Népújság, 1973. október (24. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-28 / 253. szám

Hada kezdjem egy szemé­lyes vallomással. Valahány­szor az esti órákban Eger fe­lé igyekezve felkapaszko­dunk a kerecsendi dombo­kim, megfog a csodálatos lát­vány: a város csillogó fé­nyei. Nekem nagyon tet­szik ... De vajon hogyan világíta­nak ezek a fények bent a városban? Milyen Eger köz- világítása? Mielőtt tapaszta­lásra indultam volna, köz­vélemény-kutatást rendez­tem. Tíz embert kérdeztem meg, s az eredmény: 6:4 a fény javára. A város villanyszámlája Az ÉMÁSZ Sas úti telepén Képes Szilárd, a kirendelt­ség vezetője veszi számba a város fényeit. Érdekes lel­tár, talán nem untatom vele a kedves olvasót. Pontosan 2950 égő ontja fé­nyeit Egerben. Igaz, nem mindegyik egyformán, 1210 hagyományos égő — egyen­ként 100 wattos — ugyan­csak gyéren világítja meg a sötétutcákat, 330 fénycső már jobban világít, de leg­erősebben a korszerű higany­gőzlámpa, amelyből 1410 sze­repel a közvilágítás leltárá­ban. Megtudtam azt is, hogy egy évben 3836 órát világítanak ezek a lámpák, s a város villanyszámlája eléri a há­rom és fél millió forintot. Sok pénz, legalábbis kifizet­ni sok. Más kérdés, hogy jut-e ebből mindenhová ele­gendő fény... Beszélgetésünk idején — kedden estefelé — még nem világítottak az utcai lám- •pák, s így kíváncsian vártam, mikor és hogyan kapcsolják a világítást. Őszintén szólva azt hittem, hogy az ügyeletes szerelő kinéz az ablakon, s mikor látja, hogy sötétedik, fordít egyet valamilyen nagy kapcsolón. Válaszképpen naív elképzelésemre, átvezettek a szomszéd épületbe, ahol mindjárt azzal fogadtak, hogy aláírattak velem egy jegyző- könyvfélét, amelynek az a lé­nyege, hogy ha kedves az életem, nem nyúlok a ma­gasfeszültséghez. Miután nem nyúltam, megnézhettem azt a fényel­lenálláson alapuló, doboz alakú kis szerkezetet, amely a trafóház erkélyerői ,,figye­li” a fény viszonyokat és ami­kor már elég sötétnek talál­ja. bekapcsolja az áramot. Kalauzom ezután tenyerével eltakarta a szerkezet figyelő- ablakát, s néhány másod­perc múlva kigyúltak a város fényei. Amikor ismét sza­baddá tette az ablakot, ki­aludtak a lámpák, majd né­hány perc múlva minden beavatkozás nélkül bekap­csolt a közvilágítás. Az idő 18 óra 53 perc volt... Sorakoznak az oszlopok Gépkocsiba ültünk és elin­dultunk fénynézőbe. A Sas út lámpái szépen vi­lágítottak, de az igazi lát­vány a Kistályai úton foga­dott. Itt katonás rendben so­QjfésmM ms. október Z&, vasárnap rakoznak az oszlopok, s a korszerű higanygőzlámpák fényei szinte nappali világos­ságot árasztanak. Igazi nagy­városi útszakasz. Az XJjsor úton már ellen­kező kép fogad, a hagyomá­nyos lámpák bizony nem ad­nak elegendő fényt. Nem be­szélve arról, hogy a higany­gőzlámpák 100 wattos ener­giamennyiséggel kétszer any- nyi fényt adnak, mint az egyszerű égők. Tovább megyünk. Makiári út, Mekchey utca — jónak mondható a világítás, de a Gárdonyi Géza utcában már csak a hagyományos égők világítanak, ezek sincsenek valami sűrűn, nem beszélve arról, hogy három oszlopon nem ég a lámpa. (A szerelő­kocsiból rövidhullámú rádión jelzik a hibát.) A Vécsey- völgy úton ismét korszerű világítás fogad, míg a Tetem­vár úton és a Cifrakapu ut­cában elég gyéren világíta­nak a 100 wattos égők. Irányt változtatunk. Kiko- csizunk a Lenin út elejére, a város bejáratához, s innen indulunk fel egészen a íel- nemeti sorompóig. Nagyszerű fények,mindenütt egységes hi­ganygőzlámpák sorakoznak, kitűnő világítást nyújtva járműveknek és gyalogosok­nak egyaránt. Benéztünk a Széchenyi utca néhány mel­lékutcájába is, például a To­rok közbe, a Lejtő utcába, itt bizony egy-egy égő pis­lákolt csak a sötétben. Csebokszári sötétben Jártunk többfelé, de nem sorolom tovább az utcákat. Inkább néhány általánosítha­tó megjegyzést vetek papír­ra . Eger közvilágítása lényegé­ben jó közepesnek mondható. Láttunk szinte fényárban úszó utcákat, de sötét része­ket is. A modern higanygőz- lámpák már nemcsak a fő­utcák és útvonalak díszei, megtalálhatók azok a mellék­utcákban is. De az is igaz, hogy az 1210 hagyományos égő igen kevés fényt szór az utcákra. Ha ezeket a lámpá­kat sikerülne kicserélni, sokkal jobb lenne a város közvilágítása. Mindez persze pénzkérdés, s a városi gaz­dálkodásból évente mindösz- sze 300 ezer forint jut kor­szerűsítésre. A másik tapasztalat. Sok gyalogossal találkoztunk, akik nem a járdán, hanem az úttesten bandukoltak ha­zafelé. Mert az utcák több­ségében az úttest van jobban megvilágítva, míg a jarda csaknem sötétben marad. Igaz, nem egri sajátosság ez a köz­úti szemlélet — így van ez más városban is — bizo­nyára a közlekedés bizton­sága is így kívánja, mégis úgy tűnik, itt is háttérbe szorul a gyalogos... Érdemes beszámolni arról is, hogy található a város­ban néhány olyan fényforrás, amelyet egyesek nem kívá­natosnak minősítettek, és rendszeresen, rövid úton ki­ütnek. így található néhány sötét folt a Népkertben és gyakran a vár környékén is. AZ ÉMÁSZ most már drót­kosárral védekezik az ille- tektelen beavatkozás ellen. De hogyan lehet védekezni a garázdálkodók ellen, akik a Szépasszony-völgy korsze­rű világításából sorra céloz­zák a drága burákat? Vagy a gyermekváros környékén, ahol több mint 20 ezer fo­rintba került a felelőtlenek szórakozása ... Utunk befejezéseként meg­kértem kalauzomat, vigyen a város legsötétebb részébe. Elindultunk, s legnagyobb meglepetésemre Csebokszári felé vettük az irányt. Az épülő új városrészben — aho­vá már a családok százai költöztek — nincs még köz- világítás. Csak a betonoszlo­pok jelzik, hogy itt is hama­rosan kigyullad a fény. A reklám szegényes A város esti fényéhez hoz­zátartoznak az üzletek, a vál­lalatok és az intézmények csillogó reklámjai is. Ezeket a színes neonokat kutatva is érdemes végigtekinteni az es­ti városképen. Egy rövidke sétával bárki meggyőződhet arról, hogy Eger neonreklámjai nem mu­tatnak sok ötletet és fantá ziát. Ügy tűnik, mintha a kereskedelem nem fordítana elég gondot — és pénz ti — a fényreklámra, a tanács pe­dig megfelelő rendelkezések híján nem követeli meg a vállalatoktól a város rang jához és idegenforgalmi híré­hez méltó neonvilágítást. Egerben például —a város nyilvánvalóan kereskedelmi központ is — nincs egyet­lenegy mozgóreklám sem. És egyhangúan szegényes még a belváros neonvilágítása is. Maradjunk csak a Széchenyi utcában. Az OTP, a lottózó és a csemege homlokzati fé­nyeit kivéve alig találni for­májában újszerű és méretei­ben is jelentős reklámot. De látni helyette egyszerű fes­tett cégtáblákat, mint példá­ul a fodrászokét, á szabókét, vagy például a cipészekét. Nem kell különösebben bi­zonygatni, hogy egy főutcai üzlethelyiségnek igazodnia kell a hely rangjához és így a követelményekhez is. Igaz, Egerben nemcsak a város rangjához, hanem a műemléki környezet hangu­latához is illeszkednie kell a reklámnak. Ez h körülmény azonban legfeljebb csak irányt mutatóan szabályozza, de nem fékezheti azt a tö­rekvést, amely szebbé, han­gulatosabbá igyekszik tenni az esti városképet. Itt kell szólni arról is, hogy a neonfények — amelyek vannak — azok is gyakran foghíjasak és nem is min­dig világítanak. Egyik nap igen, aztán napokig sötéten várnak a szerelőre. Mint például a Vörös Csillag Film­színház nagy méretű rek­lámja is, amely már hóna­pok óta nem hívja fel magára a figyelmet. Márkusz László Visonta kikötője Jegyietek Nagyűtról Őszi reggel derűjében me­gyek Nagyútra, mennyi fi­nom színárnyalat, kukorica­mezők óaranya, aranysárgá­ba hajló nyárfalombok, az­után paprikafűzérek pirosa, vetemények még mindig üde zöldje, s az égbolt valószí- nűtlenül tiszta kékje, ame­lyet egyetlen felhő sem fá­tyoloz. Hosszú széles utca vezet a vasúti állomásról, lassan nézelődve ballagok, s legelőbb is végigjárom a te­lepülést, külső jegyekkel is­merkedem. Nagyút — civili­zált kertfalu. A közepén óvoda, iskola, művelődési otthon, posta, tanácsház, templom. A házak hatszáz négyszögöles telkeken álla­nak. A házak előtt virágok, azután veteményes, gyümöl­csös, szőlősorok, lugasok, krumpli és kukorica. A település történetéről Sas vári Alajos vb-titkár ma­gyaráz: — Valamikor nem is olyan régen a Károlyi-féle urada­lomhoz tartozott, azután a hitbizomány terpeszkedett el ezen a tájon cselédlakások­kal, zsellérviskókkal. 1939- ben felosztották a birtoktes­tet, Debrőről, Tamócáról, Erzsébettéről és a Kálitag­ból is ideköltöztették a cse­lédeket. Csoportgazdálko­dást akartak létrehozni. A cselédek 10 hold földet, há­zat kaptak, s hozzá lovat, kocsit, a gazdálkodáshoz szükséges felszerelésekkel. A földhöz azonban kévés volt az itteni és az idetelpítefct cselédség, ezért országos hír­verés indult: jöjjenek Nagy­útra, földet kapnak, házat, lovat. Jöttek is mindenfe­lől, Verpelétről, Visznekről, s legtöbben a Nyírségből. Hatszaz ember gyűlt itt egy­be, ez lett a falu magja. 1946-ban önálló községgé nyilvánították, azóta van itt anyakönyvezés is. Hiteles tanú' á műltról Bártfai Gyula. Magas, szi­kár ember, arcán a jó mun­kát végzett és tiszta lelkiis­meretű ember derűje. — Apám számadó juhász volt, én is számadóskodtam húsz álló esztendeig. 1899. szeptemberében költözött ide a család Tarnócáról, édes­anyám akkor volt várandós velem, s egy hónapra rá vi­lágra érkeztem. A hetven- negyedik esztendőmet nyü- vöm én már itten. Mikor a tsz-t szervezték, megmon­dom úgy, ahogyan volt, sen­kinek nem akaródzott belép­Bartfai Gyula: „Itt szület­tem és hetvennegyedik esz­tendőmet nyűvöm már.. (Foto: Perl Márton) ni. Kutya idők voltak azok. Eleinte úgy látszott, hogy az egész élet felfordult, össze­gömbölyödött. Egybe volt ömlesztve minden és min­denki, a helyüket nehezen találták meg az emberek. Most már látjuk, hogy ak­kor tulajdonképpen: az élet a helyére billent. Én tíz évig voltam a tsz-ben gya­logmunkás. Három éve ke­rültem nyúgdíjba, de a munkát most se hagyom, be­járok rendszeresen a tsz-be. Az ember, • ugye, addig él, amíg dolgozik... A múltról sokat tudnak mondani Nagyút öregjei. A riportert azonban minden­nél jobban érdekli a falu­történet 27. éve, a falu jele­ne. Tizenhat és egy- fél utcá­ja van Nagyútnak. Fő utcá­ja portalanított, a többi ma- kadám. Nincs már tengelyig érő sár, s nem faluviselet jó ideje a gumicsizma, minden egyes házat járdán közelít­het mgg az ember. Az óvodát négy éve épí­tették, s akárcsak a művelő­dési otthonnál, a munkák­nál ott serénykedett a falu apraja-nagyja. A nyájas őszi napban az udvaron játsza­Az utolsó pincevágó A hetven év félé hajló, idős férfi, az utolsó pincevá­gó Egerben. — Becsei Berci — így em­legetik a szőlősgazdák, a Kő­poroson. a Tihaméren meg a Szépasszony-völgyben a mes­tert, akinek a nevéhez fűző­dik a legendás egri pincék je­lentős részének „kivágása”. Kőkút utcai házának kam­rájában ma is féltő gonddal őrzi kézi szerszámait: a csá­kányokat, kalapácsokat, bun­kókat. és különböző accl éke­ket. Mindegyiknek külön tör­ténete van. Regi egri ková­csoktól vásárolta, legalább ötven esztendővel ezelőtt. Becsei Bemát egész életét a kövekhez kötötte. Kemé­nyebb meg puhább tufákat faragott, amely kitöltötte csaknem minden idejét. — Különös ez a vulkáni­kus riolit kőzet, — idézi em­lékeit. — Szeretem, olyan mint a vaj, könnyen enge­delmeskedik a szerszámnak, könnyen faragható. Egerben a földből mindenütt előbuk­kan. nem kell sokat keres­gélni. Igazi pincének való. Tulajdonképpen édesapám volt a tanítómesterem. Sum­mádként 1926-ban három má­zsa búzáért vettek pincehe ­lyet a Nagy-Kőporoson, nem messze a TihamértőL Tizen ­hat méter hosszú, és öt méter széles pincét vágtunk ott, ké­zi csákánnyal. Hónapok alatt alakítottuk ki, de hiába ké­szült el, nem tudtuk beren­dezni. A szegénység miatt meg kellett válnunk tőle. So­kaknak tetszett, nem kellett kínálgatni, hiszen megcifráz­tam. A falak felületén vágott cirádákat egyenletes csá­kányütésekkel alakítottam ki. Később meghívtak a szom­szédos, Kolmann-bányába, majd a felnémeti Fertő-bá­nyába, meg a baktat Maklá- nyi-oldalba is, de csak ter­melni. Vagonokban szállítot­ták a kocka és a téglalap alakú csiszolt köveket, Szarvaskőbe, Mónosbélbe, Belapatfalvara, Szilvasvarad­ra, ahol sok ma is megl evő épület készült belőlük. Em­lékszem, 1,30-at fizettek egy köbméter kitermelt kőért. Napi 10—12 órát dolgoztam, hogy legalább két forintot keressek. A köbányaszatot a harmin­cas években mégiscsak íel- váltotta a pincevágáasrJ. Bár nagyon megerőlte'ő inka volt, ez biztosította a megél­hetést. — Keményebb tufából egy­más után alakítottam ki a Kőporos meliett, a bányaker­ti pincéket. Legalább tízet faragtam, volt közötte 20, meg 30 méter hosszú is. A legkedvesebb munkáim még­is a Szépasszony-völgyhöz kötöttek. A rózsavölgyi ré­szen levő három pincesor nagy részét én vágtam. Az egyik legemlékezetesebb. Molnár Árpád zenész pincé­je. 1940-ben, -hideg, havas télben kezdtem el a tufa vé­sését. A fagyos, dermedt kő­ből naponta két köbmétert fejtettem. Méteres hóban szánkóval vittük a völgy túl­só részébe. Ezekből a kövekből később Egerben házat építet­tek. Négy éven át dolgoztam, vágtam, faragtam, míg 1944 télulolján elkészült a harminc méter hosszú pince. Egy jó bortaroló hely, olyan mint egy jó lakás. Befolyásolja a benne elhelyezett feher, és vörös borok minőségét, segí­ti azok érlelését. ■ Ennek tu­laj dóm tható, hogy a pincé­ben fogyasztott bor is jobb ízűnek hat. Sajátos levegőjé­ben felszabadul a bor illata, zamata pedig teljes gazdag­ságában ér- e'.ycruL Becsei Bemát Kőkút utcai házának ablakán most is gyskrun kopogtatnak. Hívják, menjen a völgybe pincét szé­lesíteni vagy új ágat vágni. Tanácsot szívesen ad, hogy tót hogva.i csináljanak, de munkál már nem vállal. Há­ta kissé meggörnvedt. Meg- kérgesédetl kezével már nem tudja megszorítani a csákány nyelét úgy, mint régen. A völgybe azért gyakran kisé­tál, és jóleső érzéssel tekint végig az általa vágott pince­sorokon. Mentusz Károly nak az apróságok, csap* rendesen táplált, jól öltözött gyerek. A 25 apróságra két óvónő ügyel. A nyolcosztályos általam* iskolát 1945 előtt építették, 130 gyerek jár ide, tizenegy pedagógus foglalkozik ve­lük. Van a falunak ÁBC-áro- háza, bisztrója. Az orvos és állatorvos Kálból jár át he­tente kétszer. Viszont min­dennapos a faluban a házi betegápoló, aki nemcsak s gyógyító injekciókat adja be, de elhozza betegeinek a káli gyógyszertárból a szükséges gyógyszereket is. A termelőszövetkezetről ^Bártfai Gyula bácsi ugyan már beszélt, néhány fontos dolgot azonban még el kell mondanunk az „Üj Élet”- ről. Kétszázharminc tagja van, s ebből 160 a rendsze­resen dolgozó, munkabíró ember. Jó földön gazdálkod­nak. (Sasvári Alajos vb-tit­kár: „A lelke földje ez a megyének...!”) Gazdálko­dásukban az állattenyésztés a döntő, ennek szolgálatá­ban áll a növénytermesztés. Az egy tagra jutó évi jöve­delem tavaly 24 ezer forint volt. Népes állatseregletet lehet számolni a háztájiban is: 150 anyasertést, • 230 szarvasmarhát, az aprójo- szagnak számát se tudja senki. Azt mondja a vb-tit­kár: nem ritka az olyan csa­lád, amelyik havi 3000;—4000 forint értékű tejet ad le a csarnokban, két tehén után. A jólét jegyeit mutatják Nagyút házai. Két-három ház sincs ma már, amelyik eredeti lenne. Megújították sorra a régi épületeket. Ma­gas homlokú villákat emel­tek a régi helyére. S ezek a házak nem a koplalás, le­mondás és nélkülözések ga­rasaiból épültek. Módosak, mint amilyen a fedezetük volt. — A lélekszám meghalad­ja az 1200-at, 280 ember raj­zik ki a faluból naponta, 25 —30 azoknak a száma, akik csak hetente járnak haza, A falu a naponta kirajzók­nak, a hetekre elvándorlók­nak is az örök fix pontot, az igazi otthont jelenti. Ra­gaszkodnak az emberek ah­hoz a földhöz, ahhoz a táj­hoz, melyre őseik olyan messziről verődtek össze, melyen ők születtek. A múlt­ban való egymásra találás­ban, sorsközösségben gyöke­rezik a falunak ez a vonz­ereje? A vb-titkár se tud erre a kérdésre válaszolni, csak tényeket sorol, emberi sorsokat mutat be... Nagyút igen életképes fa­lu. De hogyan képzeli el a jövőjét? — Legelőször is ivóvíz- gondjainkat kell megolda­nunk. a szükséges felújítá­sok mellett. Három mélyfú­rás van községünk területén: az állomáson, a tsz-ben s egy tekerőkút a falu közé­pén, ami bizony nagyon ke­vés. Évi 92 ezer forint a községfejlesztési alap, ami­ből gazdálkodhatunk, ebből nem telik milliós beruhá­zásra ... Nagy csend borul a falu­ra. Messziről mozdonykürt hangja harsan, szerelvé­nyek csattognak át a síne­ken. Kilenc pár vonat áll meg Nagyút vasúti állomá­sán. S ki tudná, hány te­herszerel vényt fogadnak és küldenek. 1962-ben síneket fektetnek le innét a vison- tai külfejtésig, az áramot adó erőműig. Azóta úgy is nevezik Nagy utat: Visonta kikötője. Mozgalmas, eleven élet zajlik ebben a kikötő­ben, ugyanúgy, mint a falu­ban. A faluban, amelynek nem csupán külső arculata új, hanem a lelke is. Pata by Dezső

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom