Népújság, 1977. április (28. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-13 / 85. szám
I A gorilla Szívesebben írtam volna címnek ezt: Az ember. Mert a méltán oly népszerű Kis- filmek a nagyvilágból sorozat legutóbbi produkciója — ezt a meghatározást sem véletlenül használom —, amely az „erdei ember” világát volt hivatott bemutatni, voltaképpen az emberről szólt. A lehetetlent nem ismerő, de mindent megismerni akaró emberről volt szó valójában a gorilla ürügyén. Igaz, a majdnem egyórás film erről a sokat rettegett, rém- filmhős, valójában békés természetű emberszabású majomfajtáról szólt, bemutatva életének sok és izgalmas, de mindvégig érdekfeszítő mozzanatát. És az is igaz, hogy az ötven perc múltán élménnyel is, de tudásban is gazdagabban kelhettünk fel a fotelből — ismeretterjesztés volt ez a javából. Ám jómagam mégsem a gorillát csodáltam, hanem az embert. Aki négy éven keresztül készítette ezt a filmet. az embert, a tudóst, aki egy életet kész rááldozni, hogy megismerje és megismertesse a körötte való világot, felderítse annak minden titkát és kiderítse a titokról, hogy az voltaképpen nem is — titok. Hanem a természet rendje és mindmegannyi szükséges törvénye. Húsz perc Húsz perc: a főszerepben Alfonzó. És milyen remek Egy nívódíj krónikája Több poszton, az ifjúságért Lassan kilenc éve ismerjük egymást. Pedagógiai végzettség, számos közéleti funkció, tájékoztató itt, meg ott, erről, vagy arról a témáról, egykét pohár bor, évődés a fogyó, a gyarapodó kilókról. Azt hittem: ilyen az összkép, legfeljebb néhány szín, árnyalat hiányzik a viszonylag elfogadható portréhoz. Aztán kiderült: milyen keveset tudok róla, s épp a lényeget nem sejtem arról a Sebestyén Jánosról, aki a napokban, az Orezágházban vette,,át az Állami Ifjúsági nivódíjat. Ezt a rangos kitüntetést egyedül ő kapta megyénkben. Méghozzá „az ifjúsági törvény területén, az ifjúsági célok megvalósítása, a fiatalok szocialista nevelése érdekében kifejtett kiemelkedő tevékenységért.” Más szóval: sokévi munkájának elismeréseképpen... ★ A múltat idézzük, s az ifjúkortól máig kalandozva tallózunk az emlékek között. Valaha azt hitte: ő is megmarad a munkapadnál, akárcsak szülei és testvérei. A Hatvani Cukorgyárban tanulóskodott, s itt lett autogén- és villanyhegesztő. Ekkor következett a fordulat — Az üzem szakszervezeti ifjúsági tanács, a SZÍT titkárává választottak, majd a hatvani DISZ-munkáját irányítottam. Vonzott a lehetőség, az, hogy társaimmal együtt kibontakoztathatom képességeimet. Nemcsak a magam javára, hanem a mások hasznára is! Akkoriban huszonegy év volt a tagfelvételi korhatár, én tizenhét évesen kerültem a pártba. Nem kedvelem a nagy szavakat, most mégis azt kell mondanom, hogy úgy éreztem: rajtam a sor, nekem kell bizonyítani* törleszteni. Előbb az érettségivel birkóztam meg, utána jött a tanárképző főiskola, a magyar-történelem szak. Közben újabb követelmények, újabb funkciók. . Hatvanban járási KlSZ-titkár- ként tevékenykedett, majd ő lett a megyei ifjúsági mozgalom első embere. A tanulás sem fejeződött be: helytállt a párt, a politikai főiskolákon is. Az igyekezetét, a szorgalmat számos kitüntetéssel méltatták. Megkapta a KISZ Érdemérmet, s 1968-ban, harminchárom évesen a Munka Érdemrend arany fokozatát. Mégsem erről beszél, hanem a nehezen feledhető pillanatokat emlegeti. — Örülök annak, hogy nemcsak részt vehettem, hanem elnökölhettem is egy napig a KISZ első kongresz- 6zusán. Aki ott volt, aki érzékelhette a fiatalok tettvágyát, az bizakodva tekinthetett a jövőbe... ★ Ahogy megszokta, amint megszerezte a szó nemes értelmében vett rutint, máris újabb feladat várta: 1971. februárjától megyei ifjúságpolitikai titkár lett. — Tudtam: úttörő jellegű munkát vállalok, hiszen az országban elsőként én próbálkoztam meg a sajátos beosztással járó tennivalókkal. Kollégáimat csak két- három év múlva nevezték ki, s ők már okulhattak tapasztalataimból. Könnyebb lett a dolgom, amikor már testület is állt mögöttem: a megyei ifjúsági bizottság. A különböző intézkedések népszerűsítése, megértetése olykor-olykor nehezen ment. Főként a középszintű vezetők húzódoztak, de hát nincs izgalmasabb, mint érvekkel hadakozni, tényekkel meggyőzni a kétkedőket. Arra törekedtem — szerencsére igen sokan támogattak, s az első szóra önzetlenül segítettek —, hogy kedvező feltételeket biztosíthassunk a szórakozni, művelődni vágyó fiatalok számára. A járásokban és városokban elkészültek, illetve épülnek az ifjúsági táborok. Az egriek álma is teljesül, hozzáfogtak a régi szakszervezeti székház helyreállításához — egyébként harmincmillióba kerül —. s néhány év múlva birtokba vehetik a tizenévesek. Megnyugtat, hogy mindezért tehettem valamit... Sebestyén János ma a Megyei Művelődési Központ igazgatója. Vajon mit vár az újabb munkakörtől? — Ott folytatom, ahol- abbahagytam. Fiatalok közt — így kevésbé érzi az ember az idő múlását, — értük akarok dolgozni.., Pécsi István Csütörtökön este színházi premier Ki mint veti ágyát Matus György és Páva Ibolya a bohózat egyik jelenetében húsz perc és milyen kitűnő főszereplő. E rovatban nem szokás és e sorok írója nem is szokott jósolni, nem teszi ezt most sem, csupán egy megjegyzést kockáztat meg: Montreux-ban nem a sor végén áll majd a magyar televíziónak ez a versenyfilmje. Az emberek szeretnek nevetni, a vidámságnak nagy keletje van szerte a világon. Ez a fajta humor, ez az alfonzói, szituációkra és jellemekre épült derű, sajátos és varázsos a maga nemében : egyedülálló, ha úgy tetszik. És nagyon tetszik. Az úthenger már nem robog, célba ért. Az utóbbi években kevés közlekedési alkalmatosság váltott ki olyan, néha még dühödtnek is nevezhető vitát. mint az az úthenger, amely a szerzőkollektíva jóvoltából, hol több, hol kevesebb ötletet cipelve „kazánjában”, végiggurult nyugatról keletre, egészen a rezedaszagú kicsi szabolcsi faluig. Szabó Gyula sokoldalú színészi tehetségéből telt arra, hogy a bizony inkább kiagyalt, mintsem életszerűen megírt, kicsit háry jános-kodó, álnépi figura valahogyan mégiscsak életre keljen. Az úthenger és utasának kalandjai hol sikeresek voltak, hol kevésbé azok, hol valós jelenségek görbetükrévé váltak, hol bizony még a foncsor is hiányzott abból a tükörből. Ám, ha mérlegre tennénk az úthengert, mennyit nyom belőle az értékesebb műszer, és mennyit az inkább csak holmi ócskavas —, nem dobnánk ki az útfélre. Használható volt azért valóban. Persze nem a mélyebb elgon- doákodtatásra, de néhány derűs percre feltétlenül. Vettünk mi már rosszabb filmsorozatokat is — devizáért. — Ezt legalább magunk csináltuk, magunknak* — forintért Gyurkó Géza Egy vaudeville tetszhalála és új élete A fiatal rendező — Verebes István — az Országos Széchenyi Könyvtárban bukkant rá a több mint hetven éve tetszhalálban nyugvó darabra, s ettől kezdve, személyes ügyének tekintette, hogy ismét műsorra kerüljön. A szerző neve persze ismert: Georges Feydau, akinek mór tizenegy esztendős korában bemutatták első darabját. A csodagyerekként indult Feydau azonban csak évtizedekkel később lett a párizsi vaudeville ünnepelt szerzője. Vagyis egy azok közül, akik — ahogyan a szigorú színháztörténész írja — nemcsak Franciaország, hanem egész Európa színpadait elárasztották kétes értékű áruikkal. És csodák csodája, Európa nem tiltakozott; hagyta magát elárasztani. A múlt század végén nyílt Vígszínház az elsők között fedezte fel ezeket a francia bohózatokat. A kitűnő Bár- dy Ödön — akit pályakezdő évei már a Vígszínházhoz kötöttek — így ír erről: „... egyik francia bohózatot adtuk a másik után. Ezeknek a pikáns daraboknak az előadásai olyan tökéletesek voltak, hogy hírük külföldre is eljutott. Párizsban nem tettek különbséget Budapest és Bukarest között, de azt tudták, hogy Budapesten van egy színház, ahol a francia darabokat jobban adják, mint ők.” Kétségtelen, hogy hazai színpadra — mint ezt azóta annyian megállapították — éppen e könnyed darabok segítségével vonult be az új dramaturgia és játékstílus. Talán ennyi is elég, hogy elfogadjuk, jóváhagyjuk Verebes István választását. A rendező a következőket mondta: — A bulvárszerzők közül azért Feydau a legrokonszenvesebb nekem, mert úgy képes beszélni a világról, hogy de facto nem beszél róla. A magánéleti történetek mögött azonban nem nehéz meglátni az önmagába fulladó, a pusztuló világot. Nálunk Szép Ernő tudott így írni... Egy szóval, Feydau helyzeteinek — mert egy nyersfordítás alapján újraírtam, illetve átsimítottam a darabot — felhasználása csábított engem, hogy beszéljek a polgári világ szabadosságáról (amit ott szeretnek szabadságnak nevezni), a magánélet formáinak felbomlásáról, a pornográfiáról, a kiábrándultságról. Feydau — briliáns technikája mellett — már 19Ó3-ban tudott valami alapvető dolgot. Azt, hogy a polgári társadalom talaján kitűnően tenyészik a hazugság, a csalárdság. Elég egy piciny „hazugságmag”, hogy! meginduljon az a burjánzás; amely mindent elborít. — Mindez persze ellenállj hatatlanul mulatságos Fey- dau-nál... — A színházaknak (leegy- szerűsítve) mindig az a cél* ja, hogy jó mulatságot nyújtson, s valami lényeges dologról beszéljen. Erre vállalkoztunk mi is — kétszereposz- tásos előadásunkkal. A népes gárdából csak néhány néva Varga Gyula, Matus György, Csiszár András, Verebes István, Komáromy Éva, Péva Ibolya, Paláncz Ferencz, Máiké Eta, Kanalas Lászlói Somló István. Premier csütörtökön, este; az egri Gárdonyi Géza Szín-, házban. Gy— i DANCZA JÁNOS: Két mártír Egerben a Mártírok terén, a pázsitos, bokros, fás kis parkban, kél sírkőlap mellett vezet a sétány. A kőlapokon név és dátum. Az egyiken: Nemecz József 1920. a másikon: Nagy József 192.0. Ez az utóbbi dátum azonban téves. Nagy Józsefet később, 1921'ben, február 19-én végezték ki. Egerben és Gyöngyösön is utca Őrzi e két név emlékét. Haláluk óta több mint fél évszázad múlt el, s ma már az idősebb korosztály közül is alig-alig tudja valaki, hogy kik voltak e nevek viselői, s mit tettek 1919-ben a proletárdiktatúráért, a magyar nép szabadságának a védelmében, amiért a hatalomra jutott ellenforradalmi rendszer elpusztította őket. Ezt igyekeztem pótolni, amikor arra vállalkoztam, hogy e két mártírt és 1919-es tevékenységüket másokkal megismertessem. Munkámhoz bőségesen nyújtott adatokat egyrészt Nemecz Alajosnak bátyjáról írt emlékezése, és a Párttörténeti Intézet archívumának. Heves megyei anyaga, másrészt az események személyes részvevőinek elbeszélései. A cikksorozat célja nemcsak az, hogy széles körben megismertesse a két mártír személyét és tevékenységét, de az is, hogy az idők múltával a személyük és tetteik köré fonódott téves feltevéseket megvilágítsa és a legendákat eloszlassa. Nemecz József A széplaki pap hamisan esküdött Berettyószéplakon 1890. április 4-én született. Apja falusi kőműves, édesanyja Háromszék megyéből való székely asszony volt. Tizenegy gyermekük született, de ezek közül csak négy fiút és egy leányt sikerült felnevelniük, a többiek még kiskorukban elhaltak. Nemecz József a négy elemi végzése után „szervitor”-nak, felszolgáló inasnak a szilágysom- lyói minorita rendű szerzetes tanárokhoz került, akik az ottani négyosztályos gimnázium fenntartói voltak. Itt végezte el a három gimnáziumot, aminek a folytatását az édesapja és a falujuk papja közt történt tragikus incidens félbeszakította. Az édesapja ugyanis — aki közismert volt lelkiismeretességéről és becsületességéről — elvállalta a falu temnlfUTlAnak a renoválását és később a lovakkal kupeckedő pap istállójának javítását is. Az egyezségnél egyedül József volt jelen, aki a szünidőben a kőművesek mellett dolgozott, hogy a szakmát tökéletesen megismerje. A megállapodásról írást nem készítettek, hiszen a falu papjáról és egy közismerten becsületes kisiparos egyezségéről volt szó. A mester három segédet fogadott fel a munkához, ami egész nyáron tartott, és az időközben folyósított pénzekből csak kevés jutott a Nemecz családnak, mert a segédeket kellett fizetni. Közeledett az ősz és Nemeczék alig várták az elszámolást. Az istálló javításának összege fedezte volna minden téli szükségletüket. Amikor azonban az elszámolásra került a sor, a család legnagyobb megdöbbenésére a pap kijelentette, hogy az eddig folyósított összegben már benne van az istálló javításának a költsége is, sőt tévedésből már többet is fizetett ki, mint a megállapodás összege. Hiába érvelt a mester, hogy addig milyen összegeket vett fel, és hogy az istálló javítása későbbi megállapodás volt, amiből még egy fillért sem vett fel, a pap megmaradt állítása mellett. A Nemecz család kétségbeejtő helyzetbe került. Közel- gett a tél és a háznál egyetlen krajcár, egy falat kenyér, egy darab tűzifa sem volt, és a szükséges téli ruházat, lábbelik felújítása is esedékessé vált. Miután a családfő ismételt kérése és könyörgése is hiábavaló volt, a falu közhangulatától is támogatva bíróság elé vitte az ügyet. A bíróság nem az igazát kereső kisembert, hanem a papot eskette meg, aki állítására meg is esküdött. Ezzel a Nemecz család sorsa a legkétségbeejtőbb helyzetbe jutott. A családfő kényszerűségből újból megalázkodott' Feltárta a pap előtt, hogy a családjával milyen kétségbeejtő helyzetbe került és kérte, hogy ha már a pört meg is nyerte, legalább segítsen rajta. A pap ridegen elutasította. Ezekről az eseményekről az egész család tudott és mélységes meghason- lást váltott ki lelkűkben. (Folytatása következik) 4
