Népújság, 1971. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-15 / 192. szám
I Éppen zajlott a Duna, és tizenöt főik volt, nulla alatt. Az embernek az ilyen hidegben lefagy a füle. Igyekeztem jól fülemre húzni a kucsmámat. A hajókikötő kocsmájába be kellett térni, legalább belső meleg szerzésére. Egy vendég volt. Elég részeg. Avval fogadott: — Na, komám? Hát te hunnét? Így kezdődött az ismerkedésünk. Aztán ő vallatott egy darabig. — Hát te mi vagy? Mennyit keresel? Hun dógazai? Elmondtam, amit tudtam. A kályha mellett ült, egész közel a rosszfajta, fekete, öntöttvas, henger alakú kályhához, mindig féltem, hogy billegve odabillen a vashoz, vagy fészkelődve odanyomja a térdét, a lábaszárát Jó csizmát, jó vattabéléses nadrágot viselt, efölött vastag kötött ujjast, azon felül pedig azt a steppelt ujjú, rövid bőrkabátot, ami apró, kis kockadarabokból van összevarrva, öves, zárt nyakú, meleg, mert kétszeres vatelinbélésű. Egyenruha az ilyesmi tulajdonképpen: állami üzemek adják a nehéz külső munkán dolgozó munkatársaiknak. Láttam, hogy ő is állami. — Mit iszol? — kérdezte. Azt mondtam, hogy immár semmit —, mire várakozóan nézett rám. — Azt kérdeztem, mit iszol? — Semmit, köszönöm. — De te nem kérdezted meg, hogy én mit iszok! — Nem, valóban, ezt elfelejtettem. — No hát?! — Kérlek, elvtársam, mit iszol? — Fél rumot Néztünk egymásra. Akkor egyszer csak előszedett a zsebéből egy gumiszalaggal átkötött igazolványtokot, abból a személyi igazolványát, azt az orrom elé tartotta, abban írva vala, hogy ő Szabó Ferenc, vájár. — Na! — Jól van. — Te mennyit keresel? De mielőtt felelhettem volna, elmondta, hogy neki ötforintos órabére van és harmincegy forintos napi kiszállása, mert ide küldték valami erdőkitermeléshez, ahonnan is támasztófákat kell vinni a bányába. Ez nagyon rendbelevőnek látszott. — Hej... — azt montta. Ültünk egymásai szemben, mint két bolond. Fel akartam állni, el akartam már menni, de valahányszor kísérletet tettem rá megfogott, nem engedett, visszanyomott a székre. — Várjál csak! S aztán elősorjázta, ami a szívén fekszik. — Voltam én, annak idején, csendőrtiszthelyettes. Bizon. Nos, elfelejtettem eddig leírni az arcát Első látásra tudniillik megviselt, nyűtt arca volt. Mint minden részeg embernek. A szeme bután csilogott, az arca csupa gyűrődés, törtség, mint a mosogatórongy, a kucsmája nem helykén, hanem lazán félrevágva a fején. Ez volt az elő látás. Hogy szürke pórusaiba beette magát a szénpor, feketésszürke volt az arca, hogy himbálózott, hogy buta volt és csuklóit, ezt mind másnak tudtam be. Ekkor szembenéztem vele, s láttam, hogy ravaszul hunyorog, hogy tulaj donképpen ilyen meg olyan ember, az ördög tudja, milyen ember, megint felálltam. Elmegyek. — Megállj — mondta, s visszafogott. — Nana! — Mit nana! Vágtak már úgy pofon, hogy... Elme nevettem egyet. A kocsmáros kiment az ivóból, ketten ültünk egymással szemben, egyedül. (Nem is kocsmáros volt, a»z- szony. Éppen az elébb beszélgetett tíz év körüli kislányával.) — Komám! Én ezt az izét... akarnám.., izé... S kifelé bökött hüvelykujjával. Hogy az asszonyra gondol. — Csúnya mesterséged volt — mondtam. — Csúnya? A továbbiakat. inikább úgy próbálom elmondani, ahogy ő mondta, s mert élőszóra jól fényképező agyam van, ahogy emlékszem rá, — Hát te? Nem vót szép az a kakastoll? He? Hát ha te mentél az úton, oszt láttál kakastollast veled szemben jönni, mit érez- tél? Nem azt, hogy megvédik a főded? A vagyonod ? Mondtam, hogy nekem nem volt földem. — De nekem volt! Harminckét hold! Na mindegy. Ha főded nem vót, tisztességed vót. Becsületed vót! Ml? Hát ha jöttünk veled szemben kakastollason, mit ér ez tél? — Féltein. — Akkor te gazember vótál. Akkor te országos tolvaj vótál. Bejött az asszony. A kocamárosné. Részeg ember módjára akkor véle kezdett el alkudozni, rég elfelejtve, hogy velem mit beszélt. Megpróbálta karon fogni, cipelni, odébb ráncigálmi. Hogy ő akar valamit mondani neki. Aztán hirtelen hozzám fordult. — Hát te? Most ugye? Most a dolgozóké az ország? Mi? S nagyot köpött a padlóra. — Meg ne verj — mondtam neki. — Sose vertem — húzta ki magát. Még szép. — Kérdezd meg! Tiszántúli vagyok, ott csendőrkődtem, csak aztán mentem a Dunántúlra bányásznak, mert nem vót más —, hát énnekem a falumba eriggy el, kérdezd meg, ki volt Szabó tiszthelyettes, ott engem máig is tyúkkal, kaláccsal fogadnak. He? Elkapta a kabátom hajtókáját, maga elé rántott, —— Nana— mondtam. — Megint verni akarsz? — Hogyhogy megint? Csak mellbe kellett lökni, kicsit, gyengéden, olyan részeg volt, hogy lehuppant a mögötte levő székre. Lehuppant, lehajtotta a fejét, kicsit csuklott, aztán felnézett véreres szemekkel — Afene. Téged nem bántalak, Szeretlek. Fizettél egy féldecit. Hirtelen ráképzeltem a kakastollát. Eny- nyi volt az egész. Nem is öreg. Negyvenkét éves — ahogy a személyi igazolványából emlékszem. Ahogy az ajtónál jártam, utánam szólt bűnbánóan. — Várjál meg, komám. Mer hazudtam neked. Nem is vótam tiszthelyettes, csak őrmester, Csak megígérték, hogy még az év végére tiszthelyettes leszek. Később ismerősöket küldözgettem, nézzék meg és gyönyörködjenek tegnapról itt felejtett dicső hazánkfiában, de későn érkezhettek, akkorra már nem volt ott. Azért valahol csak van, most is. Vannak... ötven évvel ezelőtt, 1921. augusztus 11-én született Sarkadi Imre, a fiatalon elhunyt Kossuth-díjos író. Ebből az alkalomból közöljük elbeszélését. OS * z O H. OC 5 T / T O h f]smgl lingi, bim- bam”. Hallom a füzesi harangszót. Erről nagyanya jut eszembe, meg a többiek, akik bent laknak a faluban. Minden héten, egyszer-kétszer, amikor vásárolni küldenek, meglátogatom őket. Nem hosszú az út. Talán négy kilométer. Amíg megyek az ösvényeken, nagy a csend a piros, zöld, sárga mezők között. Csak madarakat hallok néha és valaki azt mondja a lovának szántás közben, hogy „Hóha”. Ilyenkor megállnak és az ember megfordítja az ekét a dűlő végén. Ülök egy fatusfcóm a tanyaudvaron. Anyám bent van a konyhában, és edényekkel csörömpöl. Az ajtók, ablakok nyitva vannak. A gyerekek körülveszik anyámat és zsivajognak. Csak Lacika ül kint, nem messze tőlem. Egy spárgára kötött bádogdobozt huzigál maga után. Eldobott barackmagot rak bele, Ö a lovacska, aki húzza a kocsit. Még mindig szói a harang. Bekiabálok anyámnak: — Nem fogyott el még a liszt, vagy a cukor? f — Nem — mondja. —>In! Jcább hozz egy vödör vizet a ! kútról. Ne mindig a csavar- ! gáson járjon az eszed... Beviszem a vödröt a konyhába. — Hol a Lacika? — kérdi. — Etesd meg a Lacikát! Kiviszem a tejbe áztatott 1 kenyeret és odahívom Lacikát a fatuskóhoz. Egymás után rakom a szájába a kanalat. Lacika mohón eszik, nagyokat nyel. A tej végigcsurog állán, ruháján. \ Aztán egyszer rosszul nyel, köhög, kiköpi a ke- imyeret és bőmboinj kezd —Lacika! — mondom neki, de mégjobban üvöltözik. j\nyám kiszalad: — Mit csináltál ezzel a szegény kisgyerekkel? — sikoltja és a hátamra csap. — Gyere ide, aranyom — kinyújtja Lacika felé a kézét és leül vele a tuskóra. Arcát, haját csókolgatja: — Bántott ez a csúnya? Na, ne sírj! Majd megverjük.... Aztán lecsúsztatja az öléből: — Verd meg ezt a rondát .. Megérdemli ,.. Lacika már mosolyog. Csuna maszat az arca. Felmarkol egy csomó piszkos kavicsot a földről és felém dobja. Nem mozdulok. Csak porfelhő száll felém és valami élesebb homok a szemembe megy. Elindulok a kocsiút felé. Anyám csak felhúzott válla- im láthatja: — Nem szégyened magad, te nagy szamár? Lacika, nevessük ki ezt a szamarat... Estefelé kiviszem a tehenet legelni. ! Elhatározom, hogy addig nem ülök le, amig nem érünk a kereszthez. Fogom a tehén kötelét. Nagyon lassan megyünk, mert állandóan harapdálja a füvet. Végre a kanyarhoz érünk. Azon túl már ott a krisztus. Megállók előtte. Szeretem nézni. A kereszt egy kis dombon áll, túl az árkon és egy rozsdás bádogkrisztus van rászegelve. A krisztusnak üres az arca. A száját elmosta az eső. Csak néhány tövis maradta homlokán. \ esszSberftés van a kereszt körül. A száraz gallyakra borostyán fut. A kiskert tele van mindenféle mezei virággal, ismeretlen füvekkel. A csene- vész elvirágzott pipacsok mellett kék harangvirágok virítanak. Elengedem a tehenet, hadd legeljen, aztán letérdepelek a fűbe: — „Drága, istenem, add, hogy eljuthassak innen..." Csend van. Leülök. Hátam nekitámasztom a kerítésnek. Néhány rovar a krisztus arcába repüL Hallom a bádog finom koppanását Egyszerre izgatottság fog el. Tudom, valami történni fog. Átkulcsolom a térdemet és várok. Tudom, el fog jönni az apám. Megérzi, hogy itt vagyok, hogy ezen az úton jöttem. Már elindult. Csak várnom kell, amíg ideér. Felnézek a krisztusra, aztán a szemem elé rakom a kezem és figyelem az országutat szem az arcára. Amikor kicsi voltam, hozott egyszer egy ezüstlabdát. Azt dobáltam a magasba és néha hozzászaladhattam ... Aztán egyszer csak eltűnt és nem láttam többé. Ha nevét mondtam, anyámnak haragos lett az arca és én nem mertem érdeklődni. De most érzem, hogy eljön. Valahol jön, csak még nem látom. Hangosan dobog a szivem és számolni kezdek. Aztán észreveszem. Ott áll, ahol kiegyenesedik az országút és körülnéz. Tudom, hogy engem keres. Integetek neki, kezem magasra emelem. Amikor meglát, elindul. Ahogy közelebb ér, látom, hogy szürke ruhában van, kalapját a kezében tartja és mosolyog. Már majdnem előttem áll. A cipője poros. §zeretnék felállni, de elgyengülök, és bepárásodik a szemem. A fűszálakat, virágokat kettőnek látom és nagyokat nyelek. Már egész közel van. Látom, hogy kicsit szomorúan mosolyog. Aztán kezét nyújtja, hogy átugorhassam az árkot. — Hát te vagy az én kislányom? — kérdj és megsimogatja az arcom. Átölelés nagyon sokáig nem szólunk semmit. Aztán térdén feljebb húzza a nadrágot és leül mellém. — 0, hogy vártalak — mondom. — Tudtam, hogy eljössz. Behunyom szemem és hozzábújok. Különös illat árad ruhájából. — No, na — hallom — Minden rendben van. Látod, eljöttem. Nézem kettőnket, ahogy ott ülünk egymás mellett. Cipője mellett egészen aprónak tűnik lábam. Bedugom* a fű közé, ne lássa, hogy milyen poros. Arra gondolok, hogy talán nem talál szépnek. Amíg szivarra gyújt, gyorsan hátrasimítom hajam. Figyeli mozdulataimat, aztán tenyerébe fogja kezem: — Milyen szép a hajad, kislányom ... Szomorú a hangja. Tudom, ez azért van, mert sajnál, hogy még eddig nem találkoztunk. D eszélgetni kezdünk. Elmondom neki, hogy itt élek a tanyán, megmutatom neki a nyárfákat az erdő mellett. Azon túl van az iskola. Csak télen nem járok oda, mert mikor már nagy agár és esik a hó, aki tor nagyanyám behív a faluba. Ott egy szép emeletes iskola van. Bólogat, mintha mindent tudna, én pedig csak mesélek és amikor már nincs mit, azt mondom: — Ö, mennyire örülök, hogy eljöttél! Tudtam, hogy meglátogatsz! Kérlelem, hogy ne menjen még. — Nagyon messziről jöttem — mondja. — Nemsokára lemegy a nap. Látja, hogy szomorú vagyok: — Fel kell, hogy kerekedjek. De ha majd eljössz hozzám.,, — Csakugyan elmehetek? — kérdezem — Hát elmehetek? — Persze. Hisz azért jöttem, hogy ezt megmondjam neked. Tudod a titkot, ugye? Bólogatok: — Elmegyeit. Ö egészen biztos, hogy elmegyek. — Búcsúzzunk — szól. — Csukd be a szemed! És ismét végigsimítja kifakult, sárga hajam, szeplős arcom. Es egyszerre érzem, hogy abbamarad a símogatás. Ülök és nem mozdulok. Mire kinyitom a szemem, már nincs sehol. Megkeresem a tehenet. Ott fekszik nem messze. Fogom a kötelet és húzom magam után. Otthon bekötöm az istállóba. — Hol tekeregtél ennyi ideig? — kérdi anyám. Ülök a hokedlin és nem szólok semmit. Anyám a férjéhez fordul: „Látod, válaszra sem méltatja az embert .. Nagy, harcsabajusza van nevelőapámnak. Levest kanalaz. Megáll az evésben és rámnéz. De nem szól. — Te, László — hallom megint anyámat — én ezzel a lánnyal egyáltalán nem bírok.., ^Jár éjszaka van. Nem tudok aludni. A krisztus jut eszembe. Ott áll most a sötétben. Felette fekete csillagos az ég. — Istenem — szólok suttogva. — Szeretnék innen elmenni. Anyám soha nem beszél róla, és én már nem emlékBényl László: BALATON V > SARKADI IMRE: Részeg ember
