Népújság, 1976. október (27. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-24 / 252. szám
Horgász a Vltaván Kinézek az ablakon: igen, ott van. Másnap is. Harmadnap is. A Vltava közepén, a Május 1-hid tövében ott lebeg mozdulatlan a csónak, végében a horgászbotot tartó féí- fivel. Türelemmel, rendületlen kitartással, nyilván kora hajnaltól késő reggelig — nyolc óra is megvan már — nap mint nap ott libeg az ugyan nem túl széles és nem is mély, de mégis csak egy világvárost átkanyargó folyócska közepén a horgász, ki a csend birodalmát teremtette maga köré. Képzeljék el mindezt a Duna közepén a Margit-híd lábánál! Ez a csendes nyugalom, ez a békés, itt idillikus, az óvárosban romantikus, a Hradzsinban borongósan kö- zépkorias, az új városrészekben pedig higgadtan dinamikus atmoszféra, talán ez a legjellemzőbb Prágára. A villamosok gumikerekeken gördülnek tán’, az autók fékjei is halkabban csikorognak, s az emberek gesztusai is visszafogottabbak. Ha széles mozdulatokat látok, ha hangosabb szót hallok, azok tulajdonosai aligha csehek, azok leginkább külföldiek. Prágának egyénisége van. Nem az óváros szűk utcácskái, a gótikus udvarok, a középkori terek, nem is az aranycsinálók utcája, vagy az éhség tornya fenn a várban adja ezt az egyéniségét Nyilván mindezek is. Sajátos arculatát az emberek adják. Akik megőrülnek egy jéghokimeccsen, de akik az élet mindennapján csendes és bizakodó derűvel, kiegyensúlyozott nyugalommal várják a sorjádzó holnapokat. ősz van. Hatalmas zápor veri Prága utcáit. A forgalom azonban, az idegenforgalom sem csökken. A Szent Vitus templom tornyai lyukat szúrtak a felhőkbe, amiatt talán ez a szakadatlanul áradó zápor, de míg más város vigasztalanná válik az esőben, Prága mintha áttetsző tüllruhát húzott volna magára, hogy pikáns módon így sejtesse örökifjú bájait. Az aszfalt, a kockakő fénylik az esőtől és fénylenek az országutak is, amelyek a világ négy tája felől futnak be a csehszlovák fővárosba és gőzölög, párádzik, alig nyeli már a vizet a föld. Azokban a napokban ugyanúgy zuhogott nálunk is. Még az időjárásunk is azonos. Az aszály Csehszlovákiát sem kímélte, a gondok itt sem voltak és itt sem kisebbek ma sem, mint nálunk. A helybeli újságok oldalain tekintélyes cikkek, tekintélyes terjedelemben foglalkoznak a betakarítás gondjaival, és gondolataival és akár csak nálunk, itt is diákok, katonák hadserege segít az esőtől ocsúdó földeken. A Vltava nem a Duna völgye és mi oly szívesen beszélünk a Duna-völgye népeinek közös sorsáról, dolgáról. Tehát nemcsak a Dunának és az Olt- nak, de a Dunának és a Vltavának is egy a hangja, harsogjon bár felette Budapest ricsaja, vagy zsongjon Prága csendje. Erőltetett dolog — vagy egyes körökben nagyon is tudatos — földrajzi, geológiai, avagy meteorológiai tényezőkben keresni a tájak és a népek, a nemzetek és a rendszerek kialakulásának, sorsának determináltsá- gát. Már az alapfokú szemináriumokon is tanítják és talán már ott tudják is a hallgatók, hogy azok a bizonyos termelőerők, meg a termelési viszonyok, a rájuk épült társadalom osztályszerkezete a „determináló”. Ebben is közös persze végre a sorsunk, a korunk szinkront teremtő ereje folytán a Vltava-partmentiekkel. Ám, azt is naiv dolog lenne tagadni, hogy e kétségtelen és törvényszerű társadalmi rendszerbeli azonosságot át- meg átszövi, és a mindennapok kézzelfogható, tapasztalható valóságává teszi számos más, közös öröm. napi gond. Az újságok itt is a szolgáltatásokat szidják, amelyek — az itteni fogalmak szerint — a legkevésbé sem kielé- gítőek. A prágaiak is már beletörődött rezignációval tűrik — érti az ember, hogyne értené szükségességét, csak ne esne hasra minduntalan emiatt —, hogy a Vencel tér feltúrva évek óta a metróépítés miatt, hogy az óváros legszebb utcácskáit, terelt felvonulási épületek és állványok csúfítják. Büszkélkednek a várossal, életükkel és morognak, befelé csak inkább, hogy minduntalan külföldiben buknak fel, akik miatt már az Öreg zsinagógához címzett régi vendéglőben sem lehet nyugodtan, esti órákat csendben végigbeszélgetve kortyolgatni a jó cseh sört. Október van. Aligha nevezhető ez a hónap az idegenforgalmi idény csúcsának. Mégis minden zsúfolt. A tenyérnyi kis kocsmáktól a nagy éttermekig, száznyi náció, korban is mindenfajta üli körül az asztalokat, pultokat, kóstolgatja a cseh ételeket, hörpöli a sört, vagy a vörös bort. Német, angol, japán szó, osztrák, magyar, bolgár, szovjet, francia, belga rendszámú autók sürög- nek, forognak, parkolóhelyet keresve. És ezt a Bábelt mégis valahogyan átszövi a csend. Paradoxon: a csend zaja, vagy inkább a zaj csendje. Legutóbb, mikor itt jártam, egy hatalmas gépgyár csarnokait bámultam végig, megjegyezve magamban, hogy ilyen üzemóriás zökkenőmentes munkája, egyáltalán ilyennek a létrehozása csakis ott lehetséges viszonylag gyorsan és ugyancsak viszonylag zökkenőmentesen, ahol nagy a tradíciója az iparnak. Ahol az ipari termelés múltja a történelmi múltban gyökeredzik. Most nem a gépgyár méretei és a gépek ritmusa, most a csend fogott meg. És az az ember ott lenn, a Vltava közepén, amint szinte a gépgyárak tövében csendes nyugalommal, a ma és a tegnap e harmóniája is a múltban gyökeredzik? Feltétlenül. De gondolom, a jelennek is van valami köze azért hozzá! apziti Kijcv r • «/ arca VVVVA/NAA/VVVVA/'/V>A/VNAAA/VNAAA^wA/V\/VAA/VVAAA/NA/VA/VVV^AAAAAA/V\/VV^A^V>A/>AA/VVN^^/VVVVNAA/^AAAAAAAAAAA/\AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^AA/S^ leleményes, az egész életét a tudománynak áldozó Archimédeszről áldozó Archimédesztől mesélik, hogy amikor — éppen fürdés közben — rájött a ma már minden általános iskolában oktatott híres törvényére, kiugrott a kádból, s megszállottként, anyaszült meztelenül futott ki az utcára, s így kürtölte világgá nagyszerű felfedezését. — Heuréka... Megtaláltam. .. Hiteles történet? Ki tudja. Az azonban tény, hogy kifejező. Valaki évekig töpreng, könyveket böngész, összefüggéseket keres, izgatja a titkok nyitja, tévutakra sodródik, megtorpan a helyes csapáson, s aztán egyszerre, legtöbbször véletlenül rádöbben a lényegre, s feltépi a megoldást rejtő boríték pecsétjét. Hát hogyne szakadna fel belőle az öröm... ! A nagy pillanat nyomába szegődtünk mi is, erről kérdeztük az egri Dobó István Vármúzeum munkatársait: az őslénytankutatót, a régészt, a restaurátort, az embertan ismerőjét, a művészettörténészt, az irodalom- történet búvárát. Nem szenzációkra vadásztunk — a látványos csillogás sokszor talmi értékeket takar —, hanem a dolgos hétköznapok emlékezetes per- . ceit idéztük. Az alkotóműhelyek csendjében. .. BESZÉDES KÖVÜLETEK Nekem némák, de csak addig, amíg Rozsnyói Márton meg nem szólaltatja őket. Elkalauzol akár háromszázmillió év távolába is és a levél lenyomatokat, csigákat őrző kődarabok különös titkokról tudósítanak. Szinte filmszerűen pereg előttem a földtörténet izgalmas históriája, hallani az egymást váltó tengerek morajlását, s megelevenedik előttem az óriáshüllők egzotikus, méreteivel megborzongató világa. Emiatt a balatoni gyűjtés. Méghozzá olyan rétegből, amely alatt barnaszén rétegek sejthetők. A paleontológia ugyanis nagyszerű kalauz lehet a szén és olaj után kutató geológusok számára, hiszen, ha figyelembe veszik útmutatásait, akkor köny- nyebben találhatók meg az értékes energiaforrások." S még mennyi meglepetés. Egy fiatal orrszarvú állkapcsa például Mátraballáról került is, tanúskodva arról, hogy ez a ma már ritka állatfajta is előfordult egykor a Bükk rengetegében. A nyugdíjas, de félállásban továbbra is tevékenykedő muzeológus legmaradandóbb élménye mégis a hajdani mesterrel való találkozás volt. — A század elején a fővárosból jött Egerbe Legányi Ferenc. Ez a sokoldalú, érdeklődésű- ember elsősorban a köveinek élt. A ruhát csak azért vette, hogy a hidegtől védje, az élelmet csak azért fogyasztotta, hogy másnap A nagy pillanat újra kezdhesse a munkát.1 Fájó lábbal rótta a hegyeket, ismerte a Bükk és a Mátra minden zugát, s évtizedekig kutatott mindig új lelőhelyek után. Pénzét a tudományra áldozta. A vármúzeumra hagyott öröksége, a nyolcvanötezer darabból álló, Európa- szerte híres őslénytani anyag zöme. Ha valamit elértem, neki köszönhetem. Ezért kelek ma is útra, ezért gyara- pítottam jó néhány ritkaságnak számító darabbal sokak által irigyelt gyűjteményét. .. ELŐDEINK ÜZENETE A világbíró Róma, a császári hatalom hanyatlott. A népvándorlás országútján özönlöttek, egymást űzték a termékeny földekre, mesés kincsekre áhítozó újfajta harcmodorú lovas seregek. Leomlottak az őrtornyok, fű nőtt a fényűző pannóniai villák romjain. Aztán új harcosok jöttek, és legyőzték a hajdan bátrakat. A szétdúlt településeket megtépázta az idő, helyükbe falvak nőttek, s az ősök temetőire sem emlékezett, már senki. A krónikák — ha voltak — se jegyezték fel a névtelen kisemberek örömét, bánatát, Mégis, másfél-kétezer év után mennyit tudunk róluk. Az elődök üzenetét huszonöt éve kutatja, fejti meg Szabó János Győző régész, a Heves megyei Múzeumi Szervezet igazgatóhelyettese. Hivatása a leletmentés, a gondos, a türelmet igénylő feltárás és feldolgozás. Túlságosan szerény ember, a szakmai berkekben számon tartott sikereiről legszívesebben hallgat. A szívós, kitartó érdeklődést így hárítja el. — Csak arra vagyok büszke, hogy sosem feledkeztem meg kötelességemről, s pontosan feltérképeztem mindent, amit találtam. Persze, a rejtély őt is lázba hozza. Néha a talaj elszíneződése sejteti a féltve őrzött titkokat, máskor meg valóságos nyomozó munkával ér célba. — írott források, XVIII. századi térképek is jelzik őseink lakóhelyét. kimegyünk, s a legfeszültebb percek azok, amikor felbukkannak az első falmaradványok, tárgyak és egyéb relikviák. Ilyenkor érzem, hogy megérte fáradozni... MEGSZÓLAL a sírvilág A' könyörtelen idő nemzedékek sorát hagyja maga mögött, ám a sírhelyek nyugalma sem örök. A múltból okulni vágyó utódok vallató- ra fogják a több száz, vagy ezer éves csontvázakat. Hadrendbe állítják a modern technika úgyszólván teljes arzenálját. És megszólal a sírvilág. Az ügyes antropológus korszerű mérőműszerekkel, eljárásokkal furcsa összefüggésekre derít fényt. Megállapítja például, hogy egy hajdani avarcsoport tagjai közül ki volt a férfi, ki a nő, meddig éltek, élhettek volna, milyen betegség gyötörte őket, milyen népcsoportokkal vegyültek. Kiss Péterné először a nagytályai embertani anyagot dolgozta fel, így hát ma is emlékezetes számára. — Egy tapasztalt kolléga szintén elvégezte a méréseket, s akkor lélegeztem fel, amikor kiderült, hogy az eredmények azonosak. Átestem a tűzkeresztségen, a viszonylag terjedelmes tanulmány megírása már kisebb gondot okozott. A fiatalasszony a múzeum restaurátorműhelyét is vezeti, s ezzel kapcsolatban számos sikerélményt idézhet. — Az egri Rókus-kápolna kriptájából előkerült XVIII. századi öltözékek, lábbelik közül egy papi cipőt újítottam fel. Először azt hittem: nem lesz semmi sem belőle, aztán addig ügyködtem, amíg szebbé formálódott mint új korában. Ez egyébként országos ritkaság, s már nem egy kiállítást megjárt. Műhelytitok? A tágas szoba valóságos kémiai boszorkánykonyha. Savak, oldó- és vegyszerek, festékek, tégelyek sorakoznak az asztalokon. Ehhez társul az ötletesség és a szkíta fegyverek, gyűrűk és karperecek eredeti szépségükben pompáznak. .. KÖZELEBB GÁRDONYIHOZ Mindenki szívesen forgatja a gondolkodó, a bölcs mester míves írásait, s az irodalombarátok szeretnének bepillantani alkotószobájába, hogy figyelemmel kísérjék gonddal csiszolt műveinek születését, nézeteinek fejlődését. Sokan sejtették, hogy gazdag hagyaték maradt utána. Még akkor Is, ha Sándor fia hallgatott erről. Közéjük tartozott dr. Korompai János kutató is. — 1965 végén halt meg az utolsó Gárdonyi-fiú, s örököse, özv. Bodnár Árpádné csaknem kétszáz csomag feljegyzést, kéziratot, levelet adott át nekünk. Nem felejtem el ezt a napot. Izgatottan bontottuk fel a kötege- ket. Valóságos kincsesbányára bukkantunk. Olvastuk mohón, egy tiszta ember intelmeire szömjúhozva. Azóta megfejtették a titkosírást, számos publikációval jelentkeztem magam is. Örülök, hogy megadta a szerencse, de az igazi felfedezés élményével az a tizenegy év előtti pillanat ajándékozott meg. Nézem a rokon értelmű szavak gyűjteményét, lapozgatom a diákköri feljegyzések füzetkéit. Mennyi adalék az irodalomtörténészek számára. Valamennyi őszinte vallomás egy pózokat nem ismerő, az élet nagy kérdéseire választ kereső rendkívüli egyéniségről. Az egyik cédulán olvasom: „Mik az irodalmi társaságok? A krajcárok egyesülnek, hogy elmondhassák magukról: — Tagja vagyunk a forintnak.” A másikon epés megjegyzés: „Cím, rang, tagság (választmány, kaszinó, akadémia, főrendiház etc. — s más ilyesmikért való kapaszkodás, tolakodás, tülekedés — selyemnyakkendó csontvázon.” Fiainak ajánlotta: „Töröljétek ki a szótáratokból ezt a szót: gyűlölet.” Csoda-e, ha sokan zarándokolnak otthonába, s mindannyiunkat megbabonázza az emberséggel társult nagyság varázslata... ? KI FESTHETTE? A piktor nem fukarkodik tehetségével. Tájakat, jellemeket, hangulatokat teremt a vásznakon, s a művek a múltba kalauzolnak bennünket. Szinte halljuk a barokk zenét, s ott kóborlunk a messzi tájakon, és vidámságtól friss, dallamfoszlányokat vált fel a mélabút sugalló muzsika. Olykor hiányzik az alkotó kézjegye, pedig arcvonásait fellelhetnénk valamelyik mellékalak portréján. A talányt a művészettörténész bogozza, s az a felemelő érzés, amikor rátalál a megoldásra. Erről beszél Fodor- né Ladányi Gabriella, s nem marad adós & példákkal sem. — A lőcsei Szent Jakabtemplom egyik oltárképének három darabját tévesen értelmezte a szakirodalom. Vallásos szakkönyvek tömegét tanulmányoztam át, amíg rájöttem az igazi értelmezésre. Máskor a stílusjegyek segítenek. így azonosítottam a kőtárban egy Szent Rozália- szobrot. A vidéki templomok számos izgalmas meglepetést tartogatnak, csak lenne idő a háborítatlan búvárkodásra! A meglátások, a jegyzetek egyelőre dobozba kerülnek, aztán később tanulmányokká kerekednek, s egyre többet tudunk meg az ismeretlen mesterekről, az elfelejtett művészekről... ★ Muzeológusok. Az egyik pólyája delelőjén. a másik a szakmai elismerés felé vezető meredek kaptató elején. Valamennyien a múltat fürkészik, egykori nemzedékek mának szóló tudósítását kutatják. fejtik meg. Nemcsak a maguk örömére, hanem mindannyiunk javára. A nagy pillanaton túljutottak, ám szerencsére egészségesen türelmetlenek, s újabb heurékákat remélnek... Pécsi István Y