Népújság, 1974. június (25. évfolyam, 126-151. szám)
1974-06-30 / 151. szám
Ki a nagyhatalom? A minap egy eszmecserén, •hol a megye színházi ellátását vizsgálták a közművelődés szakemberei, megfogalmazódott az igény, miszerint növelni kellene az irodalmi és művészeti rendezvények színvonalát s az öntevékeny együtteseken tűi bátrabban lehetne támaszkodni a tehetséges színészek közreműködésére is. A vendégművészek szerepeltetése nem új vonása a kulturális munkának, kialakult hagyománya van ennek, s a művelődési otthonok vezetőinek ízlésétől és kapcsolataitól függően váltják egymást az eredmények és a balsikerek is. A műsorok nagy részét az Országos Rendező Iroda közreműködésével szervezik a művelődési házak, de gyakori eset, hogy egyes művészek, vagy brigádok tesznek előnyösnek ígérkező ajánlatét, még gyakoribb, hogy a népművelők hívására lép a vidéki színpadra égy-egy ismert művész. Bármilyen körülmények között is jött létre. a megállapodás, elég gyakran előfordul, hogy a közönség csalódottan távozik a művelődési házakból. És nemcsak a műsorok gyakran vitatható színvonala okozza a csalódást, hanem az olyan sajnálatos eset is, amikor üres marad a színpad, míg zsúfolt a nézőtér. Ez sem egyedi eset, megtörtént többször is, hogy a cetekig reklámozott együttes, vagy előadóművész órákat késett, vagy egyáltalában nem érkezett meg az előadásra. Pedig minden jegyet eladtak a lelkes népművelők, s a közönség érdeklődéssel készült a kellemes szórakozásra, a művészi élvezetre. A kialakult gyakorlat szerint a művelődési házak írásos megállapodást, olyan szerződésfélét kötnek a művészekkel, amelyben rögzítik az előadás helyét, idejét, vázolják a műsor címét, tartalmát és megállapodnak a fellépti díjak összegében is. A népművelők a szerződés alapján hirdetik meg az előadást, szervezik a közönséget, árusítják a jegyeket. Érthető a csalódás, ha ezek után a művészek a kezdés előtt néhány órával lemondják az előadást. Másnap persze kezdődik a vita, a művészek megmagyarázzák távolmaradásukat, mondván, hogy a tévé, vagy a filmgyár szólította őket a kamerák elé. S ilyenkor nem számít a vidéki szerződés, menni kell, mert a tévé, vagy a filmgyár nagyhatalom. amellyel nem szabad ujjat húzni. A tényeken nincs mit vitázni. A neves művészeket elég gyakran foglalkoztatja a film és a televízió, s ezeket a kapcsolatokat is szerződések rögzítik, szabályozzák. Nem vitás az sem, hogy a film drága mulatság, s egy-egy elmaradt forgatási óra, vagy nap ezer, sőt százezer forintokkal mérhető anyagi kárt okoz a filmgyárnak. De vajon kiszámolta-e már valaki, milyen erkölcsi kárt okoz egy-egy elmaradt előadás. A közönség megvette a jegyeket, mert látni akarta X, Y, vagy Z művészetét, érzelmileg már felkészült az előadásra, az élmény befogadására. Amely aztán elmaradt! A közönség ilyenkor természetesen be- < csapva érzi magát, s a népművelők a megmondhatói, milyen nehezen lehet ismét megnyerni őket egy-egy előadásra. Félreértés ne essék, nem egy-egy elmaradt előadásért emeLek szót (bár az is megérné!). A szemlélettel vitázom, azzal a szemlélettel, amely nagyhatalomnak kiáltja ki a filmgyárat, a televíziót, és két egyformán érvényes szerződés között olyan értékrendet alakít ki, amely hátrányos helyzetbe hozza a művelődési házakat, s főleg azokat az intézményeket, amelyek a közművelődési határozat célkitűzéseinek megvalósítására törekedve valóban színvonalas, művészi programokat kínálnak közönségüknek. Ezért tisztelettel bejelentem, hogy ilyen rangsorolást nem fogadhatok el — hadd írjam így: nem fogadhatunk el — többek között azért sem, mert a kultúra felségvizein csupán egyetlen nagyhatalmat ismerünk: ez a közönség. Ezt a nagyhatalmat szolgálja a film, a televízió, a színház és a rádió, s ezt kell szolgálniuk azoknak a művészeknek is, akiket éppen tehetségük és népszerűségük állít a művelődési házak színpadára. A szerződések jelenlegi rendszerét és formáit pedig szükséges lenne felülvizsgálni, majd úgy szabályozni, hogy a művelődési házak vezetői ne kényszerüljenek arra, hogj egyoldalú, közönségük számára is hátrányos szerződést kössenek. Márkusz László Tizenhét nő szakmunkásvizsgát tett. Beszéljen valamit Adyról és költészetéről... A szavak először nehezen formálódnak, aztán egyre gördülékenyebb a felelet. Azt mondták valamennyien a vizsga után, hogy ezek voltak a legnehezebb percek. Amikor az irodalomról, a történelemből kellett felelni. Mert amikor azt a kérdést húzták, melyek a kézi szövőszék alkatrészei, vagy a pamut fizikai, kémiai tulajdonságai, könnyebb volt a válasz. Hiszen esztendők óta ezekkel dolgoznak —.némi túlzással, álmukból fel- költve is válaszolni tudnak rá. De a történelem, az irodalom már távolabb áll. Mindenesetre megbirkóztak mindennel becsületesen, s elégedettek voltak mindannyian —, tanárok és tanítványok — amikor az értékelés szövegét hallották: a vizsgabizottság meggyőződéssel nyilvánítja, önöket szakmunkásokká. Tíz hónap nehéz munkájának a végét jelentette ez a vizsga az egri szakmunkás- képző intézetben a 17 hevesi asszonynak és lánynak, akik arra vállalkoztak, hogy eny- nyi idő alatt megtanulják azt, ami a szakmunkásképző intézet nappali tanulói számára három esztendő alatt kötelező. Tulajdonképpen nem kevesebbet tettek, mint bebizonyították: megértik, nem elegendő beszélni arról, hogy a nőknek is egyenlő „rangot” kell kapniuk a munkában és a közéletben, hanem maguknak is tenni, vállalni kell érte valamit. Ök vállaltak is. És vállalkoZsuzsa és Hilda A régmúlt idők „kalauzai** Az egri vár 'udvarán kt- sebb-nagyobb csoportok veszik körül az idegenvezetőket, s hallgatják magyarázatukat. A vársétányon fiatal párok sétálnak, s csodálják madártávlatból a várost. A várkútba gyerekek dobálnak tíz- és húszfilléreseket,. hisznek abban a mondásban, amely szerint, ha valaki pénzt dob a kútba, visszatér még ide. Az egyik csoportból fiatal lány .válik ki, s leül a padra. Mellételepszem, beszélgetni kezdünk: Boza Zsuzsának hívják, s mint idegenvezető dolgozik a várban. — Hány diák dolgozik itt? — kérdezem tőle, miután kifújja magát. — Ketten vagyunk, Gaál Hilda éppen a kazamatákban kalauzol egy csoportot, Zajártalom Az üzemegészségügyi feladatok között nemegyszer szóba kerül a zajártalom, s ennek csökkentése, megszüntetése érdekében számos fontos intézkedés is születik. Nem egy helyen ezreket, tízezreket áldoznak az ügy érdekében, s ez napjainkban mind természetesebbé válik. Itt is, ott is egyre határozottabban igénylik, sőt egyenesen megkövetelik az ilyen irányú erőfeszítéseket. A mulasztásokra érzékenyen reagálnak, olykor nem ismernek türelmei. Hallani sem akarnak az ígérgetésekről, jogos panaszaik azonnali elintézését szeretnék. Érthetőek a kérdések, s dicséretesek a törekvések. Meglepő, elgondolkodtató viszont, hogy amíg egyfelől tiltakozást tapasztal az ember, — másfelől a zaj imádatát kell észrevennie. S e megállapításnál a maximálisan felfokozott beat-zenére és rajongóira gondolunk, mindazokra, akik már-már őrületes hangerőre „szerelt” berendezéseik bűvöletében élnek. Akiknek nem elég a hangszerek legnagyobb teljesítőképessége sem, ennélfogva csak az erősítők társaságában boldogok igazán. S ebbéli élvezetükben minden másról megfeledkeznek: hal- lőszervaik biztonságáról, ép- Itgéról, egészségükről s természetesen őzökéről is, alak fmn/telen-kelletlen szintén részesei a pokoli üvöltésnek,; valóságos mennydörgésnek. Félreértés ne essék: e sorok írója is fiatal, s termé- ; szelesen nem ellensége sem- ; mi értelmes újnak. Szereti a ; modernet, a korszerűt, a di- ^ vatosat — a zenében is. Ál- < falában pedig türelmes és.; többnyire azt is tudja, hogy ; mi illik és mi nem. Am,; mindezek ellenére is ottha- < gyott már beat-koncertet, jó ; hírű együttes műsoráról is < kijött — előadás közben. El- ^ árulhatja továbbá azt is, hogy < nem híve a bérházi hobby-; zajongóknak, sőt, a szabad- < téri dübörgőknek sem. S fő- ; löttébb vigasztalja ebben,. hogy rajta kívül még sokan ■ vallják ugyanezt. Hasonló a véleményük a < szakembereknek — orvosok- < nak, munkavédelmi és egészségügyi felügyelőknek — is, akik a végtelenségig felfoko- ! zott erejű zenét semmivel ! sem tartják ártalmatlanabbnak. mint a munkahelyek fülsiketítő, idegtépő zaját. S < ha ez utóbbinak még kisebb : erejű változata ellen is szer- 1 vezetten próbálnak védekezni, < ezreket és tízezreket költe- < nek az ideálisabb, egészsége-! sebb, emberibb munkahelyek í kialakításáért — igazán ért- hetetlen, hogy munka után i miért/ válnak annyira önma- J guk és mások ellenségeivé? \ Miért nem vigyáznak saját * épségükre és környezetük- J re?.»» én is újabb látogatókat várok. — Az idén kezdted a munkát? — Júniusban jöttem ide dolgozni először. Elvégeztem az idegenvezetői tanfolyamot, amelyet a Heves megyei Idegenforgalmi Hivatal szervezett. A képzés februárban kezdődött, s három hónapig tartott. Ez idő alatt megismertem Eger történelmét, nevezetességeit. : — Csak a várban vezetsz csoportokat, vagy pedig a városban is? — A várost eddig csak egyszer mutattam meg egy kassai csoportnak, a várat azonban már nagyon sokszor körbejártam a különböző nemzetiségű turistákkal. — Milyen nyelven beszélsz? —< Németül és oroszul. Ebből a két nyelvből a közeli napokban felvételizem az egPONGR ACZ G?. KINCSES GY, HRBE lír Tichy Lajos életregénye # 13. A Lehoczky csaiau Lehoczky néni nem lépei fel a világot jelentő deszkákon, leánya, Zsuzsa, mégis színészgyereknek számít. Oldalági é6 felmenő ági rokon- sásában, olyas színészeket Nem könnyű minden kérdésre igazán jól felelni, de Kiss Miklósncnak kitűnőre sikerült,,. (Sáry É. felvétele) rl Ho Si Minh Tanárképző Főiskolán. Hilda is ezen a két nyelven vezet csoportokat, ő a vendéglátóipari főiskola külkereskedelhoi szitkára készül. — Melyik korosztályt kalauzolod a legszívesebben? — Az általános iskolás diákok a legháíásabb hallgatók. Állandóan kérdéseket tesznek fel, minden érdekli őket, s a szemükből érdeklődés csillan, ha beszélni kezdek. Kérdéseik engem is arra ösztönöznek, hogy minél többet tudjak meg az újonnan feltárt területekről, hiszen csak így tudom kielégíteni a gyermekek kíváncsiságát. Amíg beszélgettünk, közel harminc emiber gyűlt össze. Zsuzsa hozzájuk lép, s már ismerteti is a vár történetét. „A törökök 1552-ben támadták meg az egri várat.. (urbin) találunk, akikről a lexikon is megemlékezik. Édes nagybátyja, Lehotay Árpád, évtizedekig a Nemzeti Színház egyik kiválósága volt. Zsuzsa már hároméves korában a zongora mellé kényszerült. De édesanyja és édesapja hamar eleget tett a családi közvélemény kérésének: ami nem megy, azt ne erőltessük — inkább ba- lettozzék a lány. Zsuzsa négyéves volt, amikor apját elvitte a háború. A mama ott maradt a 10 éves Jancsival és a kislánnyal. A polgári jólétből lassan nyomorúság lett. S ha Zsuzsi nem lett volna olyan tehetséges; ha a balettmester Zsedényi Károly nem lett volna olyan jószemű és vajszívű, s a jövőnek szánva nem ingyen tanította volna: ma nem ismernénk Lehoczky Zsuzsát, a primadonnát. Hiába fogott Zsuzsi esze, mint a borotva, nem sok energiája maradt az iskolai tanulásra... Már 12 éves korában státuszt kellett vállalnia a szegedi Nemzeti Színház balettkarában, havi 750 forintért. A pályakezdés első lépéseiről így vall a művésznő: — Első férjem, Kovács János színész biztatásának köszönhetem, hogy lehetőséget kaptam a karból való kiugrásra. A kaposvári színházhoz kerültünk. Zách János igazgató szubretóet. kezásuk kitűnően sikerült. Tizenheten vizsgáztak, közülük kilencen kitűnőre. A tíz hónap alatt so.k segítséget kaptak a szövetkezettől, amely a nőpolitikái határozat végrehajtása egyik feladatának tekintette, hogy lehetőséget teremtsen a felnőttek szakmunkásképzéséhez. A tanulás idejére munkaidő-kedvezményt kaptak, 6 a tanfolyamon töltött munkaórákat úgy fizették ki, mintha termelőmunkát végeztek volna. A szövetkezet fizette ki a tanárok óradíját is. Még budapesti szakembereket is hívtak, mert a szövetkezetben a munka nem csupán a szövőszékek avatott kezelését jelenti, hanem a népművészet értőivé is kellett válniuk. És természetesen sokat segítettek a családban, a férj és az édesanya, akik a háztartási gondok egy részét levették a tanuló asszonyok vállairól. ök maguk pedig tanultak szorgalmasan. Nem volt ez könnyű, hiszen nem egy van közöttük, aki 10—12 esztendővel ezelőtt ;fejezte be az iskolát, s bizony nehéz dolog még egyszer kézbe venni a tankönyveket, hozzászokni a mindennapos rendszeres tanuláshoz. Tizenheten készültek a vizsgára, s most tizenhét szakmunkással többen vannak a szövetkezetben. Voltak érmék a vizsgának nehéz percei és derűs pillanatai, s alig száradt fel a tinta a friss okleveleken, máris megkönnyebbülten idézték fel a 10 hónap történetét. Hogy miért vállalták valamennyien? Kiss Miklósné adta meg a választ: az én szememben szakmunkássá válni, rang. — d. — 20.30: Duna-kanyar 1966. telén mutatta be a Madách Színház Kamara- színháza Karinthy Ferenc két egyfelvonásosát. Ezek egyike a Duna-kanyar, ameresett. Egy-két kisebb szerep után rám esett a választása. A kemény tanulások esztendeje következett a dunántúli városban. Aztán visszakerültünk Szegedre, és megkaptam életem első nagy szerepét. A plakátokon, színlapokon előbbre került a nevem. A szegedi újság kritikusa így írt rólam: „Ne- báncsvirág — nagyon tehetséges !” — Ekikor, 1958-ban láttam először Tichy Lajost, ázaz ő látott meg engem... A Budapesti Honvéd társasbusza már szombaton délután megérkezett Szegedre, a másnapi mérkőzésre. — Hagyd, majd én mesélem tovább — vág közbe Tichy Lajos. — Szóval, délután a csapatot elvitték a színházba. A „Nebáncsvirág” nagyon tetszett: ez igen! De szép is ez a színésznő! És milyen klasszul játszik! Ilyen és hasonló vélemények hangzottak el a fiúk kövében. Az emlékekből azután ismét Zsuzsa idéz: — Vasárnap délben mi, színháziak, törzshelyünkön együtt ebédeltünk, amikor bevonultak az étterembe a focisták. Egymás között epés megjegyzéseket tettünk az elég zajos társaságra. Éppen egy szilvás gombócot szúrtam a villára, amikor valaki így szólt társaságunkban: „Nézd, azt a szőkét, az a Tichy! Alig 21 évss es már lyet Szinetár Miklós rendezett tv-játékká. A-' darabot azóta több külföldi színház és televízió is szép sikerrel mutatta be. A nyolc évvel ezelőtti kritikák a Duna-ka- nyart az utóbbi évtizedek legjobb egyfelvonásosának minősítették, s joggal. A kétszereplős darabban fergeteges szópárbajokat látha- tunk-hallhatunk, mélyen átélt képeket a hiúság magunk előtt is szégyellt kínjairól, várt és mégis váratlan fordulatok tanúi lehetünk. A tv-játék szereplői Hámori Ildikó és Sztankay István. (KS) . Opel Rekordja van!” Jól megnéztem magamnak, ki az a szerencsés ember? — Másodszor 1959-ben találkoztam Lalival. Már nem tudom, melyik darabot játszottuk, csak arra emlék- szem, hogy partneremmel, Kátai Endrével, szerepünk szerint egyszerre kellett belépnünk a színpadra. Az ügyelő vadul böködte a hátunkat, gyerünk, gyerünk — mondta, de Kátai nem indult! A zenekari árokban a zenészek a karmester kétségbeesett dirigálására újból kezdték játszani a refrént, a táncosok is kénytelenek voltak ismételni. Mindezt azért, mert Kátai Bandit nem lehetett álló helyzetéből kimozdítani. Az történt ugyanis, hogy a labdarúgóválogatott mérkőzését közvetítették. És egy táskarádióból, a zúgó zajból is kihallatszott Szepesi Gyuri hangja: „Tichyhez került a labda! Lőj, Lajos, lőj...” Erre én is mondtam egy cifrát, majd túlkiabáltam Szepesit: „Lőj már, lőj, az istenért!” Tichy lőtt, és Bandi felriadt... Végre beléphettünk a színpadra — emlékszik vissza a kedves epizódra Lehoczky Zsuzsa. — Ez volt tehát a második találkozás. persze, Tichy Lajos semmit sem tudhatott. — Első férjemmel' nem értettük meg egymást Szép csendben elváltunk. (Folytatjuk.)
