Népújság, 1972. február (23. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-13 / 37. szám
...hogy megvastagodott a bőrünk: máir pironkodni sem tudunk. Az emberi epidermisz nálunk hovatovább vetekedik a cápa bőrével, amelyhez képest — állftól^g —, a rinocerosz sokat emlegetett bőrkabátja szűzlány- kák muszlinfátyolanak tűnik. Való igaz, nem azért nem pirul el a cápa,^ miután melléharapott zsákmányának, mert vastag a bőre, s nem látszik át, mint kerítésen az ölelés, azon a szégyenkezés pírja. S a többi vastagbőrű „vastag” bőre sem valamiféle eltompultság jele: tehetnek, mondhatnak bármit velük, előttük, nekik mindegy. Számukra a bőr vastagsága éppen úgy a természet „adománya”, mint ahogy az emberé az a tulajdonság, hogy el tud pirulni. Van saégyenérzetel Ha van] Mert hovatovább már nincs. S hogy megállapításom se tűnjék üres fecsegésnek, néhány példa felso- rolandón, minden bizonnyal igazolni fogja: megvastagodott a bőrünk, már pironkodni sem tudunk. A lakás tulajdonosa, ahol a mesterember — de megtisztelő szó volt az valamikor: mester! —, néminemű vakolást és festést végzett, nem mulasztotta él megköszönni a jéles szakember áldásos közreműködését Bár a munka államilag dotált volt, mégis e köszönet Kossuth apánk több száz... hm... szóból álló szavaival tolmácsolta a lakás optimista és boldog tulajdonosa. Boldog volt, hogy túl volt a festésen, vakoláson, felforduláson, s optimista, hogy a végzett munka gyümölcseit, a tisztaságot és a szépséget hosszú ideig élvesni fogja majd. Ű, a naiv! — Ide figyeljen, kedves szakítás«:” Ha hozzáérek a falhoz, még a vakolat is a tenyeremen marad.! — így a lakás tulajdonosa keserűen és rémülten, amikor néhány hét múltán összehozta a sors a mesteremberrel. Most azt gondolják, ugye, kedves olvasóim, hogy a mesterember elpirul Szegyéül magát Hiszen arról derül ki, hogy még vakolatot sem ér, ami neki a szakmája. Amihez ért Amiért az: aki. Amit tanult, s aminek a kisujjában, kellene lennie, de legalábbis a falon. Hogy ott maradjon a festék. Tévednek. A mesterembernek megvastagodott a bőre, s pironkodás helyett csak ennyit lökött oda a lakás immáron sem nem boldog, sem nem optimista tulajdonosának. — Ne smárolja a falat, szaklkám, nemcsak ásd —• és füttyömre, pironkodás nélkül távozott — Ez nem kenyér, « keletien kovász — meaS mogam a péknek, látván és fogván is azt, amit 5 kenyérként óhajt eladni a számomra. Mire komondora, már meg is bánom. Utóvégre annyi mindent hall az ember a lisztek változó minőségéről, az ósdi péküzemekről, hol bevezetett, hol meg félbehagyott új technikáról, hogy egy igazi pék a föld alá süllyedne a szégyenében, amikor ilyen kenyeret kénytelen kiadni, azaz, hogy leadni a sütSLapátjáról. Nem is merek ránézni a pékre: nem szeretem látni, amint az emberek szegy elük magukat.:: — Akkor süssön maga jobbat -=■ bcífcí oda a kenyérsütés mestere a szót anélkül, hogy pironkodna, de oly hangon és hangerővel, hogy pironkodom én: szégyellem magam. Vastag lett a bőre annak a marósnak, vagy esztergályosnak is, akinek a szeme sem rebben, ha elfuserálja a munkát, ha a termék, amit kiad a kezéből, aligha példázza tudását, szakértelmét És vastag az autószerelőnek, aki nem be-, hanem kiszerel, sőt elszerel; a cipésznek, akinek nemhogy aranyat, de csirizt se ér a keze, hiszen még arra sem jó, hogy a talpat tartósan a felsőrészhez ragassza; az asztalosnak és a szabónak és a törvényt nem ismerő hivatalnoknak is vastag a bőre, meg a flegma színésznek és a fecsegő újságírónak is az —, mert pironkodás nélkül adják át azt, ami legfeljebb csak torzója szakmájuknak. A szakma az ember. A szaikma becsülete, az ember becsülete. Lehet elrontani valamit, mert egyetlen emberi szakma sem könnyű dolog és lehet elrontani, mert egyetlen szakma sincs meg az ember nélkül: az ember pedig tévedhet. Előfordulhat, hogy ízetlenre sikerül a Kenyér, hogy leválik a cipó talpa, hogy élmény helyett csak unalomnyújtasra volt energiája a színésznek, hogy nem tud ráakadni a bajra az autószerelő. Ez mind előfordulhat. És még több is. Amit én szégyellek, hogy előfordulhat és elő is fordul, az az, hogy nem kevesen vannak olyanok, akik mindezt nem szégyellik. Akik nem pirulnak el, ha valami a fordítottjára sikerül a kezükben, akiknek eszük ágában sincs szégyenkezni, ha munkájukkal azt bizonyítják, hogy amit végeztek, az sem nem munka, sem nem szakma. Nem tudnak pirulni, nem tudnak szégyenkezni, pedig ez úpikus emberi tulajdonság. Te iő ég! Emberségüket vesztették volna el? K. TOK4RJEV: * Buda békét akar Eddig is eljutottunk”: Zsoltov tábornok irodájában a budapesti német főparancsnokság tisztjeit láthatom viszont. Pfeffer-Wildenbruch tábornok és vezérkara kénytelen szovjet cigarettára gyújtani. Az égő dohány parazsából kígyózik a füst; még mielőtt azonban elérné a szoba alacsony mennyezetét, összegyülem- lik, ráül a sápadt arcokra, elködösíti az árnyékot, aztán szétfoszlanak a szürke füstkígyók, mint Hitler milliókat porba sújtó reményei. Zsoltov tábornok kérdéseivel és megjegyzéseivel úgy irányítja a kihallgatást, hogy egyetlen lényeges momentumot sem hagy figyelmen kívül: kérdez, érvel, magyaráz, bizonyít Pfeffer vezérezredes zubbonyát még lovagkereszt díszíti. Február elején maga a führer részesítette öt ilyen magas kitüntetésben, miután harmadszor is kudarcot vallott a német csapatok kitörése a város körül húzódó ostromgyűrűből. A vezér a győzelem zálogát ekkor már nem a „villámszerű” lero- hanásban, hanem a fanatizmusban látta. Sőt, a város- parancsnok fanatizmusáig csak egy lovagrenden keresztül juthatott el. Amíg a háború elején hadbíróság várt a megvert csapatok tábornokaira, addig most, háromszoros kudarc után kitüntetést ad a vezér, hogy legalább a negyedik alka•Konsztantyía Tokárjev a ö„ világháború idején haditudósítóként vett részt Magyarországon a felszabadító harcokban. Buda békét akar című könyvében Budapest felszabadítása, a Szovjet Hadsereg bátor harcosai, a 2500 töt számláló magyar partizánalakulat harcai központi helyet foglalnak el. A közölt részlet a német vezérkar kapitulációját követő első órákat örökíti meg. Budapest nagy részén már béke van... lommal sikerüljön a kitörés. Fanatikus optimizmus! A városparancsnok csontos arca, őszülő halántéka, ernyedt vállára dobott fekete köpenye, kezében tartott tiszti sapkája sztálingrádi „hős” elődjét, von Paulust juttatja eszembe. A különbség csupán az, hogy a mi tábornokunk, „lovagjaival”, Szálasi- val és „mesterlövészeivel” az utolsó katonáig ki akart tar- tanú — Kinek a parancsa volt? — vonja kérdőre Pfeffert a kihallgatást vezető Rogov tábornok. — A führer, Adolf Hitler parancsára tettük! — Harciasán előrenyújtja jobb kezét Tiszteletadásnak szánja, a szokásos „Heil!” azonban most elmarad; kezét hirtelen leengedL — És ki adott arra parancsot bogy lelőjék a parlamentereinket ? — Ilyen parancs nem volt! — ■ tiltakozott azonnal Pfeffer Wildenbruch. Nyilván tisztában van a kérdés jelentőségével. Rogov tábornok előtt is ismeretes néhány részlet a parlamenterek meggyilkolásával kapcsolatban, amelyre vallomásában maga Szálasi derített fényt Pfeffert a „Dél”, hadseregcsoporton keresztül Hitler határozottan arra utasította, hogy semmilyen ultimátumot ne fogadjon el, s katonáival tartson ki az utolsó emberig. Szálasi nyilasaival csatlakozott a parancshoz, és a vezérezredest biztosította teljes együttműködéséről. Adjutánsát azonnal elküldte a Duna jobb partján harcoló magyar egységeihez. Hogy aztán mi történt az egykori magyar-sváb emigránssal, Steinmetz kapitánnyal, s hogy ki adott parancsot meggyilkolására, az Szálasi vallomásából sem derült ki. — Hol van most Szálasi adjutánsa, Alán százados? Ö nem akart magukkal elmenekülni? — Nem, tábornok úr! Alán kapitányt Szálasi kérésére elbocsátottam ... Már korábban kineveztük a partizánakciók felszámolását végző egységünk parancsnokának, amely az ostromlott Buda utcáiról gyűjtötte össze adi- verzánsokat, katonaszökevényeket, vörös partizánokat, kémeket és a gettóból, a munkatáborokból megszökött zsidókat. Alán kapitány fogságba esésünk előtt jelent meg nálam a főhadiszálláson. Én Szálasihoz küldtem ... A Budát védő légvédelmi ezred parancsnoka, Ernst Hinza kerül sorra. Az ezredes egy meglőtt, sebesült kányára emlékeztet, amint görbe orrával mohón szaglássza az orosz cigarettát, majd amikor rágyújt, a füsttől fuldokolva és köhögve elkáromkodj a magát: — Das Donnerwetter! Az ostrom utolsó napjait már alig bírtam. Lőszere senkinek sem volt Az utánpótlást szállító repülők a Citadellára csak kenyeret dobáltak, így is 16 emberre jutott egy darab. Napról napra többen haltak bele a sebeikbe és végelgyengülés is tizedelt bennünket. Ennek ellenére parancsot mégsem kaptunk a kapitulációra, pedig már sok idős tiszt nagyon várta ... — Tehát Pfeffer a kapituláció ellen volt? —■ Ellenkezőleg, tábornok úr! — vágja rá rögtön egy fiatal szőke tiszt, Ulrich von Damerau őrnagy, Pfeffer volt adjutánsa. Főnökére néz, s annak „sokat ígérő” tekintete még jobban feltüzeli: — Egyáltalán nem! Máraz utolsó kitörési próbálkozásunk előtt egy héttel kapitulálni akart a főparancsnok, de a führer ezt határozottan megtiltotta, és parancsot adott, hogy az utolsó emberig tartson ki. Végül is, Herr General Pfeffer nemcsak magára gondolt akkor, amikor parancsot adott Buda elhagyására. Zsoltov tábornok, áld eddig szótlanul, figyelmesen jegyzetelt, ezt nem hagyta szótlanul. — Ha a tábornok annyira sajnálta volna kimerült, harcképtelen katonáit, akkor parancsot adott volna a kapitulációra. Hiszen von Paulus feldmarsall is idejében belátta kudarcát, még akkor, amikor egészen nagy számú, sőt, harcképes hadsereggel rendelkezett. Pfeffer—Wildenbruch büszkén kihúzza magát, kezét a lovagkeresztre téve, a háború első napjaira emlékeztető lendülettel és odaadással „heilezik”, majd, miközben leül, megjegyzi: — A führer akaratát teljesítettem. A foglyul ejtett tisztek egymás után jutnak szóhoz. Vallomásaikból mozaiksze- rűen áll össze a katonáikat cserbenhagyó, a város alag- útjain menekülni próbáló vezérkari tisztek utolsó „akciója”. Amikor Tolbuchin katonái Budától nyugatra körülzárták az egyik ostromgyűrűből kitört német és magyar egységet, a hadifoglyoktól tudták meg Pfefferék „útvonalát”. Így kerülhetett sor most arra, hogy Zsoltov tábornok szobájában számot adjanak múltjukról, tetteikről. Az égó dohány parazsából kígyózik a füst. Talán még a cigaretta is jobban íziene vallomások nélkül, nekik egy bajor város sörözőjében, nekünk Jaroszlavlban vagy Ki- jevben egy nyírfaliget fái, alatt. Majd ... Reméljük, hamarosan erre is sor kerül. Berlin után.. „ Oroszból fordította: Saiga Attila Az időszámítás rejtélyei Miért február Zíf-e a szökőnap? 1972. nem 365, hanem 366 napos, vagyis szökőév. Olvasóink közül többen kérdezték szerkesztőségünktől, hogy miért február 24-e a szökőnap. Tájékoztatást iÍr. Zétényi Endre ■nyugalmazott docenstől és dr. Dezső Lo~ ránd debreceni egyetemi tanártól kértünk. Információjuk fényt derített az időszámítás sokak által nem ismert rejtélyeire. Három-négyezer évvel ezelőtt az évszámítást a Hold fényváltozásai alapján készítették. A Föld kísérője ugyanis 29,5 nap alatt — újholdtól újholdig —, változtatja fényét. A zsidók időszámítás előtt már a Hold járása szerint számították az éveket. Ez magyarázza, hogy a Biblia nemegyszer említ 800—900 éves embereket is. Az egyiptomiak nem a Holdhoz, hanem a Naphoz igazodtak: a Sirius csillagot figyelték, kutatva, hogy mikor jelenik meg a Nappal együtt. Körülbelül időszámításunk előtt ezer évvel egyeztették e két számítást. Az ó-római — romulusi —, év kezdetben 10 hónapos volt, és 360 napból állt A rómaiak második királya, Numa Pompilius két új hónapot — a mai januárt és februárt —, alkotott, s így 12 hónapos, 355 napos holdévet számolt. Hogy ez egyezzék a napówel —■ görög minta szerint —, egy hónapot szúrta* 'möob, mmmm második évben február 23-a után mensis mercedonius, vagy intercalaris néven. Azonban ez sem egyezett a valóságos időszámítással, s évszázadok múltán kellemetlen zavarokat okozott. Julius Caesar idejében a helyzet már teljesen kaotikus volt: az őszi ünnepek tavaszra, az aratásiak pedig télre esték. Caesar ezért — az időszámításunk előtti 47—45-ös években Sosigenes csillagásszal és Flavius Scribával új időszámítási rendszert vezetett be. Naptárában három év 365 napos, a negyedik pedig 366 napos lett. Caesar, híven a hagyományokhoz — Numa Pompilius időszámiiási rendszeréhez —, minden negyedik év február 23-a után egy szökőnapot iktatott be, s így egy év valóban 363 és egynegyed napos lett. Ezt a régi hagyományt követtük, követjük, amikor a szökőnapot február 24-re tesszük. Időszámítási érdekesség az is, hogy Caesar naptára sem volt abszolút pontos, hiszen egy év hossza 365 nap 5 óra 48 perc 46 másodperc. Az eltérés következményeként 1582-ben az idő és a naptár között már 10 nap különbség volt. Ekkor XIII. Gergely pápa elrendelte, hogy 1582. október 4-e után 15-e következzék. Ezzel lényegében átugratott 10 napot. Hogy a hiba meg ne ismétlődjék, elrendelte: minden negyedik év legyen ugyan szökőév, de a 100-as évek közül csak azok, amelyek nem néggyel, hanem négyszázzal oszthatók. Így 1900 nem volt szökőév, de 2000 már az lesz. Az idő és a naptár között csak 3300 év múlva lesz egy nap eltérés. fpéescj ÍRÓJÁN MARIANs •j EX LIBRIS
