Népújság, 1977. április (28. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-16 / 88. szám

Ludas Matyi Magyar rajzjátékfilm Verses epikában nem mondható gazdagnak a jó­kedvű magyar irodalom és hogy a magyar rajzfilmesek eddig máris két egész estét betöltő filmet rajzoltak, előbb a János vitézt, most meg a Ludast, annak nyil­vánvalóan oka van, túl a té­mán. Azt még a János vitéz­nél értettük, hogy a Petőfi nyelvén megszólaló sok-sok kaland, az álomszerűség, a képzelet által teremthető tá­jak és helyszínek felgyúj­tották a képzeletet, de Faze­kas Mihálynal ez a varázs, a szövegnek és a témának eme rendkívül szerencsés össze- csengése nem található. És mégis vállalkozott egy na­gyon lelkes együttes arra, hogy a Ludas Matyi által ki­szabott híres ítéletet rajzban megörökítse. A Fazekas-féle versezet, a régimódi epika szigorúan vett filmre vitelére vállal­kozni — nem lett volna sze­rencsés. A forgatókönyvírók, Dargay Attila, Nepp József és Romhányi József nem is ezt az utat választották. Döbrögi uramat, mint kiski­rályt mutatják be, a méreg mindig is pulykavörösen tombol benne. O az, aki nem ig hiheti el, hogy az akara­tán kívül más is létezhetik e kerek világon. Mindent meg­tehet, mert a hajdúk — az ispán teljes szolgalelkűsége mellett — vakon végrehajt­ják minden parancsát. Vakon és esztelenül. Ezt az esztelen- séget még külön is meg­hangsúlyoznánk, mert a for­télyok, amelyekkel végül is Fazekas Mihály és írása nyo­mán Lúdas Matyi ráncba szedi Döbrögit, nem is olyan ravaszok, bár képi megfo­galmazásban hatásosak. Fazekas versezetéből így csak a váz marad meg szép­szerével, inkább az inspirá­ció, hogy ennek a vidékies, magyar formájú kiskirály­kodásnak a torzképét kap­hassuk. Itt ugyanis mindent Kiből lesz történész? Felsőfokú oktatás, gondokkal megcselekszenek a Bzolga- hajdúk, ami a félparaszti Döbrögi uram agyában kelet­kezik. Várat építenek, de ak­kora szervezettséggel, hogy a mai néző, a mesében a ko­molyat is észrevevő mai ma­gyar néző aktualitásokat is vél felfedezni, társadalom- kritikát esetleg szervezett­ségről és lekiismeretességről. Az alkotók törekvését értjük, amikor Döbrögit és pere­puttyát ábrázolják. Azt a ha­talmi túltengést, a hatalom­nak ezt a kritikátlan szol­gálatát érdemes is görbe tü­kör elé állítani, mert a ta­nulság sohasem árt, akár ki­csinyek nézik ezt a filmet, akár nagyok. Lúdas Matyi azonban a Fazekas-epikához képest is, a mai nézőnek a szemével mérve is túlidealizált, olyan mesebeli győztes, akinek a néphez fűződő kapcsolata rejtett marad. Ha már a film alkotógárdája szinte a mai nyelvezetnek és gondo­latmenetnek megfelelően el­tért az eredetitől és a nemes bosszú elszenvedőjét így kö­rüljárta, szükségesnek lát­szik, hogy Lúdas Matyinak a hatalom alatt nyögő néppel közvetlen, sőt meghitt kap­csolata legyen. A nép hőse, a nép képviselője elképzelhe­tetlen anélkül, hogy az ő sorsába bele ne segítsen az a nép, amelynek jogait, erköl­cseit és egyéb érdekeit maga Na, de hol van Jean Sebastianne? A tavaszi szünetről vissza­áramló gyerekek zajával megtelő iskolák, napközik fala valószínűleg még napo­kig visszhangozza a fönt idézett mondatot. Hogy mi­ért pont ezt, annak persze több oka is van. Egyrészt azért, mert az el­múlt tíz napra a bélyegét leginkább rányomó francia razfilmsorozatnak, o Fehér delfinnek ez volt a legna­gyobb ötletét hordozó, a bár­gyú cselekményt leginkább továbblendítő, a legszellem- dúsabb és legemlékezetesebb mondata... Másrészt azért, mert egy cseppet sem hang­zik jól, és korántsem lehet olyan remekül elnyávogni azt, hogy Na, de hol vannak a valóban humoros, tartalma­sán szórakoztató, világvi­szonylatban is elismert és régóta képernyőre kívánko­zó magyar rajzfilmek? Esetleg: Na de hol vannak az igazi negyven-ötven per­ces magyar, szovjet, NDK-s, vagy bármilyen más mese- filmek? És főleg: Na, de hol vannak a bakfisoknak, ka­maszoknak szóló, szórakozta­tó televíziós programok? Mindezt pedig lehetne mi­ért kiabálni. Mert igaz, a Szünidei ma­tiné filmblokkjának legki­emelkedőbb darabjai sokáig emlékezetesek maradnak. Így például a szintén francia rajzfilmsorozat, amely az ál­latokról s rajtuk keresztül az emberekről is beszélt szel­lemesen, kellemesen. S nem lehet megtagadni az elisme­rést a Formák című belga sorozat alkotóiról sem, akik QMMmM 1971. április Itt,, szombat valóságos ötletzuhataggal mutatták be, mi minden szer­kentyűt, herkentyűt, hasznos tárgyat és haszontalan mü­tyürt lehet fúrni, faragni, ragasztani, vágni, kötni és varrni, ügyes kézzel vará­zsolni a ház körüli hulladé­kokból. És persze érdekes volt a tavaszi szünet tévés prog­ramjába a húsvéti nyuszi tojta Muzsikások című mű­sor is, amely derűsen játsz­va ismertette meg á kisebbe­ket és a nagyobbakat egy- egy népdallal, egy-egy népi hangszerrel. Am ezzel együtt, mintha kissé iskolásán, kötelesség- szerűen, félig odafigyelve ol­dotta volna meg a televízió a gyerekek szünidei szóra­koztatásának „házi” felada­tát. Hiszen nemcsak magyar rajzfilmet nem lehetett látni egy darabot sem, nemcsak a mese, és a tiniknek szóló if­júsági kalandfilmek hiányoz­tak, de kevéssé sikerült az érdekesnek ígérkező, négy folytatásra elnyúló Vakáció Melódiában című zenei ve­télkedő is. Ez — mint már egy korábbi felnőtteknek su­gárzott vetélkedő — szintén megpróbálta láthatóvá tenni a muzsikát, ám minden lát­ványosság ellenére inkább csak a beavatottaknak, a hangok birodalmában már otthonos gyerekeknek nyúj­tott jó szórakozást. Talán, ha a fent említet­tek közül eggyel-eggyel bő­vült volna a műsorok kíná­lata, akkor teljesülhetett volna a szülők ama régi óhaja is, hogy legalább ilyen­kor — szünet idején — a kora délutáni órákban is le 'ehetne ültetni a kicsiket a képernyő elé. (németi) a hős tetteivel szolgálja. Eb­ben a rajzfilmben a nép nézi — igaz, egyértelmű rokon- szenvvel — a cselekményt, örül ott, ahol örülnie kell és kineveti azt, akit ki kell ne­vetnie. De ennek a két ma­gatartásnak sem előzménye, sem következménye nincs. Sem a népben, sem Döbrögi uramban. A hősöket Jankovics Mar­cell tervezte. Jól és hűen ide­alizálja a hősöket, akik e filmtől kezdve személyes is­merősei lesznek a mai gyere­keknek és a mai felnőtteknek is. A színhelyek lenyűgözik a nézőt, Nepp József, Csik Márta, Magyarkúti Béla és Szálas Gabriella nagyobb és mozgalmasabb játéknak is kitűnő teret alkottak. Ha a forgatókönyvet nem szorítják ennyire korlátok közé, Dargay Attila rendezé­se nagyszerű teljesítményt eredményezett volna. Részle­teiben így is megkapó, csak úgy érezzük, többször ér vé­get hamarabb egy-egy jele­net, mint ahogyan azt a néző várná. Kern András, Csákányi László, Agárdi Gábor, Far­kas Antal, Csuka László, Raksányi Gellert, Suka Sán­dor, Gobbi Hilda és Inke László hangja jól jellemez­ték a színesen és szívesen mozgó figurákat. Liszt ma­gyar rapszódiái hosszabb fil­met is nagyszerűen végigkí­sértek volna. Ez a film így is tiszteletre méltó művészi teljesítmény, a műfajban utat építő siker. Farkas András A címként feltett kérdés ma időszerűbb, mint bármi­kor is volt Nem véletlen ez, hiszen a friss diplomás pe­dagógusok irányíiiott elhe­lyezési rendszerének gyakor­lata — az alapelv szükséges­ségét senki 6em vitatja — számos megoldásra váró gondot szült Ezeknek csak egyike a tudósképzée igé­nye. Akadnak sürgetőbb ten­nivalók is. Ezek közül válo­gattunk össze egy csokorra valót. Tolmácsok és idegenvezetők Nemegyszer hallani arról, hogy válságos helyzetbe ju­tottak az egyetemek böl­csészettudományi karai. Nos, ez túlzó szemlélet végletes álláspont. A pillanatnyi ne­hézségek viszont nagyon is valószerűek. különösképp egyes szakokon. Íme egy pél­da! A budapesti Eötvös Ló- ránd Tudományegyetemen az idén is végeznek spanyol —olasz, spanyol—francia szakos hallgatók. Jóval töb­ben, mint amennyi az állás- hirdetés. ök, ha akarnának, akkor 6e maradhatnának a tanári pályán. Az Oktatási Minisztérium nem feledkezik meg róluk, feloldja kötöttsé­güket, mentesítést ad nekik, azaz bárhol kereshetnek munkahelyet Nem kell fél­teni őket, találnak is. Sor­suk mégis elgondolkodtató, s azt sugallja, hogy felsőok­tatási intézményeink foglal- . kozhatnának a leendő tol­mácsok és fordítók felkészí­tésével. Igen sok fiatal je­lentkezne, közülük választ­hatnák ki a legráter­mettebbeket, a valóban tehetségeseket ök négy vagy öt év alatt tökéletesen elsa­játíthatnák leendő mestersé­gük valamennyi fortélyát. Annál is inkább, mert egyál­talán nem tanulnának peda­gógiai tárgyakat. Miért kényszerítjük a jó nyelvér­zékű érettségizett fiatalokat minden áron katedrára? Az legyen csak nevelő, aki maj­dani szakmáját hivatásként szeretné gyakorolni. Az is tény, hogy a vidéken ren­dezett különböző nemzetkö­zi konferenciákra milyen ne­héz magabiztos, talpraesett szinkrontolmácsokat keríteni. A szükség törvényt bont, s így jó néhány esetben olya­nokat is fogadnak, akik a betekkel korábban megka­pott anyaggal se boldogul­nak egykönnyen. A külföldi vendégek joggal bosszankod­nak, hiszen feleslegesen utaztak több ezer kilomé­tert, ugyanis a különböző előadások szövegéből csak gondolattöredékeket értenek meg. Még aggasztóbb, ha lelkes általános és közép­iskolai tanárok vállalkoznak erre a feladatra, akik — ki­vételek persze akadnak — olyan sután mozognak, mint elefánt a porcelánboltban. Tisztelet a buzgalomért, de hát a jó szándék még nem minden. Az a magas szintű képzettség hiányzik, amit az egyetemek és a főiskolák nyújthatnának. Belépő a tudósjelölteknek Azt is jó lenne tudomá­sul venni, hogy nem minden felsőoktatási intézménybe pályázó ifjú vágyálma a ka­tedra. Többen riadoznak et­től a gondolattól. Az ő szen­vedélyük a búvárkodás, a történelmi, az irodalmi ku­tatás. Egyikük se akar gye­rekek okításával foglalkoz­ni, annál szívesebben idő­zik viszont a könyvtárakban, a levéltárakban. Nem bűn ez, dőreség lenne ezért hi­báztatni őket, hiszen ilyen alkatúak, erre a munkára termettek. Zöld jelzést még­sem kapnak, s eredeti cél­jukat csak jókora kitérővel valósíthatják meg. Ha sa­játos adottságaikat felfede­zik — egyébként ez igen sokszor elmarad —, akkor idővel tudóssá érnek. Ha ál­DANCZA JÁNOS: Két mártír Ugyanezt élték át a fronto­kon a katonák is. Az elkese­redés pattanásig feszült hely­zetet teremtett, és így érthe­tők meg azok az események, amefyek az Októberi Forra­dalom kitörése nyomán be­következtek. Az orosz fog­ságból hazatért katonák el­mondották, hogy miért sze­retik Oroszországban annyi­ra Lenint. — Lenin akarja a békét — mondották —, ezért szeretik a katonák. Le­nin elvette a nagytőkések gyárait és odaadta a munká­soknak, ezért szeretik a mun­kások. Lenin elvette a föld- birtokosoktól a földet és oda­adta a parasztoknak, ezért szeretik a parasztok. Ez a propaganda is termékeny ta­lajra talált. Ennek ellenére Gyöngyösön még a polgári forradalom győzelme után is lényegében minden maradt a régiben. Amíg a frontról hazatérő katonák még a legkisebb fa­luban is nyomban megtisz­tították a közigazgatási ap­parátust azoktól a tisztség- viselőktől, akik visszaéltek a hatalommal, addig Gyöngyö­sön — főként a klérus támo­gatásával — ez az apparátus szinte érintetlenül állt és működött. Ugyanaz a pol­gármester irányította a város ügyeit és ugyanaz a rendőr- kapitány rendelkezett a kar­hatalom felett, amelyik kész­ségesen kiszolgálta az oszt­rák császári hatalmat. Még az úgynevezett „virilisek- ből”, vagyis a város leggaz­dagabb polgáriaból összeál­lított képviselőtestület is megmaradt. Még a polgári forradalom legfőbb szervét, a Nemzeti Tanácsot is úgy állították össze, hogy azt is burzsoázia és a klérus em­berei vezették. A forradalmi hangulat Gyöngyösön is ha­talmas tömegeket mozgatott meg, de az elégedetlenséget az opportunista szociálde­mokrata vezetők segítségé­vel a burzsoáziának sikerült rövid időre elaltatnia. Ne- mecz József akkor már Gyöngyösön lakott, de an­nak ellenére, hogy az illegá­lis forradalmi propaganda irányítója volt, éppen ezért a tömeg nem is ismerhette. Ez a helyzet azonban a for­radalmi erőket képező kato­náknak a frontról való tö­meges visszatérésével rövi­desen megváltozott. A forradalmi elemek a vá­rosban tapasztalat helyzet­tel érthetően nem elégedtek meg, és mozgalmat indítot­tak a burzsoá reakciónak a hatalomból való eltávolításá­ra. Ezt a harcot azonban már Nemecz József irányí­totta. A harc nem volt köny- nyű. Sok ügyességet és har­ci tapasztalatot igényelt, mert a burzsoá reakció ép­pen onnét nyerte a legfőbb támogatást, ahonnét a leghe­vesebb támadásoknak kellett volna ellene kiindulnia: a Szociáldemokrata Párt gyön­gyösi szervezetének a veze­tőségétől. Ez a vezetőség többségében bankigazgatók­ból, bankügyészekből, válla­lati igazgatókból és nagyke­reskedőkből állott, akik nemcsak hogy nem támadták a hatalmat bitorló burzsoá­ziát, hanem éppen a forra­dalom továbbfejlesztését iparkodtak megakadályozni. Ügy vélekedtek, hogy a for­radalom már elérte célját: elzavarták a királyt, kikiál­tották a köztársaságot, most már menjen mindenki dol­gozni, és ne folytassa tovább a forradalmat, mert nincs miért. Csakhogy a dolgozókat már nem lehetett ezzel a me­sével elaltatni. A dolgozók­nak sikerült a pártvezetőség­be beválasztaniuk Endrész József vasmunkást, Nemecz József építési rajzolót és Junghancz Ferenc ácsot. Endrész József régi harcosa volt a gyöngyösi munkás­ságnak, s így őt társelnök­nek választották meg, de egyelőre megmaradt a régi opportunista vezetőség is, amely továbbra is akadá­lyozta az előbbrelépést. A párt forradalmi elemei End­rész Józseffel együtt külön frakciót alkottak, amely Ne­mecz Józsefet tekintette ve­zetőjének. ő irányította a párt forradalmi szárnyát és ő szervezte az akciókat. Persze könnyebb lett volna a helyzetük, ha lett volna egy igazi forradalmi párt, amely nemcsak nekik, de az egész proletariátusnak meg­mutatta volna a helyes utat. Ez az irányt mutató párt nemsokára megszületett. Kun Béla, a Szovjetunió­ból visszatérve, az őt külön­böző utakon követő elvtár­saival már 1918. november végén megalakította a Kom­munisták Magyarországi Pártját, amely párt a szov­jet tapasztalatok alapján vette át a forradalom meg­szervezését és továbbfejlesz­tését. (Folytatása következik) talános iskolai tanárok, ak­kor előbb megszerzik a kö­zépiskolai képesítést Ez sza­konként három-három év le- velezősséget jelent. Aztán, ha nem torpannak meg, jö­hetnek a publikációk, követ­kezhet a doktori disszertá­ció. Közben nap mint nap az ifjúság nevelése és szá­mos társadalmi megbízatás köti le őket. Csoda-e, ha jó néhányan — főként a kisebb településeken élők — felad­ják eredeti elképzeléseiket Tehetségük elsikkad, s csak azt teszik, amiért a fizetést kapják. Egyikük sem lesz se Makarenko, se Pestalozzi, ne mondjunk le azokról, akik kedvező körülmények kö­zött Horváth Jánosokká, Benedek Marcelekké nőhet­tek volna. Igaz, az egyetemek böl­csész karain a tudományos tevékenységre is felkészítik — legalábbis papírforma szerint — a hallgatókat Az első mégis a pedagógiai te­endő, hiszen a fiatalokra várnak a gimnáziumok és a szakközépiskolák, majd mindannyiuknak itt kell helytállniuk, a kutatószobák csendje csak kévésüknek jut osztályrészül. Ök, néhá­nyan lényegében mindent újra kezdenek. Milyen más lenne, ha ren­delettel intézményesítenénk a tudósképzést, ha már a felvételik során felfedeznék, kiválogatnák a tehetségese­ket, akik fél évtized alatt ifjú történészekké, kritiku­sokká formálódhatnának. Igaz — legalábbis így fogal­maz az ismert latin köz­mondás —, teher alatt nő a pálma. Mégis minek valakit kitartásból, szívósságból vizsgáztatni, amikor a szak­mai tájékozottság a fontos. Alkalmasság és hivatásérzet Kiből lehet ma pedagó­gus? Mondjuk meg nyíltan? bárkiből, aki megfelel a nem túl magas követelmé­nyeknek. Ha valaki jeles volt például magyarból és történelemből, s bizonyítja tudását — sajnos sokszor csak tényadatokat kérnek számon — a mérlegelő bizott­ság előtt, akkor négy-öt év múltán katedra vár rá. Bizony ez a gyakorlat megtépázza a pálya erkölcsi rangját. Miért nem mérle­gelik a született, vagy kiala­kult érzéket, a rátermett­séget, a hivatásérzetet? Nem írták meg, nem is fogják so­ha a nevelés nagykönyvét, azt a tanácsadó kötetet, amely minden helyzetre or­voslást kínál. Érthető is, hi­szen ezeknek se szeri se száma. Aki ilyenkor nem ta­lálja fel magát, aki képte­len figyelemmel kísérni, ala­kítani a fiatalok személyi­ségének formálódását, abból — legyen akár kitűnő diplo­mája is — sosem válik vér­beli nevelő. Ezek az adott­ságok tizennyolc éves kor­ban meglehetősen biztosan feltérképezhetők. Jelenleg ezzel senki sem törődik. Így fordulhat elő az, hogy egyes tanítók-tanárok hadi­lábon állnak a fegyelmezés­sel. Fellépésük bizonytalan, előadókészségük alacsony szintű, akadozva beszélnek, folyvást vétenek a szabatos, a világos, a magyaros kife­jezésmód törvényei ellen, magyarázatuk szürke, jelleg­telen, unalmas. Teher szá­mukra a mindennapi mun­ka, mert az elhivatottság tu­data nem ad szárnyakat ne­kik. Idővel sor kerül a jelen­legi felvételi rendszer — több fórumon ostorozták már számos hibáját — egészséges reformjára. A leg­fontosabb az, hogy maga­sabbra emeljék a mércét, s az eddiginél jóval nagyobb megbecsülést szerezzenek ennek az embert mintázó, ennek a legnemesebb hiva­tásnak ... Pécsi István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom