulin, de akkor nem is figyelt rá. Merő tupír volt. Unatkozik, hiszen nincs állásban, gyereke sincs. Teheti, hogy cicomáz- za magát. — Szépít keresem... Tudja. a kanárik miatt! — Maga is? — tágult kerekre az asszony álmos-lusta szeme. — Nem, nem! Csak a férje mesélte,. hogy van egy pár... Tudok valamit róla..., ha nem is sokat. Tudja valamikor mezőgazdásznak készültem. .., de nem fejeztem be a tanulmányaimat — így mondta:,.tanulmányait”. Közben egészen közel hajolt az asszonyhoz. aki még mindig az ajtóban állt. Dundi kis nőszemély, állapította meg, s alig van rajta valamicske ruha. — No, hát beljebb is mehetnénk — javasolta az asz- szony. — Csak gubbasztanak, gubbasztanak! Se nem fütyülnek, se nem üzekednek. Milyen madarak akkor? — Az asszony minden ok nélkül. kuncogott, talán azért, hogy a szép egészséges fogsorát mutogathassa. — Mindennek eljön a maga ideje. — Majd ha megöregszenek? Akkor? — De ha egyszer elkezdikj akkor annyian lesznek, hogy ez a szoba kevés lesz nekik. — Majd hozok a házhoa egy macskát, hogy ritkuljanak. — És nem sajnálná szeJ gény kis párákat — s úgy nyúlt a kajitkához, hogy közben az asszony testét is megsimogatta. — Milyen aranyosak! Türelmesen jtelll ezekkel bánni. — No, Szepinek van türelme. A kanárikhoz van...' Még fel 6e ébredek, már füttyög nekik. Este? Már rég elalszom, de ő még mindig a madaraival bíbelődik. Fél éve egyebet se csinál... A férfi hunyorgott. — Pedig mást is lehetne itt csinálni... — Nagy betyár maga.. 1 — Csak kanáriszakértő! Még szerencse, hogy nem simogatta meg az asszony vállát, mely szabadon, fehéren s pámásan kínálta magát. Szepi jött meg. — Tudod, Szepíkém, ezeknek friss levegő kell. Erdei levegő! — Ó. hát betegek az én tubicáim! Rossz a gazdi, nem visz benneteket sétálni? — gügyögött. — De biztos ez, komám? — otthon nem tűnt olyan kicsinek és pipogyá- nak Szepi. Magabiztosabb volt, mint a műhelyben. Az asszony meg káráig. — A franc esne a madaraidba ! A férj egy erélyes mozdulattal leintette társát. — Már magam is gondolj tam rá, hogy a szabadba kéJ ne vinni a tubicáimat.. Á könyv nem ír róla semmit. De az benne van, hogy már szaporodniuk kellene. (Folytatjuk) J >
