Népújság, 1976. augusztus (27. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-08 / 187. szám

Qtszázhüsz éve, 1456, augusztus 11-én halt meg Hunyadi János

A közös bűn

Galgóczi Erzsébet kisregénye

r Hunyadi János egyetlen, csaknem egykorú — nem hiteles — képi ábrázolása a Thurézy-krónika brünni kiadásából (1438). Ismeretlen német mester fametszete.

1' (MTI fotó — reprodukció)

T émáját és az írói fel- * dolgozás módszerét tekintve is rendkívül izgalmas könyv Galgóczi Erzsébet új kisregénye: A közös bűn. 1956 novemberének eseményeit idézi, azt a kaotikusán bonyolult helyzetet, amikor nem lehetett tudni: ,,háború lesz-e ebből, vagy ez már a háború”.

Menekülő kommunista és családja érkezik a csöndbe és magányba roskadó So- korai tanyához, amely kő- hajításnyira van az osztrák határtól. Előtte gyeppel hímzett dűlőút, egyik ága a faluba vezet, a másik a Duna mocsaras, zsombékos árterébe. Sokoraiék befogadják a családot, Imre fiuk átevez a Dunán Végmannal, az üldözött kommunistával Csehszlovákiába.

De az éjszaka sűrűsödő csendjében két disszidálni akaró, kimerült fiú is szállást kér a magányos menedéknek tűnő tanyán. Végmannék szálláskérő indoka, hogy az ellenforradalmárok elől bujkálnak, a fiúk az államvédelmisekre hivatkoznak. A cselekményvezetés a detektívizgalmat sem

nélkülözve jut el a tetőpontig: hajnalban a gazda- asszony rémülten veszi észre, hogy a két fiú közül az egyik kifosztva, szétvert fejjel. holtan fekszik az istállóban, a másik pedig eltűnt.

Jelenteni kellene az esetet, de nincs kinek, fines közigazgatás, 6em rendőr, sem tanács. Egérfogóba kerültek Sokoróék. Ha jelentik a gyilkosságot a faluban, akkor magukra terelik a gyanút, a gyilkos pedig hetedhét határon túl járhat. „Így csak kettőt nem tudna megállapítani a rendőrség; az egyik: ki a gyilkos, a másik, ki az áldozat”. Marad egy kétes megoldás: eltüntetni a hullát, a Dunába dobni, és hallgatni, mint a sír. Ezt választották, Imre a Dunába dobja a holttestet. A tanya világából a megye- székhelyre, a megyei újság híreire vet egy pillantást az író fürkésző tekintete. A megromlott közállapotok elszabadították az ösztönöket, megsokasodtak a törvény- sértések: üzérkedés, zugpálinkafőzés, embercsempészés. A novemberben már hidegen lezúduló alpesi szélben tízezrek vánszorognak a határ felé, félelemmel és illúziókkal eltelve. „A kapuvári határőrség a Hanság-csator- nán egy három- és egy ötéves gyermeket talált félig megfagyott állapotban” — közli. a megyei újság, a bes- tialitás tetőpontját jelentő esetet. A disszidáló szülők sorsukra hagyták gyerekeiket.

A konszolidáció gyorsan érezteti hatását, helyreáll a rend, megszilárdul a közfegyelem. A Dunából kifogják ég azonosítják Boha Zsig- mond tetemét. Megkezdődik a nyomozás, apró jelek vezetik nyomra a rendőrséget A célnélkülinek,, motiválatlannak látszó gyilkosság indítékai kiderülnek: egy szóváltás, sértés okozta verekedés közben ölte meg Ku- berkó Ferenc társát, Boha Zsigmondot. Látszatra egy szimpla bűnügyi nyomozása regény cselekménye. Valójában korjellemző mozzanatok sokaságát sűríti Galgóczi Erzsébet a pergő cselekménybe.

Tényszerű objektivitással

szól a kollektivizálásról, s tagosításokról, személyi ha- talmaskodásokrói és a ké-í sőbbi igazságtevésekről. Aí tanyán ragadt Imre sorsáról, aki városba vágyik, hogy, megtudja: mire képes tehetségével. A tsz-elnök Szórásiban gyógykezelteti magát,1 „menetrend szerint kiújuló”, betegségekkel a vészterhes napokban. A gondolati végkövetkeztetést kicsit hiáu nyosnak érezzük a zárórészben. Az összegzés önmagában ugyan helytálló: „Nemcsak futni hagyták, falaztak neki, sorsközösséget vállaltak vele. Ez olyan..., majdnem társas vállalkozás, mintha közösen követték volna el a bűnt, Sokorai úr!” A sorstépett parasztból hiába szól vádlón az önvédelem, a „közös bűnért” fiával fizet. Imre eltűnik. Csak azt nem tudjuk. hová?-Disz* szidált? Nekiment a Duna«- nak, öngyilkos lett? Itt válik bizonytalanná a zárásj befejezetlenné a kisregény, hiszen: a közös bűn következménye a közös büntetés,’ De így történt-e? ,

Cs. Varga István

Négyezer éves szótár

Egy olasz régészeti expedíció Szíriában négyezer éves, körülbelül 15 ezer teljes és töredékes szövegre bukkant. A felfedezés helye Elba városa, amelyet ma Teli Mar- dikh-nak hívnak — közölte Sabatino Moscati olasz régész.

A dokumentumokat részben sumér nyelven,, az akkori idők kultúrájának és diplomáciájának nyelvén, részben pedig egy számukra új sémita nyelven írták, amelyet bizonyára ebben a Szíriái városban beszéltek.

Az 1975 nyarán és őszén végzett és nemrégiben befejezett ásatásokban az olasz archeológusok feltárták azt a helyet, ahol a helyi uralkodók a magas tisztségek viselőit és alattvalóit fogadták. Hatalmas méretű nyitott terem volt ez, amelynek két oldalán két, fából készült könyvespolcokkal felszerelt terem helyezkedett el olyan berendezéssel, mint a mi mai könyvtáraink. Az itt őrzött anyag ékírásos agyagtáblákból állt. Az időpontot

az időszámításunk előtti 2300-ra teszik.

A szövegek vizsgálatából kiderül, hogy az archívumban nagyrészt a kor hatalmasaival, elsősorban mezopotámiaiakkal kötött nemzetközi szerződéseket és politikai és jogi kérdésekkel kapcsolatos királyi útmutatások találhatók. Még szótárat is találtak, a legrégebbieket, amelyeket a történelem ismer, amelyek segítségével sumér nyelvről sémita nyelvre való fordítások találhatók.

Százöt éve, 1871. augusztus 11-én született Heltai Jenő. Képünköit: kettesben fyiU Iával, 34 éven át hűséges hitvesével, (MTI fotó — reprodukció)

?'vwwvwwwwvwwwwwwwwvw','vvwwwvvwwvwwwwvvvwwwvwvwvwwvvwv^^

Visszanéztem félutamból

A firenzei festő

(Részlet)

.. .Este fél tizenegykor kiszálltam a vonatból Firenzében. Az út, az olasz táj már hihetővé tette, hogy Firenzében vagyok. A vasút közelében sietve egy kis szállodába mentem, leraktam csomagjaimat és megindultam az éjszakai városba. A firenzei pályaudvar akkor még a régi volt. de ugyanott, ahol ma az új. Minden csak néhány perc távolságban van. Nem is szólva a Santa Maria Novella templomról, amely a pályaudvar közvetlen közelében van. Az utcákon alig látni embert. A világítás gyér. 1928 volt és január: idegenforgalom semmi, autót még látni is csak ritkán lehetett. A város sötét, sok különös illat, kávé. fánk szaga fogadott. Néhány perc múlva alig bírtam elhinni, fölfogni, hogy ami előttem magasodik, az valóságos látvány. A dóm előtt voltam; a harangtorony fölnyúlt az égbe. a sötétség elnyelte a hosszát. Megrendülve álltam; hogy meddig, nem tudom. Szédülve nagy lélegzeteket vettem, elindultam a Via Calzaiolin a Piazza della Signorina felé, ahol a reneszánsz minden nagysága, ereje egyetlen épületbe sűrítve tárult elém: a Palazzo Vecchio óriási kőkockája, a belőle kinyúló hasábBORSOS MIKLÓS 70 ÉVES

Y

torony, az iszonyú erejű bástyafok; úgy éreztem, fölfoghatatlan számomra. Szívem a torkomban dobogott. mikor megtaláltam az egy méter átmérőjű domborművet — akkor még dombormű volt, ma csak betűk —, mely a máglyán elégetett Savonarola fejét 'ábrázolta. Fiákeresek álldogáltak ott. s lovaik piszkolták be. Néhány lámpa égett csak. a Palazzo Vecchio tornya órára kongatott. Felejthetetlen haranghangok; minden éjjel hallottam Firenze harangjait, egyik ódonabb, mint a másik. Fájdalmas, szorongató hatással voltak rám. Ez éjszakai séta után megértettem Gu- lácsyt, aki reneszánsz kosztümöt vett magára, és úgy járkált Firenze utcáin.

Éhes lettem. Bementem egy kis trattoriába. vagyis kocsmába. Rámutattam a legolcsóbb ételre, s percek múlva egy főtt pacaldarabot tettek elém. Néhány szó elég volt ahhoz, hogy visszavitessem, és helyette magyarul, makarónit kértem. Barátságosan hozták. Másnap már

Augusztus 13-án ünnepli születésének 70. évfordulóját Borsos Miklós, a mai magyar szobrászművészet kiemelkedő képviselője. A művész 1958-as önarcképet és könyvének részletét születésnapi köszöntőül közöljük.

meglepődve láttam, hogy délután öt óra tájban megjelenik egy kétkerekű kordévai a pacalos, óriási hegy főtt pacal a kétkerekűn, mellette hatalmas fatálban só. Torka- szakadtából ordított.

— Trippa, trippal

S jól öltözött emberek is mentek, lecsapott nekik egy darabot, sót rá, s ették, ott az utcán.

Hazamentem a szállodába, mély álomba zuhantam. Másnap kerestem egy eldugott helyen egy zugszállodát. átvittem kofferjeimet, megindultam a városba. Napsütéses reggel volt, találomra mentem. Azt sem tudtam, hol, merre vagyok. Az éjszakai kép egészen más volt. Egyszer csak óriási, vakolatlan kőfalakat pülantok meg; a nap sápadtsárgán ragyog rajta, és zöldesbarna árnyékok tarkítják. A fal előtt szobrok. Majd fölbukkan Michelangelo Dávidja, szikrázik a téli napsütésben. Később az eredeti. sérült Dávidot is megnéztem a Galleria dell’Accademia gyűjteményében. A Loggia dei Lanzi magas, karcsú ívei árkádjai alól kinyúlt Cellini Perseusa. Körötte antik szobrok, szoborcsoportok tömege. Odébb megpillantom Donatello Judit és Holofernesét. Körülnéztem a téren: ott voltam, ahol az éjjel. A Palazzo Vecchio teljes méltóságában hyűlt bele a sápadtkék firenzei égboltba. Ebben a pillanatban soha többé nem ismétlődő öröm töltött el. Már nem siettem. Megnyugodva elhittem, hogy ez mind az enyém, ezután itt járkálhatok. megnézhetem rendre a legnagyobb mesterek műveit, a képeket. a szobrokat, a várost, a dómot, a palotákat, bejárhatom a várost körülölelő dombokat, és onnan nézhetek a városra, az Arno csíkjára. Többre nem vágytam. Talán azóta sem.

Végigmentem a Palazzo Medici- Riccardi hosszú oszlopsorral tagolt udvarán: az oszlopsor előtt Firenze legnagyobbjainak szobrai. Az árkád alól az Arno partjára kerültem. A kiugró mellvéden áthajoltam, néztem a csöndes, zöld vizet és a Ponte Vecchio aranyporral hintett sárgáját.

Sok volt, nagyszerű volt. Mindenhez annyi, de annyi múlt fűződött; olvasmányaimból könnyen ráismertem mindenre, és ezáltal nekem a Lungarno — vagyis a rakpart — annak a folyónak a partja volt. ahol Dante járkált. Ott nézte a Vita nuovában leírt, erősen meztelen mellű nőket, s állítólag Beatricét is ott köszöntötte. Nem volt jó hírű férfiú, s Beatrice bizonyára azért is sütötte le a szemét vagy fordította el fejecskéjét, mert Dante híre nem volt kifogástalan. De talán éppen ezért tudott égi szerelmet oly szépen leírni. Firenzében nem lehet szellemei nélkül járkálni.

A Ponte Vecchio középső, nyugati nyílásán Cellini mester mellszobra idézi meg a brutális ötvösszobrászt, aki önéletírásával műfajt teremtett. Azóta van bátorságunk önéletrajzot írni. Végigdi- csekszi. .hencegi, .szépíti, -hazudja tetteit. Csepül, akit ér, s van, akit magasztal is: Michelangelót. Verekszik, gyilkol. És mégis kibontakozik belőle a reneszánsz minden szépsége és nagysága.

Átmentem a bal partra, a San Frediano negyedbe. Ez Firenze középkori, legrégibb része; a szűk, árnyékos utcák fölött csak vékony csík ragyogott a kék égből. Az ódon térre kerültem, szembeni velem a Santa Maria del Carmine templom délelőtti, árnyékos, monumentális. barna kőhomlokzata. A Masaccio-freskókat kerestem bent; alig találtam meg. Hátul egy kis fülkében vannak, a Brancucci-ká- polnában. Majdnem azt kérdeztem, csak ennyi az egész? Ám ezt a kérdést elnyelték az azóta eltelt évtizedek mert még most sem tudok betelni velük. A nagy remekművek csak nagyon ritkán nagyok méretükben is. Ezt akkor éreztem és láttam először. Kicsinek találtam a képet. A Kiűzetés a Paradicsomból egy pilaszterre van festve egész magasan. Lenyűgözött fakószürkés színe. egyszerűsége, igénytelenségében komoly ünnepélyessége. Szürke színű rajta minden, csak az angyal ruhája vörhe- nyeges. Később Picasso korai harlequin j ein találtam rá megint erre az egyszerűségre és a szürke erejére. Az Adógarason is tizennégy alak van. Megrendítő, komoly arcok, fejek. Hátul kis. araszos alak, a földön guggolva, térdelve keresi a tóban a garast. Csak Péter apostolt lehet ilyen szerényen megjeleníteni. A Szent Péter keresztel, a kis oltártól jobbra, fönt egy szűk falfelületbe van beszorítva A didergő, meztelen alak — nekünk már alig hihető —, az első életszerű ábrázolás az annyi évszázados bizánci sémák után. Megille- tődve. zavartan álltam, néztem, kérdeztem mindezt magamban. De lehet, hogy hangosan is. Ide jártak rajzolni Botticelli, Leonardo, Michelangelo. Raffaello — és azóta százan és százan: az előző évben Marino Marini, két évvel előbb az angol szobrász. Henry Moore és most én. És ennek a képnek festőjét huszonhét éves korában, féltékeny riválisai már meggyilkolták. Az árnyékok minden fénylő szépségre ráhúzódnak.

SA^s/S/VAA/V^/VVNAAAAAAAAAAA/SAAAAAAAAAA/VVVVVV^AAAA<^AAAAA^VNA/VSAAAAAAAAAA^NAAí^VVVVVVVVSAAAAAA/VV>/^AAA/V\AAAAAA/V\AAAAA^

i