Népújság, 1971. június (22. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-13 / 138. szám

tettem, lecsúsztatam a mar gasszárúcipőmbe. Boltosné nem találta meg. Sokáig gyanakodva figyeltem az osztálytársaimat, de soha nem tudtam meg, ki volt az, aki besúgott. Az ismétlők befogadtak maguk közé.

Aztán megkaptam az első évi bizonyítványt. Minden jegy „kitűnő” volt. Kicsit szégyelltem. Az Értesítő Könyvecske fedőlapjának belső oldalán „Szükséges tudni valók”-at találtam: „Amelyik gyermek dohányzik, vagy szeszes italt iszik, az nem halad a tanulásban és testileg elcsenevészesedik, erőtlen, munkára képtelen lesz. Ez a két méreg oltja be leggyakrabban az emberekbe a tüdővész csíráját is, ami igen sok embernek ássa meg a sírját. Mert a tüdővész nagyon ragadós betegség és mindenki megkaphatja. Hazánkban 70 000 embert visz el ez a rettenetes betegség évenként.”

Már egész tűrhetően olvastam.

Volt otthon egy orvosi fel- világosító könyvünk, legszívesebben azt böngésztemj Hamarosan, ha kézbevettem, magától kinyílt egy oldalnál, amelyen akt-fotók voltak: „Kislány” „Fiatal nő.” „Érett asszony.”

Egy alkalommal szüleimmel az állomásfőnokékhez mentünk. Éviké, a lányuk egy vagy két évvel volt fiatalabb nálam. Bebújtunk a

(MAROSITS ISTVÁN rejasí

PINTER TAMÁS:

ABECE

em engedték, hogy az új piros autót magammal vigyem. Augusztus 20-án volt a búcsú, ott kaptam és nagyon szerettem. Ha felhúztam. zümmögve elindult az asztalon, de ahogy a sima asztallap széléhez ért, mindig megtorpant és visz- szafordult. Eldugtam a nagy ebédlőszekrény háta mögé, hogy az öcsém meg ne találja. A sötét matrózruhát kellett felvennem, mintha ünnep lenne. Fekete lakkal bevont háti táskám volt, ha szaladtam, zörgött benne minden. Nagyon sajtnáltam, hogy az autót nem vihettem magammal.

— Mindenkinek kell iskolába járnia — mondta az édesanyám.

Rasovszky tanító úr idegbeteg, durva ember volt A kemény, hosszú nádpálcát soha nem tette le a kezéből. Biztos voltam benne, hogy az ágyban is vele van. Talán csak két hétig tanított Az utolsó, magasabb padban három ismétlő ült.

— Nézzétek meg ezeket — mondta.

Az ismétlők egy tejjé! magasabbak voltak nálunk, Néztem őket;

— Ne akarjatok ilyenek lenrri — mondta a tanító.

Hátratett kézzel, elcsavart nyakkal néztem Őket; vadaknak látszottak és ellenségeseknek, Mezítláb ültek a

padban, táskájuk kopott volt, rozoga, az olvasókönyv lapjai szétestek. Senkivel sem álltak szóba.

Fekete táskámat hozzádörzsöltem a kavicsos földhöz, hogy ne legyen annyira szégyenletesen új.

— Néked meg kell mutatnod... — mondta az édesapám.

Az alsófalusiak külön ültek. Szalonnát és kolbászt ettek. Klottgatyában vagy kordbársony nadrágban jártak az iskolába. Én leggyakrabban zsíros kenyeret, almát vittem magammal; A fényesre kopott matrózruhát hordtam. Az alsófalusiak sváb gyerekek voltak. Nem szerettem a svábokat. Nem értettem, mit beszélnék.

— Vizezik a tejet ■— mondta a szomszédunk.

Egyszer Boltos tanító néni megkérdezte, ki tud énekelni valamit. Jelentkeztem:

„Én és a kisöcsém, fütyülünk a nőkre az idén...”

Ezzel otthon, társaságban mindig sikerem volt. Boltosné nem pofozott meg. Kicsit rángatózott a szája széle, vártam, hogy most, na most megüt. De nem nyúlt hozzám. Jóban volt a szüleimmel.

Ha megkérdezték, mi akarok lenni, azt mondtam, nőgyógyász.

Már dohányoztam. A trafik közel volt az iskolához, a templom közelében, a jegyző háza mellett. Vaszari Pirinek hívtuk a trafikos- nőt; Fonnyadt, száraz vénlány volt, barna ujjai vékony szivarokhoz hasonlítottak, Tízpercben elszaladtam Vaszari Pirihez, vettem két darab félfilléres Hunnia cigarettát és gyufát. A leve-" les gyufa felet egy fillérért adták. A vécében szívtam a cigarettát, nem hittem volna, hogy valaki besúg. Azt mondták, a tanító néni hivat. A megmaradt Hunniát és a gyufát a zoknim alá

fäMwüm

1 mt. jüäufl a* vasárnap

háromrészes hálószobái tükör mögé, végigsimogattam és megcsókoltam az arcát. Nevettek rajtam. Határozottan tudtam, hogy komoly dolgot csinálok és dühös voltam, hogy nevetnek.

— A paráználkodás halálos bűn — mondta az esperes úr, aki a hittant tanította;

Az első áldozásra készültünk.

— Aki nem vallja be minden bűnét, annak vér folyik ki a száján, ha a szent ostyát átveszi «— mondta a tanítónő.

Kis papínszeletre írtam fel a bűneimet, nedves, nyirkos volt a tenyerem, fáztam a gyóntatófülkében. A csókról elfeledkeztem. Csak akkor jutott eszembe, amikor ott térdeltem az oltár előtt és megláttam a pap

A riport a publicisztika abszolút jogosult, nélkülözhetetlen formája, Valódi csúcsain az általánost és a különöst, a szükségszerűt és a véletlent speciális céljainak megfelelően — helyesen kapcsolja össze. Hiszen a jó riport nem éri be a tényék egyszerű közlésével; fejtegetései mindig összefüggéseket eredményeznék, okokat tárnak fel, következtetéseket váltanak ki (ezért nyújt a materialista dialektika mint világnézeti alap a riport számára is olyan lehetőségeket, amilyenekkel polgári alapon állva nem rendelkezhet). De a tényeket és összefüggéseiket, tehát a különöst és az általánost, az egyénit és a tipikust, a véletlent és a szükségszerűt is elvileg másként kapcsolja össze, mintáz ábrázoló művészet. A tényt, az egyéni esetet a jó riport teljesen érzékletesen és átélhető- en, konkrétan és induviduá- lásan fejti ki, sőt olykor ábrázolja is. Ez a kifejtett,

• A nagy marxista filozófus elhunyta alkalmával közöljük a „Riport vagy ábrázolás” c. tanulmányának részletét. Életműve — mint a közölt Írásból kitűnik —, a hírlapi műfajok problematikájának is mélyére hatolt.

kezében az ostyát. Azóta sem féltem úgy. Az első áldozáson egyébként semmi különös nem történt.

Molnár Sándor tanított azután. Fiatal, szőke ember. Szerettük. Négyen feleltünk egyszerre földrajzból. Egy a szöveget mondta, a másik mutatta a térképen, a harmadik a táblára rajzolt, a negyedik a fakeretes terepasztalon „építette fel” a tájat, homokból. Ha ide kerültem, a hegyek mindig túl magasra sikerülték.

Molnár Sándor volt az első igazi tanítóm. Értette a játékainkat, értett minket.

Hazafelé menet rendszerint a csúzlival szórakoztam. Mindig volt csúzlim. Nagyon éltettem a dolgot: tíz Lövés közül hét biztosan talált. A Fő úton mentünk. Csicsur úr motorszerelő műhelye

mellett, az olajos hulladékban keresgéltünk. Egy zacskóra való fényes csapágygolyót gyűjtöttem össze. Mákkor csúszkálva jöttünk végig a Kis-Duna jegén, az iskolától az állomásig. A tintásüvegem eltörött, már későre járt, a Fő úton kigyulladtok a lámpák. Édesanyám százszor leíratta velem: „Járt utat a járatlanért el ne hagyd!” A tanítómmal kellett aláíratnom.

Egész nap betegen ültem a padiban, szégyelltem odamenni hozzá. Csak az utolsó óra után, amikor már senki sem volt a teremben, akkor vittem oda a füzetek

— Járatlan út? — kérdezte hümmögve. — Nem mondott mást. Aláírta.

Kántortanltó volt, egy diákja temetésén agyhártyagyulladást kapott és meghalt

Akkor sírtam először vígasztalhatatlanul.

— Nekem is kell majd iskolába járni? —kérdezte valamelyik nap hároméves fiam.

— Igen — feleltem. — Mindenkinek kell iskolába járnia.

LUKÁCS GYÖRGY:

Mi a riport?

esetleg ábrázolt egyedi eset azonban csak példázza, illusztrálja a többé-kevesbé tudományosan, de mindenképpen fogalmilag kifejtett, bizonyított (statisztikailag alátámasztott), értelmi okokkal motivált általános összefüggést. A riport ugyanis csak arról akarja ésszerűen meggyőzni olvasóit, hogy helyes következtetéseket vont le a tényekből.

A riport érzéseinkre apellál, amikor a tényeket ábrázolja, és akkor is, amikor következtetéseiben cselekvésre szólít féL De ezt intenzív, ésszerű meggyőző érvek segítségével teszi. Ebben a tekintetben tehát, mint a publicisztika általában túlnyomórészt a tudomány módszereivel dolgozik. A tudományos és művészi módszerek ilyen megkülönböztetésének semmi köze sincs az értelem és érzelem (és élmény stb.), mai modem (de- kadens-pcCgáii) mechanikus szétválasztásához. Mindkettő egyaránt apellál az értelemre és az érzelemre; így hát

mindkettő cselekvésre szólít fel. De a különböző céloknak és feladatoknak megfelelőéin különböző módszerekkel teszik ezt, és nekünk éppen az eszközöknek ezt a különbözőségét kell megvizsgálnunk.

Minél jobb egy riport, vagyis minél alaposabb és átfogóbb tanulmányokon nyugszik, minél nagyobb és jobban megmunkált tény- komplexumot fog át, minél szemléletesebben ábrázolja „példáit”, annál nyilvánvalóbb, hogy a felhozott példák kizárólag csalt példázzák, csalt illusztrálják a megismert és kifejtett összefüggéseket; annál inkább ki lehet cserélni őket más példákkal, amelyeket a riport szerzője a tények, példák és illusztrációs esetek nagy arzenáljában megfigyelt, összegyűjtött és rendszerezett. Természetesen, tipikus eseteknek kell lenniük, hogy az összefüggéseiket, a belőlük levont következtetéseket helyesen támasszák alá és világítsák meg. De ez a tipikussás elvileg különbözik az ábrázolt,

ANDRE PICOTT és MAURICE ROLAND:

A láng

visszacsap

A legtöbb külvárosi lakónak a pokol minden hétfőn reggel 7 órakor kezdődik és péntek estig tart. Akkor aztán jön a nagy hétvégi békesség és boldogság, amelyet annyira vártak, s olyan drágán vásároltok meg. A kert, a kugli, egy kedves kis asszony, aki minden kívánságát teljesíti. Egyszóval ilyenkor az ember a hetedik mennyországban érzi magát Gerard Dumon- telnél ez teljesen fordítva volt. Neki a hétvégét felesége, Paulette zsarnokságai és követelései jelentették. „Hallottad mit mondtam, vedd le a nyakkendődet és menj átöltözni, csak nem akarod a melegvizcsapot az új ruhádban javítani!” „Armand bácsi meghívott bennünket egy kávéra, próbálj meg kedves lenni és ne beszélj a politikáról.” Pau- lette-et természetellenes zsugoriság jellemezte. „Ne szívj többet egy cigarettánál délután. Egy csomaggal legalább egy hétre elégnek kellene lennie.”„Csak nem akarsz még egy üveg bort megkezdeni ? Megint drágább lett.” „Hogy egy új inget vegyek neked? Megbolondultál? Inkább kicserélem a nyakát.” Szerencsére ezek a pokoli képek hétfőre eltűntek, amikor átengedte magát Nadine bájos varázsának. Nadine volt a kimondhatatlan napi és majdnem hivatalos boldogság, amióta titkárnője lett. Persze az egész komédiát Paulette eszelte ki. O mondta ugyanis, hogy manapság nem elégedhet meg egy vezető állású ember azzal, amit elért. Ha fejlődni alkar, akkor képeznie kell magát és esti iskolákat látogatnia. így hát nem volt Paulette-nak semmi ellenvetése, hogy Gérard az estét nem otthon töltötte. Persze fogalma sem volt arról, hogy ez a továbbképzés Nadine karjaiban történik. Ott aztán elrohantak az órák, amelyek arannyal voltak átszőve és szenvedélyes magyarázkodásokkal, melyeket Nadine egy kis keserűséggel fogott fel. „Ne beszélj nekem a jövőről, a te jövőd Paulette. Sohasem mersz elválni tőle. Hallottál te már egyáltalán a váa költői tipikusságtól. Az ábrázolásban az egyénnek, az egyéni sorsnak mint olyannak kell tipikusnak látszania, vagyis az ábrázolásnak az osztályszerű vonásokat mint egyénieket kell tartalmaznia. A költői ábrázolás konkrét összessége csak olyan egyéneket és egyéni sorsokat visel el, amelyek eleven kölcsönhatásukban megvilágítják, kiegészítik, beteljesítik, érthetővé teszik egymást, amelyek egyéni összekapcsolódása tipikussá teszi az egészet. A riportban viszont az egyéni eset csak azoknak az összefüggéseknek a fogalmi összegezésében és magyarázatában lesz valóban és tökéletesen tipikus, amelyek illusztrációjára hivatott, legyen bár ez a fogalmi összegezés mégoly szűkszavú, vagy tudatosan takarékos. A riportnak mint a valóság minden fogalmi (tudományos) reprodukciójának a konkrétságát csak az okok és összegezések fogalmi feltárása és kifejtése teljesítheti be. A riportra (és általában a publicisztikára) is érvényes, amit Engels a tudományos módszerről mond: „A mozgás alakváltozásának általános törvénye sokkal konkrétabb. mint minden egyes „konkrét” példaia.”

iásrói? Nem, nem igaz? Az egész világot feicukkohiá ellenem. Legyünk megelégedve azzal, amit a jelen nyújt.”

Ezen a napon meg nem is gondolta a boldogtalan, hogy mit eszelt ki a felesége.

„Most, hogy Armand bácsi meghalt, én vagyok a 60 hektár föld örököse. Mihelyt elmúlik a nyár, Péri- gord-ba költözünk. Üj állást keresel magadnak.”

„De...” Semmi de. Eleget beszéltünk, hallgass.”

Ebben a pillanatban jutott eszébe a gyilkosság gondolata, ami aztán nem hagyta nyugtom. „Az egyetlenlehetőség, hogy lerázzam a feleségem. Akkor aztán Nadine az enyém lesz és a 60 hektár is.” Igen, de szerelnie nem vállalta, hogy legszebb éveit a börtönben töltse.

Álmatlan éjszakák után, melyeken hiába törte a fejét, hogyan tudná Paulette 70 kilóját eltávolítani, feladta a reményt, s átadta magát a sorsnak. És a sors egy csodálatos szombat délután vált ismeretessé. Pünkösd volt, mindenki vidékre utazott. Mindenki, kivéve Paulette-et, aki úgy gondolta, hogy a szabadság az túl drága dolog, úgy is lehet ünnepelni, ha otthon rendet csinálunk, főleg, ha a férj is segít. „Vedd fel a kötényedet és menj a pincébe rendet csinálni.” „Megengeded, hogy a kis rádiót magammal vigyem?” „Vigyél, amit akarsz, csak siess! Az a fontos, hogy estére mindennel kész légy.” „Rendben van, kedves.” A pincében bekapcsolta a rádiót. Éppen rendkívüli híreket mondtak. „A nagyáruház, Les Galeries Centrales tüzet fogott. A tűz percről percre nagyobb lesz. Riportereink mindenütt ott vannak.” Ez egy lidércálom — gondolta Gérard. Ismét megszólalt a rádió: „Több elégett hullát vettek ki a tűzből. Azonosításuk nagyon nehéz lesz, vagy egyáltalán lehetetlen.” Ez a kis mondat meghatározott mindent. Fél ötkor Gérard ismét a konyhában volt. „Borzasztó — mondta — a Galeries tűzben áll. Legalább húsz halott van már”. „Na de ilyet! Ha meggondolom, hogy én is ott lehetnék. Egyáltalában, tisztában vagy vele, milyen dolog lenne, ha nem tudnák azonosítani a hullámat?” Jobban mint gondolod, vélte Gérard és megszorította az asszony torkát. Azután kiválasztott a kertben egy elhagyott zugot és fütyörészve gödröt ásott. Egy órával később Paulette két láb mélységben feküdt a földben. Még az éjszaka felhívta a rendőrséget: „Halló, a Galeries Centrales tűzesetről van szó. Magamon kívül vagyok. Feleségem délután oda ment és azóta sem jött vissza. Az jutott eszembe... Bocsánat? Igen az én nevem... Kibetűzte a nevét, megadta a elmét és a telefonszámát. Miután letette a kagylót, kitört belőle a megkönyeb- bülés sóhaja, s az egész ügyet egy dupla whiskyvel summázta.

A rendőrfelügyelő megvakarta a tarkóját, s az inspektorok csoportjához fordult: „Most egy Gérard Dumontel-ről van szó. Ez á tizenkettedik hívás, amit egy óra alatt feljegyeztünk. Mindegyik nős ember, mindegyikük egy külvárosi villában lakik... Fiúk, min da® ilyen kertet alaposan átW sültök. Tíz az egyhez, ho§3 sok frissen felásott földH fostok találni.”

(Fordította: Steiner Katimf